A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-02 / 5. szám

VLADIMÍR MINJTÖ

— Megszokásból szeretjük egymást, — mondta Gazda. Érti? Nem szívvel, hanem szokásból. Amikor fiatalok voltunk, azt mondtuk: szeretlek, mint az elérhetetlen csillagot. Most, ha őszinték akarnánk lenni, azt kellene mondanunk: Szeretlek, mint az elérhető papucsot.

— Szerencsére nem őszinték.

— Nem — mondta Gazda. — Az őszinteség rendszerint kegyetlen.

— így szokott lenni — mondta Marina. — így végződnek az álmok. — Közben azt gondolta: Mégsem igaz. Mégsem lehet igaz. Valahol létezik a nagy és elpusztíthatatlan sezrelem. Csak találkozni kell vele.

— Egyet álmodni magával Marina, — mondta Gazda.

— Nem. főnök elvtárs. Erről ne beszéljünk.

— Lemondok, — mondta Gazda. — Nem vagyok többé főnök.

— De én titkárnő vagyok. A nagy főnök sikerére emelem poharam. Hol a csokor?

— Igaz, virág ...

Egy borostásképű fickótól néhány szegfűt "vásárolt. A szegfű szemérmetlenül illatozott. A pincér egy pohár vizet hozott. Marina messze tolta magától a szegfűt.

Azt mondta:

— Vegyen virágot, szerelmet vesz vele.

— Nem túl cinikus?

— Tisztességes reklám. Valahol olvastam.

— A reklám sohasem tisztességes.

— A mi reklámunk tisztességes és unalmas. A tisztességes dolgok rendszerint unalmasak, ugye?

Gazda valamit válaszolt. Marina nem hallotta. Egyszerre fejébe szállt a vér, szeme elé mintha vörös köd ereszkedett volna. Megdörzsölte szemét. A köd eloszlott, de a jelenség nem tűnt el. A mulató ajtajában Vilo Gazik állt. Fehér inge kigombolva, kabátja vállára vetve. Két férfi és egy nő volt vele. Körülnéztek a helyiségben. Tekintete közömbösen átsiklott az asztalukon, nem vette észre. A bárpulthoz mentek. Marina fellélegzett.

— Mi történt? — kérdezte Gazda.

— Semmi.

— Ismerős?

— Ismerős? Igen, ismerős.

12

— Furcsa ismerős lehet — mondta varok. — Gazda nem válaszolt, Vilo Ga2ik rosszkedvűen Gazda. — Olyan az arca, mégse ment el. Marina most közelről látta, mintha váratlan pofont kapott volna. Kissé meghízott, arca puhább volt, már

— Nem, semmi sem fáj. nem oly erélyes és parancsoló.

— Diákszerelem? — Lehetetlen, Marina, — mondta.

— Hogyan? Persze. Diákszerelem. Vala- — De igen. Én vagyok.

mi olyan. — Lehetetlen, — ismételte. — Mintha

Igyekezett összeszedni magát. Elővette aludnék, kézitükrét, rúzsát. A tükörben hirtelen Marina odanyújtotta kezét, észrevette Ga2ikot, a bárpultnál ült, kezét — Fogd meg. Eleven vagyok.

a velük jött nő vállára tette. A nőnek nyilván festett volt a haja. Hátán ízléstelenül mély kivágás. Nem, semmi sem fáj. Nem fáj semmi. Helyi érzéstelenítést használok, egyáltalán nem fájhat. Nyolc éve, nyolc éve. A férfi olyan, mintha tegnap váltak volna el. Mintha tegnap hagyta volna el. Csöppet sem változott. Nyolc év, és minden mintha tegnap történt volna. Kezét a tükörrel ölébe ejtette. Hallotta, hogy Gazda azt mondja:

— Különös, milyen hirtelen tér vissza a múlt. Mintha gránát robbant volna a fejünk fölött.

— Gránát? Nem, semmi sem robbant. Minden már rég semmivé lett. A múlt nem tér vissza. A múlt vízbefúlva alszik. Mindent elvitt a viz.

— Táncolunk? — kérdezte Marina.

Táncoltak, Gazda magához szorította.

Marina hozzásímult. Még nem tudta, mit fog tenni, de már bizonytalan gondolat ébredezett benne. Egész közel eltáncoltak a bárpult mellett. Ha kinyújtaná kezét, megérinthetné. Valamit mond és nevet. Jól mulat. Én is jól mulatok. Gazda kellemes társalgó. Csak kissé alacsony, a táncnál látszik meg. Egy kissé régimódi. Vilkó modern fiú, modern a frizurája, illik neki. Vilkó mindig csinos fiú volt. A lányok belebolondultak. Ő is belebolondult. Aztán Vilkó faképnél hagyta. Mindennapi történet. Diákszerelem. Minden alszik és semmi sem fáj. Helyi érzéstelenítés. Mindent elárasztott a víz. Gazda magához szorítja, csöppet sem kellemes, meleg van, izzad. Mégis akar tőle valamit. Francia konyak és virágok. Az ilyenek semmit sem tesznek ingyen. A férfiak általában semmit sem tesznek ingyen. Atkozott számító alakok. És gyávák. A szép Vilkó is gyáva volt. Ott állt az esőben és Vilkó nem jött. Akkor nagyon fájt. Most már nem fáj, mindent elvitt a viz. Nem nézett arrafelé, mégis látta a férfit. Hirtelen megfordult a magas bárszéken, mintha tarkón ütötték volna. Észrevette. Marina nem nézett rá, mégis látta. Lemászott a székről és értetlenül meredt rá. Egy mozdulatot tett, mintha a táncolók közé akarna rohanni, szét akarná tolni őket, aztán lehanyatlott a keze. Elővette zsebkendőjét, megtörölte izzadt homlokát. Egy percre sem vette 16 róla szemét. Annyira feltűnő volt, hogy Gazda is észrevette.

— Ogy néz, mint a vércse, — mondta.

— Gyerünk az asztalhoz, — mondta Marina.

— Fiatal ragadozó, — mondta Gazda, amikor már leültek. — Sok ilyen van manapság. — Aztán megkérdezte: — Megbántotta magát?

— Mivel bánthatott volna meg?

— Akkor régen.

— Nem, semmi sem volt az egész.

— Nem volt komoly?

— Semmiség. Diákszerelem.

— Ö, ifjúság, — sóhajtott fel őszintén Gazda. — Szörnyű, mily gyorsan elmúlt.

Megfogta kezét, Marina el akart húzódni tőle, de észrevette, hogy Viló Gazik elindult a bárpult mellől. Nem látta, mégis tudta. Érezte, hogy közeledik. Gazda kezében hagyta kezét. Francia konyakot ittak. Az asztalon szegfű. Olyanok voltak, mint a szerelmesek. Érezte, hogy Viló közeledik, megáll a háta mögött. Inkább sóhajtotta, mint mondta:

— Marina.

Aztán meghajolt Gazda felé.

— Bocsánat, — mondta. — Nyilván za— Lehetetlen véletlen, — mondta Vilo Gazik. — Nyolc éve.

Gazda eleresztette Marina kezét, rosszkedvűen pillantott Ga2ikra.

— Nyolc nem kerek szám, — mondta.

— Bocsánat, — mentegetődzött Vilo Gazik. Rá sem nézett Gazdára, mintha ott sem lenne. — Régi ismerősök vagyunk.

— Látom, — mondta már mérgesen Gazda. — Na és?

De Vilo Ga2ik nem válaszolt. Kezét Marina vállára tette. Keze nyirkos volt az izzadságtól, — s kissé reszketett.

— Eljönnél velem táncolni?

Első pillanatban nemet akart mondani. De aztán másra gondolt. A bizonytalan ötlet alakulni kezdett.

— Mepróbálliatjuk, — mondta. Gazda dühösen nézett. Megnyugtatón visszakacsintott rá.

Vilo Gazik megjegyezte:

— Tulajdonképpen még' nem is táncoltunk együtt.

— Nem, — mondta Marina. — Egész más dolgot csináltunk együtt.

— Mesés voltál, — mondta Vilo Gazik. — Sohasem volt dolgom olyan mesés lánynyal. Sem azelőtt, sem azóta.

— Micsoda kitüntetés, — mondta Marina. — A férfi oda tűzte a kitüntetést a leányzó hős keblére. Keze közben reszketett. Hős a keblem, Vilkó?

— Mesés vagy. Még szebb lettél.

— Szebb, mint bármikor azelőtt. — Marina nevetett, közelről nézett a férfire. Szája sarkában alig látszott a sebhely. Szolídabbnak és veszélytelenebbnek találta. Nem félt tőle. Már semmi sem fájt, semmi sem fájt.

Gazik megkérdezte:

— Ki az az ember?

— A főnököm.

— A főnököd?

— A magamfajta lányoknak főnökük szokott lenni.

— És éjszakai mulatókba járnak velük, a főnökök pedig francia konyakkal itatják őket és virágokat vásárolnak nekik.

— Pontosan így van.

— Nem hiszem, — mondta komolyan Vilo Gazik. — Te nem vagy olyan.

— Nem, mondta Marina. — Nyolc évig vártam egy fiatalemberre. Féltékenyen őriztem számára az ölemet. Tudtam, hogy eljön a várva várt nap. És ime, bekövetkezett.

Vilo Ga2ik elhallgatott. Szomorúnak látszott. Aztán sóhajtva mondta:

— Nem értem, hogy tehettem. Máig sem tudom megérteni. Hogy lehettem olyan gyáva.

— Ogy szokott lenni, —- mondta Marina.

— De hisz szerettelek, — mondta Vilo Gazik. Egyedül és mindig Téged.

— Mily örvendetes, — mondta Marina.

— Csak néhány év múlva jöttem rá, — mondta komolyan Vilo Gazik. — Kerestelek.

— Nyilván fáradhatatlanul kutattál utánam.

— Senki sem tudott rólad. A termelésbe kerültél — hol van az? Sorra kellett volna járnom valamennyi gyárat?

— Dehogy, — mondta Marina. — Kibírhatatlan fáradság lett volna bármiféle szerelemnek.

— Igazán szerettelek. Azóta soha sem éreztem magam olyan mesésen mint veled.

— Minden nőben engem kerestél. Ugye így szokták mondani?

— Nem vagyok szerzetes.

I