A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-05 / 1. szám

Ezért jöttem. — Szelesen, elszántan áiit az ajtóban. Már nem gyászolt.

— Mit akar?

— Nekem is jár valami, — mondta a gazdaasszony. — Ha egyszer már osztozkodnak, nekem is adják ki a részem.

— Mit akar? — kérdezte felháborodva a sógor.

— Itt fölírtam mindent, — mondta a gazdaasszony. — Szegény asszony vagyok, nem károskodhatom.

— Mutassa, — mondta a gazdaasszony óvatosan odaadta neki a papirost.

— A négy évi járandóságom, — mondta.

— Nem fizetett magának?

— Ejnye már, h.nnan vette volna? Amije volt, maga is el tudta költeni. Az öcsém özvegy ember, nem mehetek hozzá puszta kézzel.

— Hogyan bizonyítja be, hogy igazat mond?

— Hogy bebizonyítom-e? Ejnye már, hisz mindenki tud róla.

— Ki az a mindenki?

— Mindenki az utcában. Mind bizonyítják, Kálmán űr. De hisz maga is tudja, mit faggat engem? Szegény asszony vagyok, én nem károsodhatom. — Köténye szélét szeme elé kapta, készen, hogy tüstént elsírja magát.

— Ne komédiázzon, — förmedt rá a sógor. A gazdaasszony keze lehanyatlott, szeme haragosan villant.

— Egész életemben robotoltam, — mondta. — Nem kérem a másét, a magamét akarom. A magam pénzét. Hova legyek vénségemre? Az öcsémnek háza van, rendbe kell hozni. Nem mehetek hozzá puszta kézzel. így van ez, urak.

— Hát ilyet, — mondta a sógor.

— Meg kell kapnia a pénzét, — mondta Marina. — Megilleti, meg kell kapnia.

— Igaz, — mondta a nénje. — Egész életében dolgozott.

— Nem akarom a másét, — mondta a gazdaasszony. — Szegény asszony vagyok, én nem károsodhatok.

A sógor fölállt, az ajtó indult, de aztán visszafordult, megállt az ablaknál.

— Nekem semmi közöm hozzá, — mondta. — Ördög vigye az egészet.

— Mossuk a kezünket, — mondta gúnyosan a bácsi. — Könnyű tisztán tartani a kezünket, ahol nincs martalék.

— Kikérem magamnak, — dühöngött a

sógor. ^

— Csak tessék, — mondta udvariasan a bácsi. Aztán egyszerre elnevette magát, — Hehehe, most már értem, miért nem

Szirotyák Dezső rajza

írt végrendeletet. Sikerült dolog. Még rá kell fizetnetek.

— Nekem semmi közöm hozzá, — mondta a sógor.

— Most egyszerre, — mondta a bácsi. Aztán felállt. — A családi tanácsot ezennel berekesztem. Nullából nem lesz több, csak nulla. Forduljanak bizalommal ügyvédi munkaközösségünkhöz.

Meghajtotta magát és elment. A gazdaasszony eltette papirosát, megállt az ajtóban.

— Én szegény asszony vagyok, — mondata, mintha mentegetőznék. Aztán megkérdezte: — Mikor fognak vacsorázni?

Senki sem válaszolt. A gazdaasszony elment. A sógor egy ideig az ablaknál állt, kezét megint összefonta mellén. Az asztalhoz ment, ujjával megkocogtatta a kazettát. Lemondón legyintett. Valamit mondani akart, de aztán meggondolta. Kiment.

Maguk maradtak. Nénje még mindig vállán tartotta kezét. Puha karja mintha védelmezné.

— Kész komédia volt, ugye? — kérdezte.

— Szörnyű volt. -r mondta Marina. Azt akarta mondani, az a te férjed, hogyan tudsz vele élni? Nénje megsimogatta haját. Mintha gondolataiban olvasna, elgondolkozva mondta:

— Nem rossz ember. A gyerekek miatt tette. — Felsóhajtott. — Tudod, milyen szegény volt. Még mindig fél a szegénységtől.

— Igen. Emlékszem. — Tizenkét éves volt, arca szeplős, ruhája fehér. Botrány a kisvárosban. A jegyző lánya férjhez ment Senki úrhoz. Egy szőke kis bankhivatalnokhoz. Csak annyit tudtak róla, hogy néhány inge van és két nadrágja, amit maga vasal. Apa bezárkózott a bácsival dolgozószobájában, kettesben ittak. A templomból kijövet a menyasszony belegabalyodott a fátylában, elpirult és sírva fakadt. Botrány a kisvárosban. Nagy szerelem volt, szerelem minden és mindenki ellen. A nagy szerelem győzött. Nénje karcsú volt, a könnyek még szebbé tették. Akkor hasonlítani akart hozzá. Ma a nénjének két gyereke van, a házasságban elhízott. így végződik a nagy szerelem.

— Árván maradtunk, — mondta nénje és megsimogatta.

— Igen, — mondta Marina reszkető hangon. Egyszerre sírni szeretett volna, hangosan bőgni, kisgyerek módiára' Összeszo•ította fogait.

— Nincs szükséged valamire?

— Nincs.

— Ne feledd, — mondta a nénje, _

bármikor eljöhetsz hozzám. Ne feledd, testvéred van, :.ki szeret.

— Igen.

— Minden embernek szüksége van biztos menedékre, — mondta nénje. — Nálam mindig megtalálod.

— Igen.

Jő volt, hogy nem kellett gondolnia semmire. Furcsa ember a nénje, gyengédséget terjeszt maga körül. Neki most gyengéd kézre van leginkább szüksége. Gyengédségre, amelyben elenyészik minden rossz. Ha minden elmondhatna neki, megszabadulna terhétől, egyszer úgyis meg kell tudnia. De nem, most nem. Most jó, nem kell gondolnia semmire. Nem kell gondolnia semmire. A jövőben semmi sincs.

A simogató kéz tétován megállt. Nénje felsóhajtott.

— Már mennem kell, — mondta. — Tóno biztosan haragszik rám.

Marina egyedül maradt. Tóno a nénjének a férje. A gyengédség elvonult. A gyengédség nem neki szól, törvényes férjet illeti meg. Csak a vigasz pohara volt. Mégis egyedül van, egyedül az egész világon. Megbújt a dívány sarkában, hangtalanul sírt. Sokáig, sokáig sírt így, a végkimerülésig. Aztán mégis erőt vett rajta a fáradtság, elaludt Még érezte, hogy valaki betakarja, a gazdaasszony volt, mintha azt suttogta volna, szegény kisasszonyka. Álmában a túlsó part felé úszott, a vén fűzfák csendesen, nesztelenül álltak, de nem közeledtek. Hiába erőlködött, szemernyivel sem közeledtek. Álmában rádöbbent, hogy nem lehet átúszni. Sötét éjszaka volt még, amikor felébredt. Égett az asztali lámpa Fénye visszaverődött a csillogó vaskazettáról. Mindjárt eszébe jutott minden. El innen, el kell mennie. Nesztelenül járt a házban, akár a tolvaj', összekereste a holmiját. A hálószobában nénje és sógora aludt. Álmukban fogták egymás kezét. Nagy szerelem volt, s most egymás kezét fogják. Biztos menedék. Minden embernek szüksége van biztos menedékre. Nekem nem kell. Nincs szükségem rá, hogy valaki fogja a kezemet. Nincs szükségem semmire és senkire.

Hősiesen össze kell szorítani a fogát. Hősiesen dacolni a sorssal. Hősiesen dacolni fogok a sorssal, csak el innen, itt már minden elmúlt. Otthon régmúlt időben. Az otthon plusquamperfectuma. Harmatos reggelek, a diók a fűben A folyó ingerlő hűvössége. Az első cseresznyék íze. Elveszett gyerekkor. Minden ostobaság. Semmi sem igaz, semmi sem volt, minden ostoba érzelgősség. El kell menni a vaskazettától. Mindent a vaskazettába zártak, az otthont és a gyerekkort. A bácsi bezárta a kazettát, a kulcsot mellényzsebébe dugta. Mindent lói bezártak. El kell menni.

Amikor kinyitotta a külső ajtót, a gazdaasszony kinézett a folyosóra. Vastag hálóing volt rajta, ősz haja kócos.

— Maga az, kisasszony?

— Mennem kell.

— Ejnye már, hisz esik.

— Mindegy. Mennem kell.

— Igyon legalább egy csésze teát. Főzzek teát?

— Nem kell.

Fogta a bőröndjét. A gazdaasszony odament, keresztet vetett rá.

_ Szegény kisasszonyka. Nehéz lesz az

a koffer. Mondjak valamit a tes-vérének?

— Nem kell.

Tudta, hogy a gazdasszony az ajtóban áll de nem nézett vissza. Nem kell visszanézni. Aprószemes eső szitált, a norönd nehéz volt. Erőlködve cipelte keresztül a városon. Dacolni kell a sorssal. Egyedül van a világban, össze kell haraonia fogát: Ment, egyszer sem nézett hátra. Fordította: Tóth Tibor (FolytatjukI

13