A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-01 / 9. szám

VLADIMIR MINffá

Ä sógor zavartan járkált körbe-körbe. Bátortalanul nézett a feleségére. Egész új asszonyt látott-maga előtt.

— Mi ez? Bolondok háza? •

Marina csúfondárosan nevetett rá. Nem

szerette a sógorát, mert segített rajta, nem szerette, mert megint segítséget kell kérni tőle, de legfőképpen ki nem állhatta^nert elviselhetetlenül unalmas volt.

— Normális állapot, — mondta. — Jelige, boldog otthon.

— Nem tudtam, — ismételte a sógor. — Mit jelentsen ez?

Az asszony lerogyott egy székre az ablaknál. Kezével dörzsölte homlokát. A konyhából kiabálás hallatszott. Emiiké veszekedett Vlerocskával. Valami puffant, Vieíocska sírva fakadt. Az asszony fel akart 'állni, de aztán meggondolta magát. Sóhajtott, már csöppet sem volt harcias.

— Azt hiszem, kissé eltúloztam, — mondta.

— Ügy beszéltél, mint a részeg, — háborgott a sógor.

— A begyemben volt, — mondta fáradtan az asszony. — Most végre kinn van.

— Köszönöm szépen, — mondta sértődötten a sógor. — Mihez kezdjek vele?

— Felejtsd el, — mondta az asszony.

— Ezek a nők, — mondta a sógor. — jSohasem tudják, mit akarnak.

Marina felállt. Fogta a táskáját.

— Gyalázatos kapituláció, — mondta. — Megyek.

— Csak várj, — mondta a nővére. — Még nem fejeztük be.

— Nem akarok tőle semmit, — mondta Ifarína.

— Tonó, — mondta kérlelve a nővére. •— Elmehetnél ahhoz a barátodhoz. Ahhoz i titkárhoz. Mi mást tehetnél?

— Nem a barátom.

— Hát akkor az ismerősöd. Nálunk Is volt. Egész kellemes ember. Legalább telefonálhatnál neki.

Nővére odament a férjéhez, vállára tette Kezét. Megalázkodott érte. Megalázkodott szeretetből. A nénje olyan asszony, aki sze-retetböl megalázkodik. Szeretetből feláldozza magát. Lehet, hogy öröme telik az 'áldozatban, ö sohasem áldozza fel magát

szeretetből. Sohasem áldozzák fel. Fütyül az ilyen ölömre. A sógor kérette magát, hfegint kis házi zsarnok volt. Korrekt ember, pontos célkitűzésekkel. Elpusztíthatatlan, akárcsak maga a középszerűség.

— Jól van, — mondta végül. — De ez minden, amit érte teszek. És utoljára.

— Köszönöm, tisztelt uram, — mondta Marina. Mintha lerágott csontot vetettek volna eléje. Lerágott csontot egy nyughatatlan kutyának. De mit tehetett?

A titkárság új épületben volt. A falak simák, hűvösek és személytelenek. Személytelen volt a folyosókon végigsuhanó emberek arca is. Fontoskodó, hjyatalos arcok, a hivatalos titok enyhe mázával. Nem, Buranovsk? elvtárs nincs itt. Buranovsk? elvtárs a repülő titkár. Mikor jön? Azt senki sem tudja. Valószínűleg maga Buranovsk? elvtárs sem. Körmünkre égett a falu, tudja? A szemüveges fiatalember, aki mondta, mintha örülne, hogy körmükre égett a falu. Marina nem tudta, mit jelent az, ha körmükre égett a falu. Tűzvészről nem hallott az utóbbi időben. Nem tűzvészről van szó, hanem takarmányról, mondta fontoskodva a szemüveges ifjú. Lemaradunk a takarmányokban, mondta jókedvűen.Mit akar az elvtársnő Buranovsk? elvtárstől? Buranovsk? elvtárs nagyon elfoglalt ember. Nem segíthetnék? Nem, inkább vár. Jól van, de beletelik egy kis idő. Talán egy-két nap is. Mert Buranovsk? elvtárs repülő titkár. Mindig az élet sűrűjében, tudja? Marina meg akarta kérdezni: Hol van az? Hol az élet sűrűje? Hol van a legsűrűbb sűrűje?

Kiment. A folyósón szorongó érzés vett erőt rajta. Odakinn álmos délelőtt. A titkárság épülete előtt kis park volt, leült egy padra. Néhány pad állt egymás mellett, mind üres. Csak az egyiken szundikált valami nyugdíjas. Most mindenki munkában van, senkinek sincs ideje üldögélni. Marina úgy érezte, mintha tiltott dolgot cselekedne. Tizennégy éves korában krétát evetett, hogy láza legyen: félt iskolába menni. Aztán sokáig lelktlsmeretfurdalást érzett. Elmulasztottad kötelességedet. Most semmit sem mulaszt, bőven van ideje. Elkergették, mint a kutyát, kizavarták a tétlenségbe. Nincs már semmi kötelessége. Helyén ott ül a fekete copfos, pirospozsgás arcú lány. Kikergették a magányba. Egyedül van a világban, mint ember kezén az ujja, ostobaság, az ujj soha sincs egyedül. Egyedül van, mint tisztásod a bokor. Egyedül van, mint a sebesült szarvas. Banális kép, sebesült szarvas. Giccs. Egyedül van, mint a partra vetett deszka. Tört hajó árva szál deszkája. Senkinek sem kell. Egyedül van az ember, ha már senkinek sincs szüksége rá. S természetben semmi sem hasonlít az ember magányához. Az ember azzal is elüt minden más élőlénytől, hogy egyedül tud lenni. Hogy egyedül kell lennie. Hogy kegyetlen tehernek érzi a magányt. Az egyedüllét megsűrűsödött kegyetlenség. Embertelen emberi sors. Ogy érezte, üres harangba süllyed. Sütött a nap, de körülötte csupa sötét árnyék, közelebb húzódtak, körülfogták'. Minden összefüggés a körön kívül maradt. A körön belül csak ő volt. Egészen egyedül. Ostobaság, hisz világos nappal van. Ölük a kis parkban és süt a nap. Buranovsk? elvtársra várok. Buranovsk? elvtárs hiába repülő titkár, egyszer le kell szállnia. Leszáll és megszabadít. Miért szabadítana meg? Vadidegen ember és nagyon sok a dolga. Bizonyára ő is hivatalosan fontoskodó. Nem kötelessége, hogy megszabadítson másokat az egyedülléttől. Sok a kötelessége, de ilyesmit még senki sem Irt elő. Nem tervezték be. Hogyan is festene a hóvégi kimutatásban? Ennyi és ennyi értékes emberi nyersanyagot szabadítottunk

meg a magánytól. Anyagmegtakarítás. Öríási mennyiségű anyagot takarítottunk meg,' A magánytól szabadítás tervét játszva teh jesítettük. Büszkén mutathatunk rá arra' a mennyiségű értékes emberi nyersanyagra, amelyet megmentettünk a magány rozsdájától. Micsoda ostoba kimutatás lenne. Minden ostobaság: hogy is lehetne az ember anyag? De az helyes, hogy- a magányosság olyan, akár a rozsda. Veszélyed korrózió. A legjobb acélt is megtámadja,’Senki sincs rozsdamentes acélból. A ma-' gány rozsdás átka. A szomszéd pádon ülív nyugdíjas szakálla is rozsdás. Marja a ma<N gány rozsdája. Bizonyára senkinek sincs szüksége rá, azért van egyedül. Az öregek senkinek sem kellenek. Az öregek egyedül vannak. Néha van unokájuk, ilyenkor nini csenek egyedül, mert a gyerekeknek szükségük van az öreg emberekre. Minden öreghez gyerekeket kellene beosztani. Világra szóló harc lenne a magány ellen* Nem kellene egyedül távozniuk a legvégső magányba. A halál csak a legtökéletesebli egyedüllét. Az élet ellensége a magánynak. Amíg az ember él, küzdenie kell d magány ellen. Amíg élek, küzdeni fogok a magány ellen. Nem hagyom, hogy megegyen a rozsda. Nem és nem. A rozsdás nyugdíjas fészkelödni kezdett, elővette gondosan összehajtott újságját, beletemetkezett. Orra szinte szántotta a papírost; nyilván nagyon rövidlátó. Aztán totószel-., vényt vett elő, lassan kitöltötte. Körülné< zett, észrevette Marinát. Felállt, odamenta padjához. Szertartásosan meghajolt. Fekete kalapja volt. Lenne olyan szíves a fiatal elvtársnő? A szeme már felmondja a szolgálatit. Segítene kitölteni a totót szelvényt? Marina bólintott, az öreg leült melléje a padra. Csak két-oszlopot. Minden héten csak két oszlopot tölt ki. Nyeri már valaha? Ö, persze, kétszer négyedig díjat, egyszer harmadikat. Már negyedik esztendeje nyugdíjas, azóta totőzik. Azelőtt sohasem próbálkozott vele, de most sok ideje van. Gyorsabban múlik az idő, ha a totóra gondol. Az embernek valamire gondolnia kell, hogy gyorsabban múljon az idő. Mit tenne, ha megnyerné az első díjat? Ö, az lenne csak valamil Motorkerékpárt venne az unokájának. Unokájának? Tehát nincs egyedül? Az öreg nevetett, reszketett a rozsdás szakálla. Egyedül! Hat fia van. Csupa vasgyúró. Unokája meg vagy tizennégy. Egyedül! A legnagyobb fiánál lakik. Unokája most végzi