A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-09 / 6. szám
minap * különös esztrádműsor szemtanúja voltam. Vasárnap délelőtti rövid sétám után Péter barátom karonfogott, és felcipelt a második emeleti lakásába ... _ Ezt látnod kell — lihegte a kövérkés emberek jellegzetes szuszogásávál —, Pistike mindjárt ebédelni jog. Ilyen édes kisfiút még nem láttál. Látva, hogy mentegetőzésnek itt helye nincs, megadtam magamat sorsomnak és pillanatokon belül ott álltam a lelkendező család előtt, mely igen szívélyesen foga— Jöjjön, jöjjön — dörmögte az őszfejű nagypapa — Pistike éppen ebédhez ült. — Ilyet még nem látott, milyen elragadóan ennivaló ez a kis kölyök — áradozott a csinos anyuka, Péter barátom ifjú felesége. — Codász, codász, édesz ez a kisfiú — selypítette a kedves nagymami, engem pedig most már igazán furdalni kezdett a kíváncsiság, mi érdekes lehet abban, hogy Pistike, a ház szemefénye, ebédelni fog. Ám Pistike mindjárt maga szolgált magyarázattal. Ellökte maga elől a tányért, melyben aranylő illatos húsleves párolgóit, majd ellentmondást nem tűrő hangon a nagypapára kiáltott: — Pistike addig nem papái leveskét, amíg nagyapi nem lesz Böbe baba! Elhülve voltam kénytelen tapasztalni, milyen villámgyorsan képes egy nagypapa Böbe babává vedleni. A kis öreg felkapta a cserépkályha mellett gyanútlanul doromboló cirmost, leguggolt az asztal túlsó végén, Pistikével szemben, és már folyt is a bábjáték Böbe baba és Cicamica között (az asztal lapja felett ugyaftis csak nagyapó feje és macska látszott). Pistike néhány kanálnyit megevett a levesből, majd tovább követelődzőit: — NagypapV. Most legyél Mazsola! — Most te legyél a Foxi Maxi! — Legyen a nagyapi Alfonzó bácsi! Es a nagyapó, becsületére legyen mondva, egy Rajkin ügyességével váltogatta szerepeit és mondanivalóit Pistike nagy megelégedésére. A levesestányér közben kiürült, nagypapa kimerültén, lihegve dőlt egy öblös fotelba, az asztalon pedig már Pisti előtt illatozott egy ínycsiklandozó bécsi szelet tört burgonyával és citromszeletkékkel körítve. Ezt már csak megeszi esztrádműsor, nélkül is — gondoltam magamban, de bizony tévedtem. — Nagymami, legyél Kimittud! S a drága jó nagymami korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel az ósdi hintaszékből, és olyan Ki mit tud műsort produkált, hogy egészen elképedtem. Magyar népi tánccal kezdődött, angol slágerrel, magyar szavalattal, francia sanzonnal folytatódott és fürge tviszttel végződött. A töpörödött nagymami úgy tvisztelt, mint egy reumafürdő élő reklámja, majd kimerültén zuhant a hintaszékbe, miközben Pistike a bécsi szelet utolsó falatjával birkózott. Az ebéd további folyamán a család őszszes tagjai bekapcsolódtak a műsorba. A bécsi szelet után Péter barátom atyai tekintélyét sutba dobva Ferdinánd bohóccá vált, és addig szórakoztatta Pistikét, míg asztalra került a nagy szelet dobostorta, amelynek elfogyasztásához anyuka szolgáltatott muzsikát ügyesen elpöcögtetve a zongorán Kabalevszkif tsmert galoppját. A család kívánságára nekem is be kellett kapcsolódnom a produkcióba, s mert hirtelenében más nem futott eszembe, elszavaltam József Attila, „Altató“-fát, miközben Pisti egy pirosképű almával kötött szoros barátságot. Szavalatom végén büszkén pislogtam a jelenlevőkre, Pistika ugyanis buksi szőke fejét az asztalra lehajtva álomba merült. Péter barátom, csinos kis felesége, a W sAgí tötn tißor: vgGfei-kedök WB nagyapi s a nagymami szinte kórusban rebegték felém: — Hát nem édes? Szerettem volna ünneprontó lenni, és rosszalásomnak kifejezést adni pedagógiai elveik helytelenségét illetően, de aztán meggondoltam a dolgot, miután Péter barátom így szólt hozzám: — Tudod, barátocskám, a vetélkedők korában élünk. Pisti tudja ezt, és amióta a tv-ben rendszeres nézője a különféle vetélkedőknek, azóta az ebédjét is csak efféle házi vetélkedő kíséretében hajlandó elfogyasztani. Hát mondd, nem édes? A pedagógus ismét szólni kívánt belőlem, de aztán megint csak hallgattam. Hiszen igaza van! Valóban a vetélkedők korában élünk. Sietve búcsúztam a kedves családtól, s útban hazafelé azon töprengtem: Péter egészen új oldalról világította meg számomra korunkat. Nem is annyira a technikai csodák, a világmindenség meghódításának kora»a mi korunk, mint inkább a vetélkedőké. Mert vetélkedni — azt aztán igazán tudunk! Lassan vetélkedő nemzetté válunk. A tv-készüléket például be sem kapcsolhatod annak a veszélye nélkül, hogy valamilyen vetélkedővel ne találkoznál. Milyen érdekesek például az irodalmi vetélkedők! Filmszinésznő külsejű bájos fiatal hölgyek ülnek sorban a vetélkedők részére fenntartott székeken. Amint a kamera premier plánban hozza formás lábukat, merengő arcukat, feszült érdeklődéssel várod, vajon eleget tesznek-e a játékvezető rendkívül szellemes kívánságának, mely — mondjuk — így hangzott: Szavaljonel néhány sort eredetiben a Kalevalából! Persze, vannak aztán egészen nehéz kérdések is, mint teszem azt: Ki az a nagy, finnugor nyelven író költő, aki egy nagyerejű emberről írt verses trilógiát, s hány részből áll e mű? Feszült várakozás után megkönnyebbülten veszed tudomásul, hogy minden versenyző kifogástalanul tudja: a Toldi-tirológia három részes! Persze nem csak irodalmi vetélkedőkkel kedveskedik a tv a nézőknek. Vannak zenei vetélkedők is meg képzőművészeti fejtörők, de a legérdekesebbek azok a vetélkedők, melyeknek semmi komoly tanulsága sincs, legfeljebb az, hogy felnőtt emberek egy tábla csokoládéért vagy egy pa lack borért a lelkűk üdvösségét is eladják. Es nem szórakoztató látvány, amikor komoly családapák négykézlábra ereszkednek, és ugatva végig száguldanak a színpadon, hogy a győztes elnyerje jutalmát egy citromízü sárga nyalókát? Ám a televízió „burkolt vetélkedőkkel' is szórakoztatja kedves nézőit. Az egyes tv-állomások például ádáz versenyben vannak, melyikük képes a legunalmasabb műsort sugározni, a legöregebb filmeket bemutatni, vagy a legtöbb filmszakadással és műszaki hibával „szórakoztatni“ a közönséget. De a tv a kulturális életnek csupán egyik oldala. A másik oldalon ugyanis ott gub baszt — szinte csaknem észrevétlenül — hazai irodalmunk. Az irodalomban aztán isten igazában folyik a sok különféle vetélkedő Egyes költőink nemes vetélkedése abban áll, kt tud mennél kevesebb írásjel tesetleg gondolat!) felhasználásával lehetőleg teljesen értelmetlen Itudományos elnevezést alkalmazva: modern) költeményt alkotni. Prózaíróink egy jelentékeny része uat/ancsak derekasan vetélkedik, hoau lehetőleg mennél érdekfeszítőbb írásokkal bizonuít-SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZÄ sák be: nálunk a falvakon kívül nincs élet. Vita nélkül nincs irodalom, s a vita már maga ts vetélkedés, így aztán fenegyerek-vetélkedésben sem szenvedünk hiányt. Ennek során több új irodalmi társasjátékkal is megismerkedhettünk, mint például a Ki vagyok? — Mi vagyok?, a Szembeköpösdi, az Okos vagyok, ki több nálam?, az Usd a harmadikat!, a Keresd a színvonalat! és egyebek. De vetélkedni nem csak a kulturális életben lehet. Bizonyítja ezt jól kereskedelmünk, mely már évek óta a legkülönfélébb közönségbosszantó feliratok vetélkedőjével kívánja szolgálni a vevők érdekeit Itt örökös a vetélkedő, és máig sem sikerült eldönteni, mely felirat tetszik legjobban a kedves vevőknek: az „Árut veszünk át“, a „Leltározás miatt zárva“ vagy az .Értekezleten vagyunk!“. Komoly esélyekkel indult a vetélkedőben az a kis felirat is, mely egyik falusi boltunk lehúzott redőnyén díszelgett két hétig: Elmentem a postára. Rögtön jövök!" Időnként még humorosabb szövegű kis feliratok ts bekapcsolódnak a vetélkedőbe. Ezek közt tán a legsikerültebb az volt. mely egy csaknem színmagyar községünk egyik boltjának kira-Folytatás a 15. oldalon 11
