A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-01 / 9. szám
Sergej Machonin: Tennessee Williams Két prágai színpad Játssza Tennessee Williams amerikai drámaíró darabjait. A Kamaraszínház az „Orpheusz alászáll“ címűt, a D 34 pedig a Tetovált rózsát. Azt olvastam valahol, hogy ez a körülmények véletlen összejátszása. Nem hiszem, hogy véletlen volna. Ellenkezőleg, látok abban valami törvényszerűt, hogy színházaink és a közönség, egy-akarattal és sürgősen, végre ezt az amerikai drámaírót is látni akarják. Ez azonban már valamivel több puszta szükségérzetnél. A gondolkodó és érett szocialista állampolgár növekvő jogigénye ez. Joga van arra, hogy közvetlen forrásból és maradéktalanul megismerje a világ szellemi áramlatát. Joga van arra, hogy ne csak a világot mérje a saját gondolataival, hanem önmagát is lemérje azzal a szellemi mércével, amely más társadalmi rendszerekben más hagyományok között és más filozófiai kiindulópontokból alakult. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat támaszt az emberekben Tennessee Williams mindkét bemutatott darabja. Nem arról van szó, hogy régi sebeket tépjünk fel, vagy régi tévedéseket boncolgassunk. Inkább arra törekszünk, hogy megállapítsuk, hogyan gondolkodtunk és hogyan gondolkodtak mások, miféle hályog, miféle farkasvakság értékeltette a kritikussal, még néhány évvel ezelőtt is, mondjuk épp a Tetovált rózsát, hogy ilyen jeges és átlátszó szavakat írt róla: „A Tetovált rózsa Williams cinikus realizmusát szemlélteti, ez az író alkotómódszere és ez az élet filozófiája. Egyszerű módszer ez: túlteng benne az érdeklődés az ember fiziológiai megnyilvánulásai iránt; még egyszerűbb a filozófiája: gyakorlati leckét kap belőle a dráma hősnője, aki meg akarja őrizni férje tiszta emlékét, s a végén beszennyezi, mert ilyen az élet, mert mindent szenny borít... A burzsoá kultúra • válsága az amerikai valóság specifikus körülményei között szükségszerűen termelte ki ezt az írót, akiben szervesen egyesülnek a legmélyebb eszmei elkorcsosulás és bomlás jegyei egy vulgárisán materialista röghöz tapadó világnézet ellentmondásos jegyeivel.“ (Gajevszkij a ,,Tyeatr“-ben). Eltelt további két-három év, a szocialista .kritikusok többsége már Tennessee Williams javára írja az író emberszeretetét, és azt, hogy jó és szeretetre képes hősöket keres. A Tetovál rózsát most főleg azért értékelik kedvezően, mert Alvaro olasz proletár és kivándorolt, aki nem fél az összecsapástól még akkor sem, ha a pénzvilág nagyhatalmú képviselőivel áll szemben, de már Sejaphine-nal való kapcsolatát gyöngeségnek minősítik, mert csupán ketten szolidárisak, ahelyett, hogy a munka emberei fognának össze cselekvőén a burzsoá civilizáció embertelen gépezete ellen. Eltelik további két-három év, és olyan emberek, mint Milan Lukes sorra kezdik publikálni az amerikai drámairodalom több esztendős tanulmányozásának eredményeit, közöttük néhány cikket Tennessee jWillíamsről, s ezekben valami hihetetlen dologra vállalkoznak — előítéletektől mentes és tárgyilagos képet festeni Williams dramaturgiájáról. Radok színre viszi pz Orpheuszt, és a szövegkiadáshoz izgalmas tanulmányt ír, a darabok már élnek a színpadon, akkor is, ha egy jelentős kritikus még mindig úgy érzi, hogy a Tetovált rózsa, elég egyértelműen, a szerző „biológiai emberfogalmát tükrözi“. De legalább a fő feladatot elvégeztük. Tennessee Williams megszabadult az íratlan átoktól. Novák, a rendező és Budinová a színésznő felfedezi Seraphine-ban a szájaskodás, a babonaság, a bigottság és az impulzív állatiság alatt a nemes, tiszta és értékes embert, s Alvaróval való kapcsolatában, aki az elhunyt férj szépségének valóságos karikatúrája, felfedezik az emberi egyszerűség és szerelem megváltó győzelmét, az alkotó élet dicsőítését, amely minden igazságtalanságot legyőz. Radok, a rendező 'elveti az Orpheusz filozófiájának olyan magyarázatát, mintha olyan emberek világnézete lenne, akiknek nincs erejük szembeszállni a vitág jogtalanságaival, akik a láb nélkül született kékmadár életére vágynak, éjjel-nappal a levegőben lebegni és utópisták módjára elvágyódni a durva földi léttől. De elveti Radok azt a magyarázatot is mintha a pokol metaforája, ahová Val-Orpheusz alászál, morális szimbólum lenne, amely a darab hőseit közvetlen politikai jelentéssel gyilkosokra és áldozatokra osztja. Mintha azok, akik meglincselték Vált, olyan messze volnának ártatlan asszonyaiktól, s mintha énjük egy darabja nem élne mibenniink is, s mintha nem élne bennünk „az ápolónő egy darabja, aki- képes foglalkozásszerűén gyöngéd lenni a haldoklókhoz“. Radok úgy fogja fel az „Orpheusz alászáll“-t, mint az ember keresését. Követi a darab hőseit, nyomukban jár és beléjük hatol, egy. 'kis remegő aggodalommal, mintha nem tudná előre, mit is talál, mintha nem tudná, hogy mindent megtalál. De azzal az a priori feltétellel, hogy egyetlen felfedezést sem hallgathat el, mert a feltárt “jelenségek egy a priori eszmei konstrukcióvá állnak össze. Mert minden, ami az emberben van, emberi, s akkor sem hallgatható el, ha visszataszító, nyomorúságos, durva, együgyű, állati. Épp azért, mert mindez még mindig emberi, lehet a mi emberi világunk többnyire még mindig olyan borzalmasan embertelen és állhat olyan közel egy esetleges pusztuláshoz. Hogy el ne pusztuljon, meg kell találnunk Valban a tisztaság utáni vágyakozást, Ladyben a szőlőkért utáni vágyat. S ha lehet, legalább egyszer az életben nézzünk a különcködő és testes Mrs. .Talbott szemével, aki a tempóim tornyát vörösnek látja, bár nem vörös, mert olyannak festi a dolgokat, amilyennek érzi, és nem olyannak, amilyen, és mert arra van a szemünk, hogy lássunk vele. S ezzel egész közei jutottunk Tennessee Williamshoz, igazi módszeréhez és igazi filozófiájához. Öninterjújában ezt mondta: „Igen, olvasok magamról olyan bírálatokat, amelyek szerint csak pénzért 'írok, és hogy darabjaimban a brutális és ocsmány ösztönököt ábrázolom“ ... — „Bizonyosan elismerik, hogy legújabb darabjaiban elég nyugtalanító módon hangsúlyozom a durvaságot, a hideg érzéketlenséget és az elkeseredést“, — „Bár nemígy terveztem, valóban úgy gondolom, hogy így van, sőt korunk és világunk növekvő feszültsége, háborgása és az erőszak, amelyben élünk, egyre növeli az író és az emberek lelki feszültségét“. — „Mit üzen műveiben a világnak?“ — „Ordító, kétségbeesett szükségérzetet, hogy világszerte növekedjék a nagy emberi ellenállás. Hogy tökéletesebben ismerjük egymást, és kölcsönösen elismerjük, hogy egyetlen embernek sincs monopóliuma az igazságosság és az erény gyakorlására, sem a rosszaságra vagy egyebekre... Soha egyetlen aljasságról sem írtam anélkül, hogy azt magamban ne tapasztaltam volna“. — „Miért nem ír jó emberekről?“ —- „Egyetlen embert sem ismertem, akit ne szerethettem volna, mihelyt megismertem és megértettem. S darabjaimban is épp erre a megértésre és megismerésre törekedtem“. Egyet kell értenünk Arthur Millerrel, hogyha a dráma nem töri át az érzelmek világát, ha nem jut el a sokarcú ember megragadásától a világ értékeléséig, önmagát alacsonyítja le, értékét veszti. Nem mondhatunk le a művészet lényegéről, amely tudatosan a világ alakítágáért harcol. Arról van szó csupán, hogy akkor állítsuk ezt a mércét Tennessee Williams művészete elé, miután kellőképpen értékeltük azt a szomjúságot, amellyel az emberben az emberséget kutatja, és miután megértettük, milyen szorosan összefügg az író esztétikája a világ fájdalmaival, cinizmusával és vadságával. Csak ezután mondhatjuk bátran, hogy Tennessee Williams műveinek társadalmi célzata másodlagos, és hogy a társadalmi szempont „akaratlanul hatol bele“. (LukeS). Csak ezután értékelhetjük talán legkevésbé a „Macska a forró bádogtetőn“ különös, perverz és homályos konfliktusát, valamint az „Édes madár ifjúsága“ hősének hasonlóan különös, bénító erotikus komplexumát; csak azután érezhetjük mennyire gyönge a kapcsolat az Üvegfigurák képeinek értékelő prológusai, valamint Laura és Amanda Wingfield világának hiábavalósága és feloldhatatlan passzivitása között; csak aztán foghat meg az iszonyatos elsóvárgás Blanche Duboíse öncsalásának reménytelensége fölött „A Vágy villamosában“, s egy másfajta elsóvárgás és düh Stanley Kowalsky józan, állatiasan önző természetessége láttán. De mindez csak akkor, miután kellő tisztelettel közelítettük meg Tennessee Williams fájdalmas, forró tehetségeit. Fantasztikus, beszéltető művészetét és „plasztikus“, vizuális, mozgási és hanghatásokra épülő színházának elméletét és gyakorlatát. Ijesztő képeségét, hogy éppen a lényeget lássa, a támadást a világ ellen, amit Willíamsben olyan gyakran elhanyagolunk, de ami mégis benne rejtőzik. Mint pl. Mrs. Talbott az Orpheuszban vagy utolsó darabjában, az Iguana éjszakájában az a pirospozsgás, kövér, jómódú német turista-család, amelynek Larry Shannon, ez a zátonyrafutott ember, szökött pap, tévelygő élvhajhász, de gyöngédszívű teremtés az arcába köp. Csaknem minden hősében ellentétes folyamatok játszódnak le. Minden erejéből meg akar győzni A Vágy villamosa Blanche-ának alávalóságáról — de amikor elszállítják az intézetbe, érezzük, hogy a tisztaság szele érintett meg minket, hogy egy törékeny és költői élet pusztult el. Az Iguana éjszakája Hana Jelkese kóbor akvarellfestő, valószínűtlen életet élő vénlány, szeretet nélkül élő ember, de miután a darabot végigolvastuk, úgy érezzük, hogy épp belőle árad a szeretet meleg, édesen keserű illata. Bizonyos, hogy Williams a társadalom rákfenéjének kutatója. Nem hiába pusztul el rákban drámáinak két hőse. A mi drámánkban meg kell tanulnia tőle azt a sajátosan körültekintő finom williamsi látásmódot, amely annyira hasonlít a keserűszívű Gorkij látásmódjához, azt az ijesztő ellentétes, gyakran érthetetlen és mégis emberi emberséget, amely végül is új világot teremt. Ilyen fájdalmasan finom képesség nélkül nem tudnánk megírni társadalmunk drámáját. Az „Iguana éjszakája“ hősnője halott férjére emlékezik, és meséli róla, hogy halászott és dobálta vissza a halakat a tengerbe. Úgy éreztem, hogy ez egy kicsit a szerzőt jelképezi. De később olvastam, mennyire gyűlöli Shannon, a szökött pap, a katolikusok rossz, bosszúálló, kicsinyes istenét, és mennyire imádja a maga erős, szeleken és villámokon uralkodó istenét, a vihart, a haragvó tengert és a hatalmas életet. Fordította: Koncsol László 14
