A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-02 / 5. szám

Mi a véleménye kritikus utánpótlásunkról az ideológiai munkával összhangban és mint pedagógusnak mi a véleménye a főiskolai ifjúság neveléséről?

Turczel Lajos válaszol;

— A számomra feladott kettős kérdés második részére válaszolok először. A főiskolai ifjúság ideológiai nevelésével kapcsolatban mindig az volt és ma is az a véleményeit, hogy az ideológiai ráhatást elsősorban a szakon, a szaktárgyakon keresztül kell gyakorolni. Ez a követelmény az oktatás és nevelés szerves egységének pedagógiai elvén alapszik.

Ami a szaknevelés kérdését illeti, ezen a téren egyetemeink bölcsészeti karain az utóbbi időben több nehézség is mutatkozott. Az egyik nehézség abban van, hogy a középiskolát elvégzett tanulóifjúság legjobb része más szakok, más pályák felé orientálódik, s annál fogva a bölcsészeti karok tanszékeire meglehetősen gyenge átlag kerül.

A mi magyar viszonylatunkban is ilyen a helyzet. A többi nyelvi tanszékkel szemben nekünk még az a hátrányunk is megvan, hogy — természetszerűleg — kevesebb hallgatóval dolgozunk, és így a kritikusi és irodalomtudományi utánpótlás kialakításában, kiválasztásában — amelyet szivünkön viselünk és feladatunknak tartunk — kisebb lehetőségünk van.

Persze a kritikusi utánpótlásunk kialakulása, kiválasztódása nemcsak rajtunk — egyetemi dolgozókon — múlik, hanem elsősorban irodalmunk színvonalán, irodalmi viszonyaink rendezettségén s az ezáltal előidézett, előállt vonzás erősségén alapszik. Sajnos, itt sincs minden rendben: a színvonal nem emelkedik megfelelő mértékben, irodalmi életünkben még mindig sok az ösztönösség és alkalmiság, s a kívánatos vonzás helyett sokszor felesleges taszító erők működnek.

Irodalmunk helyzetével, körülményeivel korántsem lehetünk elégedettek, fogyatékosságainkat keményen bírálnunk kell, — de pesszimistáknak sem sem szabad és talán nem is kell lennünk. Az utóbbi hónapokban a Bábi által ironizált előző „nyüzsgéssel“ szemben egészséges és hatékony mozgolódások észlelhetők, és ami a leg-Időszerű kérdésekről

ISoik érdekes dolog hangzott el a CSKP Központi Bizottsága legutóbbi ülésén a Párt Ideológiai Munkájának Időszerű Kérdései című beszámolóban. Dr. TURCZEL LAJOS kritikushoz, az irodalomtudományok kandidátusához, a Komensky Egyetem magyar tanszékének veze-i tőjéhez, EGRI VIKTOR állami díjas író-t hoz, GYURCSÖ ISTVÁN és GÁL SÁNDOR költőkhöz fordultunk, válaszoljanak néhány kérdésünkre.

örvendetesebb: sűrű egymásutánban figyelemreméltó könyvek jelennek meg és vannak előkészületben. A meglévő és rendelkezésre állható kritikának ezt az alkalmat, ezt a kristályosodási igéretességet és lehetőséget nem szabad elszalasztania.

Hogyan képzeli el a prózaírás további útját, és mit tart a leszUkségesebb feladatnak?

Egri Viktor válaszol:

— Napjaink problémáinak megértéséhez szerintem elengedhetetlenül szükséges, a múlt ismerete. Fel kell tárnunk tehát a múltat is — mégpedig oly értelemben, hogy ma is eredményes tanulságokat vonhassunk le belőle.

Ma ez a vizsgálódás teljes mértékben módunkban áll, hogy lelepleződtek a szerftélyi kultusszal kapcsolatos hibák, és kiküszöbölünk életünkből mindent, ami visszahúzott, gátolta előre haladásunkat. Beszélnünk kell eszerint a felszabadulástól a jégtörő februárig terjedő múltról is — gondolok itt a lakosságcsere, az áttelepítés és a reszlovákizáció körüli anomáliákra —, de természetesen — és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni — nem a sérelmek puszta hánytorgatásával, hanem tények, konkrétumok higgadt elemzésével, azzal a határozott célzattal, hogy megtaláljuk a szálakat, amelyek napjainkig vezetnek és ma hatással vannak gazdasági, kulturális életünk kialakulására, iskolaügyünkre, súrlódásoktól mentes, zavartalan együttélésünkre.

Ahhoz, hogy szocialista hazafiságunk megerősödjék — és ez a fő cél —, de megerősödjék magyarságunk is, művek kellenek, melyek életünket, múltunnak ebbe a területébe is belevilágítanak, nem a sérelmező, hanem történelmi igazságot kereső és az igazságot kimondó szocialista szemlélettel.

Kielégítőnek tartja-e falusi és városi könyvtáraink állományát s ha nem, hol szorít a cipő?

Gyurcsó István válaszol:

A könyvtár legfontosabb „kelléke“ a művelt, képzett könyvtáros. Ha ez megvan, akkor a mai állapotokat figyelembe véve minden rendben lehetne. Ugyanis a képzett könyvtáros elsőrendű gondja az „állomány“, tehát a könyvtár színvonalának megteremtése. A rendelkezésre álló anyagiakat — ami megvan — úgy használná fel, ahogy az igény, a művelődés igénye megköveteli. Az elmúlt tizenöt esztendő alatt azonban egyetlen esetben sem történt meg, hogy a dél-szlovákiai magyarság igényeit szolgáló könyvtárak vezetőit kellő szakmai ismeretekkel és szükséges tudással vérteztük volna fel. A legalapvetőbb, mondjuk három hónapos szakiskolázáson sem vettek részt azok, akikre könyvtárainkat és az olvasómozgalmat bízzuk. Természetesen a három hónapos magyar nyelvű tanfolyam sem elegendő, de ez lehetne az alap, hogy végre pótoljuk, amit eddig elmulasztottunk. Ennek hiányában egy másik probléma is felmerül. Az, hogy sok helyen évente változnak a könyvtárosok: sok esetben kényszerűségből, más esetben a tiszteletdíj miatt is. Ennek egyenes következménye, hogy így nem lehet élni az adott lehetőségekkel. Sem anyagilag, sem erkölcsileg. Mert a feladat, ami a feltett kérdéshez kapcsolódik az, hogy sehol se szorítson a cipő. A képzett és művelt könyvtáros erkölcsi gondja lenne harcolni a meglévő bürokratizmus ellen. Ez pedig: elavult, raktáron lévő könyvek átvétele, amitől a könyvterjesztő vállalat szabadulni akar, s ez nagymértékben csökkenti a választási lehetőséget. Továbbá a leszűkített beszerzési körzet: csak a járáson belül vásárolhatunk. Ezt csak úgy oldhatnánk fel, ha a hozzáértő könyvtárosok százai küzdenének érte. De kapcsolódik ehhez még sok más probléma is, A könyveknek a könyvtáros által történő helytelen ismertetése a könyvtár méltó elhelyezése, a kölcsönzés időpontjának helyes megválasztása a nemzeti bizottságok, szövetkezetek és egyéb intézmények viszonya az ügyhöz. És ebben'az esetben a helyes nemzetiségi arányszám figyelembevétele is, hogy a sok kitűnő könyv ne maradjon olvasatiamé csak azért, mert a magyar olvasók természetszerűleg nem kölcsönzik a könyvtár szlovák vagy más nyelvű „állományát.“

Miben látja a költészet társadalmi szerepét, mit tart halaszthatatlanul fontosnak az előrehaladást illetően?

Gál Sándor válaszol:

— A költészet társadalmi szerepét a többi között abban is látom, hogy rögzíti mindazt, amit sem a próza, sem a dráma az adott társadalom fejlődésében nem dokumentálhat teljes hitelességgel. Mi a legfontosabb, hogy a költészet ezen az úton előre haladhasson? Az alkotások csak akkor hatnak, ha hozzáférhetővé válnak az olvasók számára, S ehhez nem elég az, hogy a folyóiratok rendszeresen közük a verseket. Tudomásom szerint a folyó évben öt verseskötet jelent meg. Az elmúlt évek kettőt-hármat hoztak. Ez összehasonlítva csak a már kötettel rendelkező költők számával is, aránytalanul kevés. S ha számítjuk, s kell, hogy számítsuk az egyre gyakrabban jelentkező új tehetségeket, akkor öt kötet kiadása sem hozhatja meg a kívánt előrehaladást. A megoldás? önálló magyar könyvkiadó kell, amely képes befogadni mindazt, ami érték, s anji többlet. Az illetékes szerveknek pedig tudatosítani kellene, hogy a fejlődés a mi esetünkben nem csak minőségi, hanem mennyiségi változást Is hozott, amelyet a tíz év előtti keretek nem képesek befogadni, s amely azoknak nem is felelhet meg.

\

•M