A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-01 / 9. szám
Csallóköz népe SIMKO MARGIT: Gépesített századunkban Csepp részét a világmindenségnek belelopta alkotója a gépbe. Alig ökölnyi a teremtés e kicsinyített mása, mely enyém s én általa egy-egy pillanatra isten lehetek. Beledobom a masszát s villám csap át az anyagon. Atomokká tépi, zúz és rombol, gyűrve-gyrúva hegyet emel a cseppfolyósból s a tömörből lávapuhát. Egy mozdulat, egy intés az egész s íme, kész a mű, a tökéletes. Fáradt sem lettem, mint a teremtő a régi regékben. Mégis, ha kedvest várok, előveszem ócska, behorpadt rézüstömet. Bús sárga képe rőten elpirul, mint unt szerető a rég várt bóknál s inogva kelleti aranyölét. S én ősemberként kezdem a terhes munkát, mint ő túrta a barlang falát, mikor agyából először pattant gondolat. Olvasztom, zúzom az anyagot, erőm áldozom feleslegesen s jól tudom, hogy értelmetlen nagy lelkendezésem, de úgy érzem, ettől lesz a hab feszesebb, a cukor édesebb, a krém ízesebb, a forma kecsesebb, a csokoládéillat lengi át a lakás minden zegzugát. névnapok pohárcsengése kisért... S édes fáradtság tűnt el, mint ősömet, ki verejtékkel vetett s aratott s szegte meg az omlós kenyeret, úgy teszem a tortát az elé, akit szerelek. Minden szeletben a szívem egy része. Milyen kár, hogy ezt rajtam kívül senki sem veszi észre. TÖTH ELEMÉR: M agamban Huszonkétszer jöttem már erre. Nyüszítő juhászkutya-bánat ugatta rám az éjszakákat, ködök telepedtek a gyepre. Veled vagyak, s magamban mégis. Aki dalol az mindig árva, — belezuhan a szennybe, sárba, s radar-szíve piros és kék is. Bánat-virág, szilvafa ágon, süvít a szél és földhöz csapja, ganajos csizma tapad rajta, az ég szurokfeikete vászon. És jajgatok mert fáj a látás, orrba-vert-hitű csöppnyi népek fia vagyok, és hogy még égek, ég bennem egy világ-megváltás. Huszonkétszer vártam e nyárra. Veled vagyok, s magamban mégis, radar szívem piros és kék is, aki dalol, az mindig árva. Túl a vonatablakon kinyitja kezét a róna s tenyerében felragyog a gyémánt, — a csillogó szemek, a gesztenye-leányok s az arcokra lehelt, finom kalászos pára. Felfedezem posztóruhás apáink régi bánatát, a lapuló, fegyelmes titkokat, az öklök és homlokok csontjában forró büszkeséget és alázatot. E csillogó kaszák népe, e fehér kényért csókoló nagy család, mért nem beszéli némaságát? A múlt lehorgasztott fővel kullog utánuk, s meg sem ismerjük, pedig ismerősünk. Alig kérdezzük, mi a magyarázat, pedig itt rég szívekben a helye a múltnak, az igazságnak. Beszélni kezdtek a panaszok, s az orvoslást pontosabban mérjük. A bálványszínű ködöket szélvész fújta el, hogy jobban lássunk, higgyünk s beszéljünk. Féja Géza: SdrjdddS A budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó az elmúlt év végén jelentette meg a lévai származású Féja Géza Sarjadás című könyvét. E munka műfajáról: a társadalomrajzról nálunk eléggé megfeledkeznek, érdemes lesz ezért figyelmet szentelni a könyvnek. A Sárköz hat községében az 1960— 1962-es években végzett anyaggyűljtés rövid fejezetekben való feldolgozását adja az író. Sok utazás, vándorlás, kutatás, beszélgetés és elemzés után láthatott napvilágot a könyv. De az idős Féja Géza szereti a paraszt embereket, összeforrott a faluval, és szívügyének tartja a nép jelenét, jövőjét. Történelmi, művészi, nyelvi emberi értékeit pedig féltő szeretettel óvja a feledésbe menéstől. Báta, öcsény, Dacs, Sárpilis, Alsónyék, Bátaszék — sorrendben e hat falu drámai átalakulásának vagyunk tanúi. A parasztság sok-sok, még meg nem oldott problémája kerül felszínre. De már folyamatban van az átalakulás, amelyet sem siettetni, sem mesterségesen kierőszakolni nem lehet. Ez történelmi folyamat, s nem mehet; végbe kőnnyhullatás, elkeseredés, gáncsoskodás, etkapatottság, őszinte odaadás és azoknak az embereknek a helytállása nélkül, akiket az író a ma hőseinek nevez, mert „megnyerik, teremtő egységbe vezetik a népet, más szóval: a szövetkezetei az egyetlen megbízható alapra, a folyton tökéletesedő emberi együttműködésre építik.“ Féja Géza a megújhodó magyar falu és embertípus jellemzésére törekszik. Megszólaltatja az embereket, és így a nép véleményét történelmi dokumentumokkal rögzíti. Kutat a nép hagyományai után, népművészeket: énekeseket, szövőket stb. beszéltet. A helyszínen feljegyzett emberi sorsok nyomán egy-egy falu múltja, hagyományai, szokásai, művészi, nyelvi értékei tárulnak fel az olvasó előtt. A riporter éleslátásával végzi megfigyeléseit, de a feldolgozásban eleget tesz a szépirodalom szigorúbb követelményeinek, s így művészit alkot. Nem csak regisztrál. A mai falu emberének közösségi, egyéni problémáit kutatja, elemezi. Következtetéseket von le, s ahol arra szükség van: kivezető utat keres és mutat is. Sok problémát lehetne felsorolni, ami a mai falu életének összetevője s a könyvben újra meg újra felvetődik. A népművészeti hagyományok ápolásának és továbbadásának kérdése, a fiatalság menekülése a faluból, a kulturális élet pangása stb. stb. Féja Géza a maga teljes egészében, mindenre kiterjedő figyelemmel és mélyrelátással mutatja be a történelmi átalakulásban levő sárközi falvakat. Munkája maradandó érték, mert magas művészi szinten egy tájegység elfogulatlan krónikása lett. Műve abban az időben született, amikor az átalakulásban lévő falu már előrehaladást mutat, és rá szabad világítani a fogyatékosságok okaira is. És amint az író bevezetőjében maga Is írja: nem csak a jelenről beszél, hanem feltárja lépten-nyomon a múltat, a közelmúltat, hogy a viszonyítás alapján láthassuk a tényleges fejlődést, azt, hogy honnan jövünk és merre haladunk. Féja Géza a magyar népélet hiteles alakjait örökítette meg, amelyért hálásak vagyunk és hálás lesz az utókor is. És ha majd valaki egyszer megírja azt a nagy parasztregényt, amire Féja gondol s amely a XX. század magyar parasztságának életét mutatja be a maga teljességében: a Sarjadás nélkülözhetetlen forrásmunka lesz. SÁNDOR KAROLY Mintha zsongna a rét, mintha illannának a bárányfelhők a Duna felett. Valami mélyen leszorítva, véremben megremeg. S már izzik a szó: a szívekre pecsételt vétkek, a síneken síró szülőhazák, a teherautós földindulás, a fehér cédulás indulás. Ezek a Csallóközök testvéreikre csókolták a hazát hogy megmaradjon a kis házak remegő otthoni illata. Ahol élnek a búcsúzó karok, ahol lehajolnak a néma arcok, ahol a Napba sírva néznek, ahol a mosolynak más az íze, azon a földön nem érthetik, mi volt a bűnük. 11
