A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-09 / 6. szám
V FARKAS JENŐ: NEM ARS POETICA! Bocsásson meg a költő, kinek szavát idézem és kinek Ars poeticá-ja szinte rendelésre, vagy így mondom: vitákra jött vitathatatlan pontként. En nem tudom, mit érez más, ki verset olvas. £n nem tudom, mit kíván más, ki versre vágyik. En nem tudom, mért lett költő a költő s miben különbözik szava mások szavától. Igaz, az érzelmeket, miket az ihlet perce vált ki, nincs idő rímekbe törni néha. S ritmusuk talán a szívveréssel dobban egy ütemre. De: Engem is klasszikus körvonalakkal köszöntött az értkalászú nyár — s mégis az ért kalászt, ha nézem, visszhangzik fülemben Juhász Gyulának Annához írott verse: Milyen volt szőkesége, nem tndom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S a szőkeségben újra látom őt... Tudom, a költő, aki verset ír, nem mindig gondol arra, hogy kinek mondja el lelke legrejtettebb titkát — Hiszen a vers, a költemény, ha érték, láva lesz ... tüzes ... később kihűl s a hátán Badacsony bora gyújtja lángba újra azok szivét, kiket a láva megkímélt. De lángra gyújtja! Es csak akkor gyújtja, ha ízlelgeti mézszínö borát a tűzre szomjas ember, fis ha a gerezd levének ereje parázs, akkor a tűz, a láva hője közt kevés különbség lesz. — De nem csupán ez most a cél. Tudom, sokat próbáltak a régi igricek. Megrendelésre szültek ércpengésű verset. A fenyítésre behúzták nyakuk. S mikor aztán a csápjukat kidugták s tapogatóztak, tudták mért teszik, aztán tovább, lassan, de biztosan (ez közhely, tudom) végre lekopott róluk minden régi. Kitaposták az új utat! Oj Mózesekként utat vágtak a Vörös-tengeren. Vizet fakasztottak a sziklából. Mannát szerettek volna adni a seregnek! S akkor elébük álltak az új hangú, új hangszerfi, új léptű, új tekintetű, sokat látó, új hangú lantosok. Egyszerre elapadt a vizek buzogó forrása. Egyszerre fölöslegesek lettek a tavaszi szelek. „Miért zárnék magunkat egyetlen műfaj vagy egyetlen stílus ketrecébe Maga a világ nem egy műfajú és minden elébünk táruló látványnak más és más stílusa .. Hegedűs Géza: ARS POETICA Egyszerre elfelejtették a költők a virágot. — Pedig az a régi kobzos, vagy minek nevezzem őt, tudta még, hogy a tavaszi szél árasztja meg a vizeket, meglátta, hogy társat választ ilyenkor a csipogó madárka; s akár a tavaszi szeleket hallgatta, akár a tavaszi vizeket figyelte — benne dobogott a ritmus, a gondolat adott szárnyat rímeinek, benne lebegett a szelek susogása, a tavaszi vizek csörgése! S mit mondhatott volna ennyi kibuggyanó szívbéli örömmel!? Feldobta, majd elkapta e szót: virágom! S becézte: virágom! Megértették a szelek, a vizek, meg az ember. — Orator fit, poéta nascitur... Sovány vigasz. De szép. fis néha érv lehet. Költőnek születni kell. Igaz, S költő volt talán a Neander-völgyi ember is s a többi, ki árnyképekkel rajzolta tele barlangja falát, aztán futott s pár meglévő szavával s két szőrös karjával beterelte barlangjába a többit: Nézd! ... Ez ... ez ... itt!... S a többiek megismerték a mammutot, a barlangi medvét. Megértették, mit társuk kőbe harcolt, hisz úgy karcolta egy darab kovával, hogy benne volt a rajzban az egész: a mozdulat, az izmok pattanása, a rettegés, az erő s gyengeség! S aki látta, ráismert egyszeriben. Bár nem másoknak kívánt tetszelegni az ős, de úgy mozgott keze, hogy aki látta az alkotást, az egyben ráismert az alkotóra is és arra, aminek képe erős vonalakkal a barlang nyirkos falán hallgatott. Nem, ez nem Ars poetica! Hisz minden költő művész. Ű maga tapossa ki útját. S boldog az ma, kinek kevesebb gizgazt kell kivágni, kevesebb mocsarat kell lecsapolnia, ritkábban üti falba a fejét, nem kell kitérnie, amerre megy, szétnyílnak a bokrok, a kősziklák lomhán gördülnek félre, s mikor megnyitja száját, akik hallják, mellüket verve suttogják az ament... Mielőtt az ember naggyá kiált ki valakit, legyen szerfölött óvatos és körültekintő. Még akkor is, ha Rafkinról van szó, akit világszerte nagynak ismernek. Művészreggel volt — a művésznépség ugyanis későnkelő — mikor először láttam. Éppen egy háromfokú lépcsővel bajlódtam ... Egyik munkatársam vállamra ütött: — Itt van Rajkin! — Hátra fordultam: A nézőtér közelében állt, s a tolmácscsal beszélgetett: Zsebre dugott kézzel télikabátban, felhajtás, egzotikus formájú kucsmasapkában. Más volt, mint az enyhe-zöld falragaszokon: Jóval öregebb és végképp nem vonzó . Este újra láttam; egészen közelről, a színfalak mögül, s most már rokonszenves volt. — Ki-kiugrott a színpadról, s felhörpintett egy-egy korty teát A teát egy termetes, nagyorrú, feketeköpenyes orosz nő tartotta elé. Tetszettek a mozdulatai, a mosolya, a beszéde, de még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy Rajkin — valóban nagy. Sőt: Az ósdi díszletek között a nálunk is rég elkoptatott trükkök és történetek között, amolyan cirkuszi hangulatban érez-Rajkin közelről tem magam. Megcsóváltam fejem, és azt gondoltam, Rafkinnak nagyobb a hírneve, mint művészi nagysága. Kulisszatologató vagyok — munkám van a színpadon. Így érthető, hogy meglehetősen felületesen néztem az előadást. Amíg Rajkin a függöny előtt működött, cserélgettem a székeket, asztalokat és díszfalakat. ' Másnap kevesebbet szorgoskodtam a füg göny mögött, s végre a függöny előtt is láttam Rajkínt. Ojra igazolhatom, elmondhatom, amit már sokan igazoltak és elmondtak előttem: Rajkin annyira közvetlen, hogy szinte együtt játszik a közönséggel. Rajkin éppen a függöny előtt nő óriássá. / Remélem, nem méreteztem túlj. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor a beszerzővel veszekszik: — Szóval fűtőtest helyett jégszekrényt vettél — mondja. — Mit kezdünk a jégszekrénnyel?1 Mihez kezdünk jégszekrénnyel? Nem erőlködik, ripacskodásról pedig végképp nem lehet szó. .. Egyszerű, mint a nagyok. Es a közönség nem bír magával. A hasát fogja, beleizzad a nevetésbe. Soha színész így még nem hatott rám, mint Rajkin. Olyan hálát éreztem iránta, hogy elhatároztam, ha majd megpihen a díszfalak mögött, hozzá megyek s két kézzel szorítom meg a kezét. Aztán lemondtam róla .. . Féltem, hogy elcsuklik a hangom, s amúgy is gátlásaim voltak. Most már szerfelett érdekelt ez az ember. Kísérőitől tudakolóztam. Hány éves, vele van-e felesége? ... Többet tudtam meg, mint amennyire számítottam. Negyven évesnek néztem, s kitűnt, hogy ötvenkettő ... Igaz, hát, hogy a lusta emberek öregednek meg korán, s múlnak ki a világból. A haja festett. Valóságban tiszta ősz. Azt is megtudtam, hogy a második világháború idején nem volt katona. Színészkedett. Harcbavetés előtt és után szórakoztatta a katonákat a tűzvonal közelében. Régi igazság, hogy a művészet értékét az határozza meg, mennyire képes hatni, magával ragadni, hatásvadászat és ripacskodás nélkül. — Nos, elmondhatom.Rajkin úgy emelkedik ki a körülötte sündörgő olcsóság és ósdiság közül, mint egy igazi Óriás. SZÖDY VIKTOR 10
