A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-15 / 11. szám

VLADIMÍR MINJTö Hámlott, mindig baja volt az orrával. Va­lahonnan a hátuk mögül odagurult egy kövér fotóriporter. Mezítláb volt, nadrág­ját feltűrte. Köldökén két fényképezőgép himbálődzott. Lekuporodott előttük, rájuk fogta a lencsét. Nada karjával eltakarta arcát. A fotoriporter pokolian vigyorgott. Kerek képe volt és széles a szája. Eltakar­ja az arcát, mint valami gyerek, mondta. Talán háremből szöktek meg? Eredj a pokolba, mondta udvariatlanul Nada. De Marina nevetett. Ilyen szép csupakék nap! Ä fotóriporter melléjük ült és így szólt Marinához: — Magát az isten is címképnek terem­tette! — Odább tágasabb, tisztelt uram, — mondta Nada. Marina nevetett. — Csináljunk egy világraszóló felvételt, — mondta a fotóriporter. — Színesen, az első oldalra. Parádés kép lesz. Nem akar megjelenni az első oldalon? — Csak próbálta meg, — mondta Nada. — Maga kicsoda? A hölgy tisztelt né­­nikéje? Nem látszik annak. — Semmi köze hozzá. — Felfedezem magát a világ számára, — mondta fotóriporter. — Hogy hívják? Nem fontos. Százezer ember fogja csodálni. Kétszázezer ember. Szíveskedjen felállni! — Belegázolt a vízbe, nagyon ' ügyetlen volt. meg-megcsüszott a sima köveken, kis híján elesett. Nada hátat fordított. Marina felállt. — Arcát kissé fordítsa el a naptól. A keze, mit csinál a kezével? Igazítsa meg a haját. így, ez az. Még egyszer. És még egyszer. Kimászott a vízből, nehézkesen • szuszogott. — Megvolnánk, — mondta. — Most már nem fifthat el a hírnév elől. — Mehetsz egyenesen a filmhez, — mondta gúnyosan Nada. — Miért ne? Fenomenális felfedezés. Nada fenyegetőn rászólt: — De most már tűnjön el, felfedező elvtárs. A fotóriporter ügyet se vetett rá, Szinte Shitatosan meredt Marinál — Mi a neve?. Megmondta. — Hát ez mesés. Marinai Tegnap és ma. Marina száz esztendő múltán! Fenomená­lis! Erre inni kell. Felállt, vigyorgott. Egy pillanat. Mind­járt jövök. Szuszogva felkapaszkodott a partra. Hasán himbálództak a fényképe­zőgépek. — Pimasz alak, — mondta Nada. — Címképpel bolondítja a libákat. Te meg bedűltél neki. — Tudom, — nevetett Marina. — Azt hiszed, hagyom, hogy bolonddá tartsanak? — Az egyik Szpartak-kocsival, a másik fényképezőgéppel jön. Megjelenik az első oldalon! Kétszázezer ember! Film! Marha! — Nada, — csillapította Marina. — Miért mérgelődsz? Olyan szép nap van. — Nadával már egy hete az egyik közeli fa­luban laktak, Nada rokonainál. Eljártak szénát gereblyézni a szövetkezetbe. Gyö­nyörű kirándulás volt. Nada csodálatos, Meg sem említette az üzemet. — Éppen azért, — mondta Nada. — Mi­nek kell hozzá férfi? Te nem bírod ki férfi nélkül. — Nem tehetek róla. Nem én hívtam. — Nem hívtad. Egyre csak meresztge­­ted a szemedet. Mi van veled? — Nem tudom. Alighanem így szület­tem. Na'da sóhajtott. — Boldogtalan nőszemély. — 0, Nada, majdnem boldog vagyok. Tutajok úsztak a folyón. A tutajokon kirándulók integettek a part felé. Az eve­zőknél hegyilakók, turistáknak szánt ex­port-népviseletben. A fotóriporter vissza­jött, egy palack bort hozott. A patak vizé­be tette. — A legújabb hűtőszekrény, — mond­ta. — Áram sem keli hozzá. Marina Nadára kacsintott. Nada vála­szul vállát vonogatta. — Olyan itt, mint az éden kertjében, — mondta a fotós. — Persze nem az Éden szálló kertjére gondolok. — Csak a bűnbeesés fája hiányzik, — mondta Marina. — Van helyette bor. — Kivette a víz­ből a palackot. Megtapogatta, elég hideg-e már. Kihúzta a dugót. Megkérdezte Nadá­­tól: / — A hölgy iszik? — Miért ne. Ingyen van. — Azt hittem, a mohamedánok nem isz­nak. Háremekben szigorúan tilos a bor. Nada barna arcán vidámság suhant át. — Néha isznak, — mondta. — A jószívű eunuchok jóvoltából. — Marina vihogott. A fotós pár pillanatra elvesztette szavát. Arca vérvörösre gyűlt, vastag alsó ajka búsan lebiggyedt. — Ne vegye tragikusan, — mondta Ma­rina. — Ö már ilyen. — Veheti tragikusan is, — nyugtatta meg Nada. — Vigyáznom kell. — A fotóriporter megpróbálta összeszedni magát. — Pus­kaporszagot érzek. — Nem téved, — mondta Nada. Ittak. Kellemesen hűvös volt a bor. Bömbölve megszólalt a hangszóró. A bemondó kö­zölte, hogy kezdődik a verseny. — 'indulnak a kenuk, — mondta Nada. — Mikor kerül sorra a gavallérod? — Nem tudom, — mondta Marina. Na­gyon jól tudta. Táskájában volt a prog­ram. A programban a fiú neve. Az utolsó versenyszámban indul, kajak egyesben. Még nem látta, de tudta, hogy ott van. Talán azért Is volt olyan szép a mai nap. — Itt van a babája, — jegyezte meg Nada kárörvendőn. — Kár, — mondta a fotós. A borosüveg­re nézett, sajnálta a befektetést. — Bizony kár, csűfolódott Nada. — Nem a babám. — mondta sóhajtva Marina, — csak nagyon kedves fiú, .— Vadul perzselt a nap. A fűbe heveredett. 0, micsoda boldogság, a világ minden bol­dogsága ott rejlik a nap sugaraiban. Na­gyon kedves fiú. Egész teste csokoládé­barna. A keze erős. — Maga isteni, — mondta a fotóriporter. — Mint az őselem. — Isteni, — mondta gúnyosan Nada. —i Uraságod nem nagyon találékony. A fotós szomorú fintort vágott: — Nem vagyok már mai gyerek. Egy percre elfeledkeztem róla. — Éppen azért, — mondta Nada. —i Szégyellje magát. — Szégyelljem magam — miért? — Becsületes lányokat csábítani fény­képezőgép segítségével. Címoldallal. Pfuj! — Tisztelt jövendőbeli nénike, — mond­ta a fotóriporter, — tudtommal magát meg sem próbáltam elcsábítani. — Azt szeretném látni. — Én nem. Perzselt a nap, az ember valósággal elzsibbadt tőle. Marina mintha messziről hallotta volna a másik kettő civakodását. Mélyebben belemerült a vízbe. Egész de­rékig. Furcsa érzés volt, mintha két teste volna. Az egyik jég, a másik tűz. Nem a kedvesem, csak nagyon kedves fiú. Sze­retem, ahogy szeretem a napot. A mozgást és a fiatalságot. Az arcomat simogató sze­let. Tiszta és üde, akár a folyó. Vágyom utána, ahogy a tisztaság után vágyunk, Mindig tisztaságra vágytam. Mindig pe­­chem volt. Nem, nem igaz, valamikor ré­gen volt, más lánnyal történt. Vagy so­hasem volt. A mai nap előtt semmi sem volt. A feledés gyönyörű ünnepnapja ez. — Már jönnek, — mondta Nada. A parton összeverődtek az emberek. A hangszóró elhallgatott. Az emberek is hallgattak. A fdjyó is mintha visszafojtaná lélegzetét., A kanyarban feltűnt az első kenu. Fejest ugrott az ezüstös örvénybe. Az evező, az emberek karja barnán villant keresztül az ezüstszín tájtékon Szinte hal­lani lehetett a versenyzők lihegését. A szla­lom-kapu tarka jobboldali rúdja kilengett. — Nekimentek, — mondta a fotóripor­ter. — Persze, csak nők. — Maga meg csak nyomorult férfi, —< dühöngött Nada. — Illetve még az sem biztos. — Sajnos, hív a kötelesség, — sóhajtott a fotóriporter. — Nem folytathatom az érdekes eszmecserét. — Nehézkesen fel­­tápászkodott. Kövér képén gyöngyözött az izzadság. — Vigye a fiaskóját, — szólt rá Nada, — Csak fogyasszák, — mondta a fotó­­riporter bánatos mosollyal. — Tekintsék a jólelkű eunuch ajándékának. — Elment, lefelé ballagott a parton, meg-megállt, nyil­ván azt kereste, honnan készíthetné a legjobb felvételt. Nada ivott a borból. — Micsoda tökfej, — mondta. — Még a bort is itt hagyta. — Lehet, hogy egész jó ember. — A férfiak sohasem egész jók, —* mondta Nada. — A férfiak bestiák. — Már úgy fújod, mint a katekizmust, — mondta lustán Marina. — A nők első parancsolata: A férfiak bestiák. Nada szétcsapta karját, mintha legye­ket hessegetne. — KI nem állhatom, — mondta. — Fér­figatya ronda bűze. — Túlzol, Nada. — Legalább senki sem csinál gyereket nekem. Marina nem válaszolt. Nem akaródzott beszélnie. Izzott a nap, vadul tűzött, a víz iszonyú hideg. Gyerek, mi az hogy gyerek? Nadának gyereke lett volna a szerelőtől. Aztán sok baja volt vele, hogy ne legyen, ö még sohasem vágyott gyerek után. Mi az a gyerek. Nem tudta. Gyerek például Verocska, elkényeztetett gyerek, egész nap bőg. Kényelmetlen dolog, ha az embernek 12

Next

/
Thumbnails
Contents