A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-15 / 11. szám

gyereke van. Emiiké már nem gyerek, hanem serdülő fiú. De ő is kényelmetlen. A nővére azt szokta mondani, egyetlen boldogságom a gyerekeim. Szép, egészséges gyerekeim vannak, nézd meg őket. Szive eltelik anyai büszkeséggel. Ö még sohasem érezte a gyermekáldás szükségét. Nem szólalt meg benne az anyai ösztön. Állítólag megvan minden nőben. Abnormálisnak kell lennie, mert benne még nem szólalt meg. Hogyan szólal meg az anyai ösztön? Nem, nem akar gyereket. Talán majd később. A gyerek kényelmetlen. A gyerek biztosan ható szer a magány ellen. De ő nincs egyedül. Sohasem lesz már egyedül. A hangszóróból zene szólt. Pattogó induló, kihívón harsogott végig a völgyön. Szünetelt a verseny. Naiía elment ennivalót vásárolni. Virslit hozott, hideg volt, úgy hevert a papírtálcán, mint óriási döglött giliszták. Megették, bort ittak rá. Megpillantották a riportert, hadonászott a két kezével, úgy látszott, alig áll a lábán. Nehézkesen leroskadt mellettük, ömlött róla a veríték. Csuromvíz volt az inge, kezét a szívére szorította, nehezen lélegzett. Marina egy pohár bort töltött neki. Mohón kiitta.

— Átkozott munka, — káromkodott.

Szánalmasan festett. Marina megkérdezte:

— Rosszul van?

— Majd megszakad a szívem, — mondta levegő után kapkodva.

— Abba kellene hagynia, — mondta Marina, — ha árt az egészségének.

— És mit oíináljak? Máshoz nem értek.

— Aztán hozzátette: — Nem közönséges munka ez. Szenvedély, érti? Ki akarok tűnni.

Nada megkérdezte:

— Híres ember akar lenni? Dicséretes becsvágy!

— Azt akarom, hogy művésznek tekintsenek.

— Na tessék, — mondta Nada.

— Furcsa érzésem van, — mondta a fotóriporter, — sohasem érhetem el azt, amit akarok. Csak amolyan majdnem ember vagyok. Majdnem híres. Majdnem kiállításom volt. Majdnem művész vagyok. Mintha valahol ott volna a határ, amelyet csak számomra találtak ki. Néha azt hiszem, sohasem léphetem át. Egyáltalán át kell lépni? Átkozott dolog.

Nada krémet kent az orrára.

— Na látja, — mondta. — Most egészen olyan, mint egy ember.

— Boldogtalannak kell lennem, hogy embernek lássam?

— Majdnem.

Marina nevetett.

— Én meg majdnem boldog vagyok.

— Majdnem buta vagy, — legyintett Nada.

— Maga szép, — mondta a fotóriporter.

— A szép nők megengedhetik maguknak a boldogság fényűzését. — Ahítatosan meredt rá. — Micsoda vonalak, uramisten. Csodás akt lenne!

— Már megint kezdi, — mondta Nada.

— Még azt mondja hogy a nőkből csak a vonalaik érdekli. Művészi

— Bizonyisten, — mondta a fotós. Aztán hozzátette: — Legalábbis addig, amíg a lencsén át nézem őket.

Marina egész testével a vízbe merült. De nyomban kiugrott, nagyon hideg volt. Lúdbőrös lett az egész teste. Elnyúlt az izzó köveken. Megfakult az égbolt, már nem volt mélykék. Ez a férfi azt mondta, hogy szép. Szép vagyok, jogom van a boldogságra. Valahol bizonyára belépőjegyeket árusítanak a boldogsághoz. Csak sorba kell állni és várni, mint a narancsra. Kérek három kiló narancsos boldogságot. Máris lemérem, szép kisasszony. Tessék, pontosan annyi. Pontosan három kiló narancsos boldogság. Nem, a boldogságot

nem árusítják a piaeon, senkinek sincs igénye a boldogságra. A boldogság magától jön. Tapasztalt emberek azt mondják, a boldogságért küzdeni kell. Kíváncsi vagyok, hogyan küzdöttek érte. Ez ügyes ember, kiharcolta a boldogságot. Kíváncsi vagyok, hogyan lehet meghódítani a boldogságot. Csak úgy mondják. Gyerekeknek való mese. A boldogság magától jön, természetesen, akár a zöld folyó a hegyekből.

A fotóriporter káromkodott.

— Átkozott munka. Megint kezdődik.

Naiía csúfolódva szavalta:

— Fel, hív kebel, dicsfényért harcra fel. — Aztán utána kiáltott: — Ne feledkezzen meg az első oldalról. Meg a filmről.

A fotós vigyorgott:

— Minden meglesz. Legalábbis az első oldal.

Folytatódott a verseny. Nada vadul szurkolt, kiabált: Vigyázz, te szamárl A csónakok szinte értelmesen siklottak az alattomos vízen. Marina jóindulattal nézte: ez még csak előjáték. Minden csak akkor kezdődik, ha Zsorzsík is indul. Nagyon szerette volna látni. Vele minden világos és vidám. Nagyon szereti. Nem szerelmes belé, csak szereti. Nem, nem vagyok sze-_ relmes. Ügy szeretem, mint a reggeli harmatot, a friss fűvet, a kék eget. Szeretem, mint az örömöt. Az örömért élünk. Örömre születtünk. Siralom völgye, micsoda bántó ostobaság. Minden, ami bennem van, örömöt akar. Zsorzsík az öröm. Zsorzsík

a jövő reménye. Nem, ez nem tartozik ide) a jövő az övé. Semmi közöm a jövőjéhez? Elég, ha látom. Nagyon szeretném látni*' bár nyilván nem vagyok szerelmes beléi-i A szerelem egész más. A szerelemben fáj-' dalomnak is kell lenni, keserűségnek is* szennynek is. A szerelem sokféle, sokrétű,1 akár az élet. Amit a fiú iránt érez, az egész egyértelmű. Vidám rokonszenv. Nem szerelem. Pedig tulajdonképpen kár, hogy nem szerelmes belé. De a szív csak izomköteg, ügyesen megszerkesztett szivattyú. Mi köze ennek az izmos szivattyúnak a szerelemhez? Érted ver a szíveid. Szamárság: minden szív magáért ver. Szívemben őrzöm a szerelmet. Melyik kamrában?, A szívben nem tanyázik semmi, csak bugyburékoló vér. Hol a szerelem? Ha szeretünk, mindenütt ott van, még a levegőben is, amit belélegzünk. Emlékszik még a szerelemre, ködös téboly volt. Első szerelem. Elárult szerelem. Soha vissza nem tér. Azt mondják, nem ismétlődik meg. A második szerelem már nem az első. A második szerelemben már az első tapasztalatával szeretünk. Számító és mérsékelt szerelem. Később már főleg csak tapasztalattal szeretünk. A levegő már nem szerelem — illatos, semmi illata sincs. Amikor nem illatozik már a levegő, halódni kezd az ifjúság. Az ifjúság az illatos levegő hiányába hal bele. Nekem még illatos a levegő, még fiatal vagyok» és szeretni akarok.

Folytatjuk

13