A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-01 / 9. szám

VLADIMIR MINffá Ä sógor zavartan járkált körbe-körbe. Bátortalanul nézett a feleségére. Egész új asszonyt látott-maga előtt. — Mi ez? Bolondok háza? • Marina csúfondárosan nevetett rá. Nem szerette a sógorát, mert segített rajta, nem szerette, mert megint segítséget kell kér­ni tőle, de legfőképpen ki nem állhatta^nert elviselhetetlenül unalmas volt. — Normális állapot, — mondta. — Je­lige, boldog otthon. — Nem tudtam, — ismételte a sógor. — Mit jelentsen ez? Az asszony lerogyott egy székre az ab­laknál. Kezével dörzsölte homlokát. A kony­hából kiabálás hallatszott. Emiiké vesze­kedett Vlerocskával. Valami puffant, Vie­­íocska sírva fakadt. Az asszony fel akart 'állni, de aztán meggondolta magát. Só­hajtott, már csöppet sem volt harcias. — Azt hiszem, kissé eltúloztam, — mondta. — Ügy beszéltél, mint a részeg, — há­borgott a sógor. — A begyemben volt, — mondta fárad­tan az asszony. — Most végre kinn van. — Köszönöm szépen, — mondta sértő­dötten a sógor. — Mihez kezdjek vele? — Felejtsd el, — mondta az asszony. — Ezek a nők, — mondta a sógor. — jSohasem tudják, mit akarnak. Marina felállt. Fogta a táskáját. — Gyalázatos kapituláció, — mondta. — Megyek. — Csak várj, — mondta a nővére. — Még nem fejeztük be. — Nem akarok tőle semmit, — mondta Ifarína. — Tonó, — mondta kérlelve a nővére. •— Elmehetnél ahhoz a barátodhoz. Ahhoz i titkárhoz. Mi mást tehetnél? — Nem a barátom. — Hát akkor az ismerősöd. Nálunk Is volt. Egész kellemes ember. Legalább te­lefonálhatnál neki. Nővére odament a férjéhez, vállára tette Kezét. Megalázkodott érte. Megalázkodott szeretetből. A nénje olyan asszony, aki sze­­-retetböl megalázkodik. Szeretetből felál­dozza magát. Lehet, hogy öröme telik az 'áldozatban, ö sohasem áldozza fel magát szeretetből. Sohasem áldozzák fel. Fütyül az ilyen ölömre. A sógor kérette magát, hfegint kis házi zsarnok volt. Korrekt em­ber, pontos célkitűzésekkel. Elpusztítha­tatlan, akárcsak maga a középszerűség. — Jól van, — mondta végül. — De ez minden, amit érte teszek. És utoljára. — Köszönöm, tisztelt uram, — mondta Marina. Mintha lerágott csontot vetettek volna eléje. Lerágott csontot egy nyugha­tatlan kutyának. De mit tehetett? A titkárság új épületben volt. A falak simák, hűvösek és személytelenek. Sze­mélytelen volt a folyosókon végigsuhanó emberek arca is. Fontoskodó, hjyatalos arcok, a hivatalos titok enyhe mázával. Nem, Buranovsk? elvtárs nincs itt. Bura­novsk? elvtárs a repülő titkár. Mikor jön? Azt senki sem tudja. Valószínűleg maga Buranovsk? elvtárs sem. Körmünkre égett a falu, tudja? A szemüveges fiatalember, aki mondta, mintha örülne, hogy körmükre égett a falu. Marina nem tudta, mit jelent az, ha körmükre égett a falu. Tűzvészről nem hallott az utóbbi időben. Nem tűz­vészről van szó, hanem takarmányról, mondta fontoskodva a szemüveges ifjú. Lemaradunk a takarmányokban, mondta jókedvűen.Mit akar az elvtársnő Buranov­sk? elvtárstől? Buranovsk? elvtárs nagyon elfoglalt ember. Nem segíthetnék? Nem, inkább vár. Jól van, de beletelik egy kis idő. Talán egy-két nap is. Mert Buranovsk? elvtárs repülő titkár. Mindig az élet sű­rűjében, tudja? Marina meg akarta kér­dezni: Hol van az? Hol az élet sűrűje? Hol van a legsűrűbb sűrűje? Kiment. A folyósón szorongó érzés vett erőt rajta. Odakinn álmos délelőtt. A tit­kárság épülete előtt kis park volt, leült egy padra. Néhány pad állt egymás mellett, mind üres. Csak az egyiken szundikált valami nyugdíjas. Most mindenki munká­ban van, senkinek sincs ideje üldögélni. Marina úgy érezte, mintha tiltott dolgot cselekedne. Tizennégy éves korában krétát evetett, hogy láza legyen: félt iskolába menni. Aztán sokáig lelktlsmeretfurdalást érzett. Elmulasztottad kötelességedet. Most semmit sem mulaszt, bőven van ideje. Elkergették, mint a kutyát, kizavarták a tétlenségbe. Nincs már semmi kötelessége. Helyén ott ül a fekete copfos, pirospozs­gás arcú lány. Kikergették a magányba. Egyedül van a világban, mint ember kezén az ujja, ostobaság, az ujj soha sincs egye­dül. Egyedül van, mint tisztásod a bokor. Egyedül van, mint a sebesült szarvas. Banális kép, sebesült szarvas. Giccs. Egye­dül van, mint a partra vetett deszka. Tört hajó árva szál deszkája. Senkinek sem kell. Egyedül van az ember, ha már senki­nek sincs szüksége rá. S természetben semmi sem hasonlít az ember magányá­hoz. Az ember azzal is elüt minden más élőlénytől, hogy egyedül tud lenni. Hogy egyedül kell lennie. Hogy kegyetlen teher­nek érzi a magányt. Az egyedüllét megsű­rűsödött kegyetlenség. Embertelen embe­ri sors. Ogy érezte, üres harangba süllyed. Sütött a nap, de körülötte csupa sötét ár­nyék, közelebb húzódtak, körülfogták'. Minden összefüggés a körön kívül maradt. A körön belül csak ő volt. Egészen egyedül. Ostobaság, hisz világos nappal van. Ölük a kis parkban és süt a nap. Buranovsk? elvtársra várok. Buranovsk? elvtárs hiába repülő titkár, egyszer le kell szállnia. Le­száll és megszabadít. Miért szabadítana meg? Vadidegen ember és nagyon sok a dolga. Bizonyára ő is hivatalosan fontos­kodó. Nem kötelessége, hogy megszabadít­son másokat az egyedülléttől. Sok a kö­telessége, de ilyesmit még senki sem Irt elő. Nem tervezték be. Hogyan is festene a hóvégi kimutatásban? Ennyi és ennyi ér­tékes emberi nyersanyagot szabadítottunk meg a magánytól. Anyagmegtakarítás. Öríá­­si mennyiségű anyagot takarítottunk meg,' A magánytól szabadítás tervét játszva teh jesítettük. Büszkén mutathatunk rá arra' a mennyiségű értékes emberi nyersanyag­ra, amelyet megmentettünk a magány rozs­­dájától. Micsoda ostoba kimutatás lenne. Minden ostobaság: hogy is lehetne az em­ber anyag? De az helyes, hogy- a magá­nyosság olyan, akár a rozsda. Veszélyed korrózió. A legjobb acélt is megtámadja,’­­Senki sincs rozsdamentes acélból. A ma-' gány rozsdás átka. A szomszéd pádon ülív nyugdíjas szakálla is rozsdás. Marja a ma<N gány rozsdája. Bizonyára senkinek sincs szüksége rá, azért van egyedül. Az öregek senkinek sem kellenek. Az öregek egyedül vannak. Néha van unokájuk, ilyenkor nini csenek egyedül, mert a gyerekeknek szük­ségük van az öreg emberekre. Minden öreghez gyerekeket kellene beosztani. Vi­lágra szóló harc lenne a magány ellen* Nem kellene egyedül távozniuk a legvégső magányba. A halál csak a legtökéletesebli egyedüllét. Az élet ellensége a magány­nak. Amíg az ember él, küzdenie kell d magány ellen. Amíg élek, küzdeni fogok a magány ellen. Nem hagyom, hogy meg­egyen a rozsda. Nem és nem. A rozsdás nyugdíjas fészkelödni kezdett, elővette gondosan összehajtott újságját, beletemet­kezett. Orra szinte szántotta a papírost; nyilván nagyon rövidlátó. Aztán totószel-., vényt vett elő, lassan kitöltötte. Körülné< zett, észrevette Marinát. Felállt, odament­­a padjához. Szertartásosan meghajolt. Fe­kete kalapja volt. Lenne olyan szíves a fiatal elvtársnő? A szeme már felmondja a szolgálatit. Segítene kitölteni a totót szelvényt? Marina bólintott, az öreg leült melléje a padra. Csak két-oszlopot. Min­den héten csak két oszlopot tölt ki. Nyeri már valaha? Ö, persze, kétszer négyedig díjat, egyszer harmadikat. Már negyedik esztendeje nyugdíjas, azóta totőzik. Azelőtt sohasem próbálkozott vele, de most sok ideje van. Gyorsabban múlik az idő, ha a totóra gondol. Az embernek valamire gondolnia kell, hogy gyorsabban múljon az idő. Mit tenne, ha megnyerné az első díjat? Ö, az lenne csak valamil Motorke­rékpárt venne az unokájának. Unokájá­nak? Tehát nincs egyedül? Az öreg neve­tett, reszketett a rozsdás szakálla. Egye­dül! Hat fia van. Csupa vasgyúró. Unokája meg vagy tizennégy. Egyedül! A leg­nagyobb fiánál lakik. Unokája most végzi

Next

/
Thumbnails
Contents