A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-02 / 5. szám

— Nem, mindig normális fiú voltál. Most mit csinálsz?

• — Az vagyok, ami lenni akartam.

— Vidéki orvos.

— Igen. Aszpirint írok elő a betegeknek. Helyrerántom kificamodott bokáikat. Kórházba küldöm őket. Szép lakásom van, televízióval. Autóra spórolok. Üzemi konyhában kosztolok. A fehérneműmet a házmesterné mossa.

— Azt akarod mondani, hogy nőtlen vagy?

— Szabad, akár a madár, Marina.

Gazda feszes derékkal, mereven ült, féltékenyen figyelt. A bárpult felöl is őket nézték. Marina mosolygott. Kacérkodott. ,Vilo Gazik szerelmesen nézett a szemébe. Nem, semmi sem fáj. Csak játék volt.

— Érthetetlen, — mondta Marina. — Ilyen nagyszerű fiatalember ...

— Mindig valami megakadályozott a nősülésben, — mondta Vilo "Gazik.

— Féltetted a kényelmedet, amelyet ti férfiak szabadságnak hívtok.

— Nem. Talán sejtettem, hogy mégis megtalállak.

— És lám, megtaláltál.

— Igen. És felajánlom neked magamat, mindennel együtt, amim van.

— Hát ez nagyszerű, — mondta Manna. — A Szpartak-kocsi mikor születik meg?

— Két év múlva.

— Rendben van. Két év múlva jelentkezz. Szpartak nélkül szóba sem álok veled.

— Komolyan beszélek, — mondotta Vilo Gazik.

— Részeg vagy, Vilkó. Holnapra megbánnád.

Gazik megállt a táncparketton.

— Biztosan tudom. Akarlak. Megmaradtál bennem, ahogy a szálka megakad az ember torkán. — Aztán megkérdezte: — Nem jössz ki a friss levegőre?

— Nem, — mondta Marina. — Kötelezettségeim vannak.

A parkett szélén_álltak, a táncolok beléjük ütköztek. Vilo Gazik mereven, könyörgő tekintettel nézett rá.

— Nyolc év, — mondta Marina. — Nyolc év halszálkával a torkodban. Nagyon kényelmetlen lehetett.

Vilo Gazik elkomorodott, szája sarkában vörösre gyúlt a sebhely. Dühösen megszorította kezét.

— Marina, — mondta, — ez nem tréfa.

— Most már nem hagynál el?

— Nem. _

— Nem kellene várnom az esőben?

— Számomra akkor minden kockán forgott. Egész életem. Nem kockáztathattam. Nem tehetek róla, olyan volt a kor.

— Nem tehettél róla, hogy esett.

— Ma érthetetlennek látszik, — mondta Vilo GaZik. — De akkor úgy volt. A félelem valóban létezett.

— Meg a gyávaság.

— Hibás vagyok. Térdre borulok előtted.

— Miért ezek az ódivatú ömlengések? Ma azt szokták mondani: Egész életeden át autóban kocsikáztatlak. Nemde?

— Mégis kimehetnénk, — mondta Vilo Gazik türelmetlenül. — Itt nem állhatunk.

— Igaz, — mondta Marina. — Megyek leülni.

— Nem. Előbb válaszolj. Mit felelsz?

— Megyek leülni a főnökömhöz.

— Ez nem válasz.

— Valamikor okosabb voltál, Vilkó. Vagy csak én képzeltem? A válasz nagyon is pontos.

—■ Nem, — mondta a férfi. — Nem engedem. Te nem vagy olyan.

— Képzeld, olyan vagyok. — Hangjában túlságosan érezni lehetett a bosszú örömét. Nem akarta, hogy a férfi megértse. De nem tehetett róla, túlságosan gyűlölte. Bosszút akart állni rajta. Nem, semmi sem fáj. Csak a gyűlölet hidegét érzi. Nem egészen sportszerű, mintha mélyütés

lenne. De kezdettől fogva kisértette a gondolat. Most már világosan látott mindent. Bosszút kell állnia. Csak akkor lesz tökéletes a helyi érzéstelenítés. Kitépte kezét a férfi fogásából. Gazik utána eredt. A bárpult felöl kiáltoztak rá, de ő vakon követte. Leült az asztalukhoz. Gazda dühösen végigmérte. Megkérdezte Marinától:

— Ez az úr itt szándékozik ülni?

— Nekem semmi közöm hozzá, — mondta Marina. — Inni akarok.

— Igen, — mondta Vilo GaZík, — ez az úr itt szándékszik ülni.

— Hívom a főpincért. — mondta fenyegetőn Gazda.

— Próbálja csak meg, — mondta Vilo GaZik. — Szép kis botrány lehet belőle.

— Huligán, — mordult rá Gazda.

— Inni akarok, — mondta Marina. Tudta, sürgősen innia kell. Érezte, nem lesz képes rá, ha nem iszik, ha nem vesz erőt rajta a mámor. A helyi érzéstelenítés mégsem működött tökéletesen. Mintha valami mégis fájna.

— A maga helyében nem mondanám még egyszer, — mondta Vilo GaZík. — Vigyáznék a számra, főnök úr. Tulajdonképpen minek a főnöke maga?

— Semmi köze hozzá, — mondta Gazda. Két pohárka konyakot rendelt. Vilo Gazik egész üveggel hozatott. Barátja eljött érte. Nem ment vele. A két férfi komoran ült, egymás mozdulatát leste. Marina sietve ivott. Minél előbb részegnek kell len nie, hogy véghez vihesse bosszúját. A Helyi érzéstelenítés körül valami hiba volt. Vilo Gazik, első nagy szerelme. Életének mély sebe. Sohasem tudjuk, milyen mély a seb, amíg semmi sem ér hozzá. Most Vilo Gazik hozzáért a sebhez. Élettársául hívja. Kényelmes életet kinél. Kényelmesen élhetne mellette, hisz ő volt az élete nagy szerelme. Mély-mély sebe. Minden reggel felfakadna a seb. Reménytelenül gennyesedne. A világ lassan ködbe borult előtte. Jól érezte magát, eszeveszett bátorságot érzett. Rámosolygott mindkét férfira, Kacérkodott velük. Azok meg komoran néztek egymásra. Aztán ordítottak. Vilo Gazik felállt, feldöntötte az üveget. Odarohant a pincér. Az egész mulató csak őket nézte. Marina belekarolt Gazdába.

— Csau, Vilike, — mondta. Részeg volt és diadalmas. — Csau, szépfiú. — Ez volt a bosszúja. Tébolyult bosszú. Vilo GaZík fizetett és gyűlölködve nézett rájuk. Szája sarkában megduzzadt a sebhely, színe sötétlila volt. Most már inkább hasonlított a régi Vilo Gazíkra. Csak egy pillanatig tartott, egy villanásig: oda akart rohanni hozzá. Nem tudta, azért-e, hogy megfojtsa, vagy azért, hogy megölelje, egyszerűen csak oda akart rohanni hozzá. De Gazda kemény kézzel fogta. A pillanat elmúlt. A portánál Vilo Gazik utolérte őket.

Fordította; Tóth Tibor

Folytatjuk

SZIKOTY AK DEZSŐ RAIZA

13