A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-16 / 7. szám
/ cuMfjrtva«: percmutatók Mily csodálatos az emberi butaság! A nagyképűség sárga bazsarózsája tulipánszívű istennek képzeli magát, s megrázza fürtös fejét a világ bokrai között. Semmi... Csak egy csöpp okos dér hull a józanság egéről. Ennyi az egész. A sárga bazsarózsa lekonyul. A váróteremben harag gőzölög, izzó tüztuskó minden várakozó. Forr az indulat. Késik a vonat. A kályhán egy párna, a párnán gyermek ül. Türelmes játék a gondja, útra készíti hajasbabáját. Ellenáll a csöpp bunda gombja; míg végre sikerül. Havat söpör kint a szél, söpör, söpör és fütyül: ha megunja újra kezdi — Bent a kályhán egy párna, a párnán gyermek ül... A szem csak annyit ér, mennyi a tükre. Ha lát. nemcsak néz, s megőrzi örökre a látott dolgok arany lényegét. Nem mesét vár — bár szép csók a nyár, de lényege az ősz. Szemedben világ nyílik : tőled függ, meddig tart nyarad. Hű tükör legyen szemed, s játszd el bár a nyár meséit, mégis rejtőztesd magad. Szempillád rácsán less, vigyázd az őszi szelet: megölheti nyári madarad. Öltöztess fel szép, ifjú tavasz, Te is öltözz, hajadba virágot tűzz — Füstölgő kedvem fújtasd, akad még parázs, jókedvű tűz hamuval beszórt szívem fenekén. Rakjunk a tűzre hasáb-bizalmat, szén-szer etetet, emberi szót. S ha lobog, majd lobog a láng, melegedjünk, és ne verjünk tűzoltó vak riadót. Színaranyból volt a borjú, megszülte önmagát — konok volt, konok kosorrú: hol vette aranyát? Hogy megzöldült, akkor látszott: vélt arány, jó ha réz. Őrizték okos gulyások, majd számadó penész. Veréblárma. Micsoda pör! Hallgatom a lármát... Csiripelve, pörölve suhan a sereg, bokorról fára, fáról bokorra. Egy kövér verebet űz a harag, a verebek királyát. Tollpihe szálldos, a szürke palást megtépett gúnya: az öreg veréb repülne már, bokorba bújna — felhőnyi köznép suhog utána csirregve, zúgva. Micsoda pör! — Tavasz lesz újra. Tavasz, tavasz! Ez sem érdekes. Minden évben futnák a sebes patakok, hogy elolvad a hó. Ám világot, egy-egy télutó nem hódít, és nem minden tavasz. Slovenské pohl’ady A folyóirat januári száma közli Gregorová Magda írását, melyben a szerző hivatkozik Anton Hykischnek a Kultúrny zivot tavalyi negyvenkettedik számában megjelent cikkére: Képeslap Budapestről. Ebben Hykisch sok minden egyéb között arról is beszél, hogy a mi kiadványainkban nem a magyar irodalom legjobb alkotásai szerepelnek, a kölcsönös együttműködés keretében nem azokat a műveket fordítjuk le, amelyek a figyelem középpontjában állnak. Gregorová nem tudja, hogy a Rozsdatemető bekerült-e kiadási terveinkbe, ugyanakkor leszögezi, hogy a felszabadulás óta nem Is jelent meg Magyarországon olyan könyv, amely akkora vihart vert volna, mint a fiatal prózaírő Fejes Endre regénye. A könyv tavaly jelent meg és népszerűsége történetéről el kell modani, hogy a párt központi lapjában terjedelmes kritikai cikkben foglalkoztak a művel, és a többi között azt is szemére vetették a szerzőnek, hogy részkrónikás akar lenni, tudatosan kitér a mélyebb összefüggések keresése elől. Nem sokkal ezután a már említett lapban vitacikk jelent meg a regény védelmére, s a többi lapok is elismerték értékeit. A magyarországi viszonyokra jellemző, hogy bizonyos fenntartások ellenére is József Attila-díjjal tüntették ki a Rozsdatemetőt, amely, először 7000, másodszor 25 000 példányban' jelent meg, és azonnal ejfogyott. Persze, nehéz megállapítani, hogy a regény sikere dívatosságában avagy valóban igazi, őszinte érdeklődésében rejlik-e. Gregorová szerint Fejes könyve pesszimista, és első felében unalmas is. A szerző modern eszközökkel, rövid, tömör mondatokban, szinte filmszerűen vetít elénk ötven esztendőt. Egy munkás család, a Hábétler házaspár krónikája a könyv. Hősei változó politikai viszonyok között élik életüket, és noha felszabadulnak, életükben és főleg gyermekeik életében erős változáson mennek át. Fejes azt hozza ki regényében, hogy hőseink belső világa jóformán semmit sem változott, mindennel szemben közömbösek, ami körülöttük történik. Életük szinte csupán állati, anyagi és testi szükségleteik kielégítésére korlátozódik. Nem lehetünk tanúi semmilyen szárnyalásnak, valami nemes utáni vágyakozásnak. Még az emberi szolidarittásnak sem láthatjuk a nyomait. Fejes Endre tehát igen kemény fába vágta a fejszéjét, a munkásosztály egy részénél a könnyelműségre, tipikus kispolgári örökség továbbélésére hívja fel a figyelmet. Ez regényének pozitívuma. A másik oldalon viszont komoly és nagy hiányosság, hogy ezeket az égető kérdéseket könyvének csupán utolsó harmadában oldja meg. A másik két harmadban a kapitalizmus idején játszódó olyan eseményekről*van sző, amelyeket az irodalomban nem egyszer már sokkal jobban is ábrázoltak. A regény olvasásakor újból tudatosítjuk, hogy az úgynevezett lezáratlan regény módszere nem alkalmasabb nagyobb időegységek felölelésére. Nem véletlen, hogy Hemingway Akiért a harang szól című regényének cselekménye három nap ~ játszódik. Az sem véletlen, hogy majd minden francia „új regény“ cselekménye csupán néhány órára korlátozódik. Ha összehasonlítjuk a Rozsdatemetőt az utóbbi években megjelent cseh és szlovák művekkel, rájövünk, hogy az esetek többségében a mi prózaíróink és főleg fiataljaink sokkal jobban elsajátítják a modern kifejezési eszközöket (rövidebb időegységekkel próbálkoznak). A problémák viszont, amelyeket megoldanak, távolról sem olyan komolyak, mint a Fejes Endréé. A mai munkások környezete, a régi és az új bérházak élete számunkra ismeretlen az irodalomból. És ha már a magyarországi irodalomnál tartunk — írja Gregorová — szeretnék még arra is kitérni, hogy nemrégen a kritika figyelme Lengyel József Szolzsenyicln Ivan Gyenyiszovics egy napjához hasonló könyvére irányul, amelyért a szerző Kossuthdíjat kapott. Az ez évi könyvsikerek közé tartozik Szabó Magda Pilátus és a kassai születésű Palotai Boris A madarak elhallgatnak című könyve is. A Slovenské pohfady szerkesztősége a következő megjegyzést fűzi Gregorová Magda érdekes cikkéhez: „ez évi számunkban szemelvényeket közlünk Fejes Endre könyvéből“!(Mács) 11
