A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-02 / 5. szám
NAGY OLIVÉR: FÉLTÉS Erősen estébe hajlott az őszi délután. Hűvös is volt, s hogy ne fázzam, föl-le sétáltam a sínek mellett. Bosszankodtam magamban, mert közel 20 percet késett a vonat. Az állomáson még két gyerek is volt — két fiúcska. Már akkor ott álltak az épület sarkánál, amikor megérkeztem. Ahogy elmentem mellettük, rám köszöntek. Meglelepett a köszönésük, mert idegen voltam azon a vidéken — átutazó. Csak később gondoltam arra, hogy a két gyerek támaszt vár tőlem, segítséget — talán majd a fölszállásnál, ha megérkezik a vonat. Lehet hogy féltek is a sűrűsödő szürkületben, mert az állomás lámpái még nem világítottak. Csupán a váltó fejének sápadt fénycsíkjai birkóztak a leszálló estével. Arra figyeltem föl, hogy a fiúcskák mindenhol a nyomomban jártak. Ha séta közben visszafordultam — ők is megfordultak, ha megálltam — megálltak ők is. Az egyik fordulónál megszólítottam őket. — Ti is a vonatot várjátok? — A nagyobbik válaszolt nagy igyekezettel. Most már biztosan tudtam: Csatlakozni szeretnének, hogy ne legyenek egyedül. — Igen, azt várjuk. Azt várjuk, mert mi is azon megyünk. Már van jegyünk is. — Ezt mind egy szuszra mondta el, és kiérzett a szavaiból, hogy még szeretne valamit mondani, csak azért, ne hogy magukra hagyjam őket. Segítettem hát neki. — Hová utaztok ilyen későn? — Haza. Apának hoztunk vacsorát, mert ő itt szánt. Lánctalpas traktorral szánt. Éjszakás, a mama velünk küldte neki a vacsorát. És most már megyünk haza. Annyira sötét volt, hogy nem lehetett látni csak az alakjuk körvonalát. Pedig szerettem volna jobban megnézni őket. Hogy jobban megismerjem őket, tovább' kérdezősködtem. — Messzire utaztok? '— Csak ide a szomszéd faluba. — És tudsz vigyázni az öcskösre? Nem fogod elveszteni? — Nem vesz ő el. Már maga is fel tud szállni a vonatra. Még tolni se kell, De azért vigyázok rá. — Hány éves vagy? — Tizenegy. — És az öcskös? — Ő most múlt öt. Még nem jár iskolába. — Csak ketten vagytok testvérek? — Nem. Nyolcán! De három meghalt. A válasz meglepett. Ma már ritkaság az ilyen nagy család. Tizenegy gyerek — nyolc élő. Másodpercekre kiestem a további kérdések menetéből. Ök nem beszéltek aztán. Ojra én szólaltam meg. — Ügyes fiú vagy, ha tudsz vigyázni magadra is meg az öcskösre is. És apának is hoztok vacsorát, jegyet is tudtok venni. Mondd csak, hogy hívnak! — Jani. Kovács Jani. — És téged? — Fordultam a kérdéssel a kisebbik felé. De az nem válaszolt mindjárt, csak a bátyja nógatására. — Kajcsinak — bökte ki végül selypítve, és szorosan hozzábújt a bátyjához. — Ne félj, te buta — korholta Janika, de minden eredmény nélkül. — Ekkor gyúltak ki az állomás lámpái. Hallatszott a sorompók lezárását .jelző távoli csilingelős is. Jobban szemügyre vettem a két gyereket. Egyszerű ruha volt rajtuk, ami elárulta, hogy a nagyobb testvéreiktől örökölték. Bő volt rajtuk a kabátka is — különösen vállbán — és kicsit hosszú volt a térdnadrágjuk is. De tiszták voltak és gondozottak. Janika szemé keskenyvonalú, a Karcsié pedig nagyra nyíló, kerek. A hajuk színét nem tudtam megállapítani, mert mindkettőn fülrehúzós kötött sapka volt. Csak az arcukat hagyta szabadon. Még a vonat érkezése előtt megtudtam tőlük, hogy a legnagyobb testvérük kislány, és 15 éves. Ö már sokat segít a mamának. A vacsorát is ő főzte, amit az apjuknak hoztak. Lecsót főzött kolbásszal. Azt is megtudtam ha megnőnek, hogy mind a ketten traktorosok lesznek. A beszélgetés közben, nem tudom miért, de eszembe jutott, egy régebben olvasott újsághír. Valahol Svájcban két fiúcska át akart menni a vasúti síneken. A nagyobbik — ha jól emlékszem — nyolc éves volt, s a klsöccsével ment valahová. Későn vette észre a közeli kanyarban felbukkanó motoros vonatot. A kisöccsét még áttette a sín másik oldalára, de őt már halálra zúzták a vonat kerekei. Nagyon megdöbbentett akkor ez a hír. Elképzeltem, mit érezhetett a síneken botorkáló kisfiú, amikor észrevette a száguldva közeledő vonatot. Az öccsét odahaza biztosan rábízták — hát őt mentette először. Hős volt. Igazi hős — és az életével fizetett. De az öccsére vigyázott... Sok felnőtt nem cselekedne így hasonló helyzetben. Mentené a saját életét — és hagyná veszni a gyengébbet... Szuszogva, dübörögve megérkezett a vonat. Ösztönösen lenyúltam a Karcsika kezéért, de nem adta — csak a bátyjába kapaszkodott, hozzá húzódott. — Vigyázzatok, álljatok ide hátrább, ne hogy elüssön a vonat — szóltam, majd később kinyitottam .a legközelebb álló személykocsi ajtaját. Karcsika rögtön a lépcsőn termett, utána Janika szállt föl, majd én. Kevés volt az utas. Volt hely bent elég. De ők ott is mellém telepedtek, azaz a velem szemben levő ülésre. Rájuk mosolyogtam, Janika huncut cinkossággal rögtön visszanevetett, de Karcsika csak késve és tartózkodóan. Le is sütötte rögtön nagy, barna szemét — és csak sűrű, hosszú szempillájának rezdülése árulta el, hogy lopva ő is engem figyel. Már nem beszélgettünk. Arra gondoltam,hogy ugyan nyugodt lennék-e akkor, ha az én két fiam — a hasonló korú két kis iskolás járna ilyen önállóan az élet útján. Mert különbséget tesz az élet, a szükség — a kell... Az egyiket kézen fogva vezeti sokáig — a másiknak hamar elengedi a kezét. — A bácsi hová megy? — Janika kérdése zökkentett vissza a gondolatok útvesztőiről. Nagyot lélegeztem és csak azután válaszoltam. — Haza. Haza megyek én is fiacskám. Most már ő kérdezgetett. Kíváncsi volt mindenre. Arra, hogy van-e nekem is fiam, lányom — hányán vannak, mit csináltam itt errefelé, messze kell-e utaznom — és még sok minden másra. Ügy kérdezgetett, mint egy felnőtt. Egyszer váratlanul, a kérdések közben megjegyezte. — A bácsi jó. Ezzel a megjegyzésével zavarba hozott. Nem tudtam, mire vonatkoztatja a megállapítását, és ezért hirtelenében nem találtam megfelelő szavakat a beszélgetés folytatására. A szívemet jóleső érzés járta át és úgy éreztem magamat, mint valamikor sok évvel ezelőtt, kis iskolásfiú koromban, amikor a tanítóm megdicsért, mert én festettem ki legszebben a piros szívet. Azt a piros szívet, amit anyák napjára festettünk a rajzórán. Azóta sok év telt el, sokan megdicsértek, sokan megbántottak, sokan meg is szidtak — de valahogy mindig úgy éreztem, hogy soha nem volt őszinte sem a dicséret, sem a szidás. Megtanultam a múló évekkel, hogy az emberek nem mindig • őszinték, és az életben sok a képmutatás — nagyon nehéz kiválasztani az igazszándékot, az igazi, önzetlen, őszinte dicséretet. Néztem hát Janikát, néztem — de szó nem jött a számra. A vonat fékezett. Kis útitársaim készülődtek. — Nem fázol, Karcsika? — kérdeztem a kisebbiktől csak azért, hogy végre szóljak már valamit. Tagadón rázta a fejét. — Nem tudsz beszélni? — utasította rendre a bátyja — majd felém fordulva megjegyezte. — Van a táskában kiskabát, neki is meg nekem is. Ha kint hideg lesz, akkor felvesszük. Kikísértem őket az ajtóig, és a lépcsőn is segíteni akartam nekik a leszállásban, de ők ismét fürgébbek voltak. — Vigyázzatok magatokra, ha indul a vonat. Ne álljatok közel — intettem még őket, mert láttam, hogy közvetlen a sín mellett élősövény sötét csíkja húzódott, és csak keskeny utacska volt a vonat mellett. Már a lehúzott ablaknál álltam, amikor gyorsuló kattogással tovább indult a vonat. A két fiúcska addigra már odaért az élősövény -végéhez. Intettem nekik az ablakból, és ők visszaintettek. A vonatablakok kivetődő fényénél láttam, hogy Janika a táskáját maga elé téve, a bal kezével féltőn ölelve tartja kisöccsét. Állva várták, hogy elrobogjon mellettük a szuszogó vonat. 10
