A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-02 / 5. szám

NAGY OLIVÉR: FÉLTÉS Erősen estébe hajlott az őszi délután. Hűvös is volt, s hogy ne fázzam, föl-le sé­táltam a sínek mellett. Bosszankodtam magamban, mert közel 20 percet késett a vonat. Az állomáson még két gyerek is volt — két fiúcska. Már akkor ott álltak az épület sarkánál, amikor megérkeztem. Ahogy el­mentem mellettük, rám köszöntek. Megle­­lepett a köszönésük, mert idegen voltam azon a vidéken — átutazó. Csak később gondoltam arra, hogy a két gyerek támaszt vár tőlem, segítséget — talán majd a fölszállásnál, ha megérkezik a vonat. Lehet hogy féltek is a sűrűsödő szürkületben, mert az állomás lámpái még nem világítottak. Csupán a váltó fejének sápadt fénycsíkjai birkóztak a leszálló es­tével. Arra figyeltem föl, hogy a fiúcskák min­denhol a nyomomban jártak. Ha séta köz­ben visszafordultam — ők is megfordul­tak, ha megálltam — megálltak ők is. Az egyik fordulónál megszólítottam őket. — Ti is a vonatot várjátok? — A nagyob­bik válaszolt nagy igyekezettel. Most már biztosan tudtam: Csatlakozni szeretnének, hogy ne legyenek egyedül. — Igen, azt várjuk. Azt várjuk, mert mi is azon megyünk. Már van jegyünk is. — Ezt mind egy szuszra mondta el, és kiér­zett a szavaiból, hogy még szeretne vala­mit mondani, csak azért, ne hogy magukra hagyjam őket. Segítettem hát neki. — Hová utaztok ilyen későn? — Haza. Apának hoztunk vacsorát, mert ő itt szánt. Lánctalpas traktorral szánt. Éjszakás, a mama velünk küldte neki a va­csorát. És most már megyünk haza. Annyira sötét volt, hogy nem lehetett látni csak az alakjuk körvonalát. Pedig szerettem volna jobban megnézni őket. Hogy jobban megismerjem őket, tovább' kérdezősködtem. — Messzire utaztok? '— Csak ide a szomszéd faluba. — És tudsz vigyázni az öcskösre? Nem fogod elveszteni? — Nem vesz ő el. Már maga is fel tud szállni a vonatra. Még tolni se kell, De azért vigyázok rá. — Hány éves vagy? — Tizenegy. — És az öcskös? — Ő most múlt öt. Még nem jár iskolába. — Csak ketten vagytok testvérek? — Nem. Nyolcán! De három meghalt. A válasz meglepett. Ma már ritkaság az ilyen nagy család. Tizenegy gyerek — nyolc élő. Másodpercekre kiestem a to­vábbi kérdések menetéből. Ök nem beszél­tek aztán. Ojra én szólaltam meg. — Ügyes fiú vagy, ha tudsz vigyázni magadra is meg az öcskösre is. És apá­nak is hoztok vacsorát, jegyet is tudtok venni. Mondd csak, hogy hívnak! — Jani. Kovács Jani. — És téged? — Fordultam a kérdéssel a kisebbik felé. De az nem válaszolt mind­járt, csak a bátyja nógatására. — Kajcsinak — bökte ki végül selypítve, és szorosan hozzábújt a bátyjához. — Ne félj, te buta — korholta Janika, de minden eredmény nélkül. — Ekkor gyúltak ki az állomás lámpái. Hallatszott a sorompók lezárását .jelző távoli csilingelős is. Jobban szemügyre vettem a két gyereket. Egyszerű ruha volt rajtuk, ami elárulta, hogy a nagyobb testvéreiktől örökölték. Bő volt rajtuk a kabátka is — különösen vállbán — és kicsit hosszú volt a térd­nadrágjuk is. De tiszták voltak és gon­dozottak. Janika szemé keskenyvonalú, a Karcsié pedig nagyra nyíló, kerek. A ha­juk színét nem tudtam megállapítani, mert mindkettőn fülrehúzós kötött sapka volt. Csak az arcukat hagyta szabadon. Még a vonat érkezése előtt megtudtam tőlük, hogy a legnagyobb testvérük kis­lány, és 15 éves. Ö már sokat segít a ma­mának. A vacsorát is ő főzte, amit az ap­juknak hoztak. Lecsót főzött kolbásszal. Azt is megtudtam ha megnőnek, hogy mind a ketten traktorosok lesznek. A beszélgetés közben, nem tudom miért, de eszembe jutott, egy régebben olvasott újsághír. Valahol Svájcban két fiúcska át akart menni a vasúti síneken. A nagyobbik — ha jól emlékszem — nyolc éves volt, s a klsöccsével ment valahová. Későn vet­te észre a közeli kanyarban felbukkanó mo­toros vonatot. A kisöccsét még áttette a sín másik oldalára, de őt már halálra zúz­ták a vonat kerekei. Nagyon megdöbbentett akkor ez a hír. Elképzeltem, mit érezhetett a síneken bo­torkáló kisfiú, amikor észrevette a szá­­guldva közeledő vonatot. Az öccsét oda­haza biztosan rábízták — hát őt mentette először. Hős volt. Igazi hős — és az éle­tével fizetett. De az öccsére vigyázott... Sok felnőtt nem cselekedne így hasonló helyzetben. Mentené a saját életét — és hagyná veszni a gyengébbet... Szuszogva, dübörögve megérkezett a vo­nat. Ösztönösen lenyúltam a Karcsika ke­zéért, de nem adta — csak a bátyjába ka­paszkodott, hozzá húzódott. — Vigyázzatok, álljatok ide hátrább, ne hogy elüssön a vonat — szóltam, majd később kinyitottam .a legközelebb álló sze­mélykocsi ajtaját. Karcsika rögtön a lép­csőn termett, utána Janika szállt föl, majd én. Kevés volt az utas. Volt hely bent elég. De ők ott is mellém telepedtek, azaz a ve­lem szemben levő ülésre. Rájuk mosolyogtam, Janika huncut cin­kossággal rögtön visszanevetett, de Karcsi­ka csak késve és tartózkodóan. Le is sü­tötte rögtön nagy, barna szemét — és csak sűrű, hosszú szempillájának rezdülése árulta el, hogy lopva ő is engem figyel. Már nem beszélgettünk. Arra gondoltam,­­hogy ugyan nyugodt lennék-e akkor, ha az én két fiam — a hasonló korú két kis iskolás járna ilyen önállóan az élet útján. Mert különbséget tesz az élet, a szükség — a kell... Az egyiket kézen fogva vezeti sokáig — a másiknak hamar elengedi a kezét. — A bácsi hová megy? — Janika kérdé­se zökkentett vissza a gondolatok útvesz­tőiről. Nagyot lélegeztem és csak azután vála­szoltam. — Haza. Haza megyek én is fiacskám. Most már ő kérdezgetett. Kíváncsi volt mindenre. Arra, hogy van-e nekem is fiam, lányom — hányán vannak, mit csináltam itt errefelé, messze kell-e utaznom — és még sok minden másra. Ügy kérdezgetett, mint egy felnőtt. Egyszer váratlanul, a kérdések közben megjegyezte. — A bácsi jó. Ezzel a megjegyzésével zavarba hozott. Nem tudtam, mire vonatkoztatja a megál­lapítását, és ezért hirtelenében nem talál­tam megfelelő szavakat a beszélgetés foly­tatására. A szívemet jóleső érzés járta át és úgy éreztem magamat, mint valamikor sok évvel ezelőtt, kis iskolásfiú koromban, amikor a tanítóm megdicsért, mert én festettem ki legszebben a piros szívet. Azt a piros szívet, amit anyák napjára festet­tünk a rajzórán. Azóta sok év telt el, sokan megdicsértek, sokan megbántottak, sokan meg is szidtak — de valahogy mindig úgy éreztem, hogy soha nem volt őszinte sem a dicséret, sem a szidás. Megtanultam a múló évekkel, hogy az emberek nem min­dig • őszinték, és az életben sok a képmu­tatás — nagyon nehéz kiválasztani az igaz­szándékot, az igazi, önzetlen, őszinte di­cséretet. Néztem hát Janikát, néztem — de szó nem jött a számra. A vonat fékezett. Kis útitársaim készü­lődtek. — Nem fázol, Karcsika? — kérdeztem a kisebbiktől csak azért, hogy végre szól­jak már valamit. Tagadón rázta a fejét. — Nem tudsz beszélni? — utasította rendre a bátyja — majd felém fordulva megjegyezte. — Van a táskában kiskabát, neki is meg nekem is. Ha kint hideg lesz, akkor felvesszük. Kikísértem őket az ajtóig, és a lépcsőn is segíteni akartam nekik a leszállásban, de ők ismét fürgébbek voltak. — Vigyázzatok magatokra, ha indul a vonat. Ne álljatok közel — intettem még őket, mert láttam, hogy közvetlen a sín mellett élősövény sötét csíkja húzódott, és csak keskeny utacska volt a vonat mel­lett. Már a lehúzott ablaknál álltam, amikor gyorsuló kattogással tovább indult a vo­nat. A két fiúcska addigra már odaért az élősövény -végéhez. Intettem nekik az ab­lakból, és ők visszaintettek. A vonatablakok kivetődő fényénél lát­tam, hogy Janika a táskáját maga elé té­ve, a bal kezével féltőn ölelve tartja kis­öccsét. Állva várták, hogy elrobogjon mellettük a szuszogó vonat. 10

Next

/
Thumbnails
Contents