A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-07 / 27. szám
GUY DE MAUPASSANT:’ Egy kakas Madame Berthe d’Avancelles mindeddig visszautasította már-már reménytelen lovagjának. Joseph de Croissard bárónak minden könyörgését. Télen, Párizsban a férfi lángolva ostromolta, most pedig estélyeket és vadászatokat rendezett tiszteletére normandiai kastélyában, Carville-ban. D’Avancelles, a férj, nem látott semmit, nem tudott semmit, mint a férjek általában. Azt beszélték, egy lakásban s mégis külön élnek, mert az asszony nem bocsátotta meg férfiúi erőtlenségét Kövér kis ember volt, kopasz, karja, lába nyaka, orra, mindene rövid. D’Avancelles-né éppen az ellentéte: magas, barna, merész fiatal nő; csengőn arcéba nevetett férjének, aki társaságban gyakran megjegyezte: „Főzni, azt tudd!“ s az asszony bizonyos megnyerő, gyengéd tekintettel figyelte állandó, epedő lovagjának, Joseph de Croisstrrd bárónak széles vállát, erőteljes alkatát, hosszú szőke bajuszát. De eddig nem hallgatta meg. A báró mindenét feláldozta érte. Egymás után rendezte az estélyeket, a vadászatokat, újabb és újabb szórakozásokat, és ezekre meghívta a szomszédos kastélyok nemességét. Erdeiben napról napra csaholó vizslák rohantak róka és vaddisznó nyomában és esténként káprázatos tűzijáték égő tollbokrétái keveredtek a csillagok közé míg a szalon ablakai fénysávokat vetettek a hatalmas gyepen imbolygó árnyékokra. Ősz volt, a rózsaszínű évszak. A gyep felett — mint madárcsapatok — levelek röpködtek. A levegőben nedves földszag úszott, a vetkőző föld szaga, s ugyanúgy megcsapta az embert, ahogyan megérezzük a meztelen test szagát, amikor bál után lehull a ruha egy nőről. A bíró állandóan kérlelte és gyötörte az asszonyt, s egy este, valamelyik bálon, még az elmúlt tavaszon, d’Avancelles-né ezt felelte: — Barátom, ha el kell buknom, nem kerülhet rá előbb sor, csak amikor a levelek már lehullottak. Nagyon sok dolgom van ezen a nyáron, nem érek rá. A férfi nem felejtette el a nevető, merész szavakat; s napról napra egyre közelebb küzdötte magát hozzá, szívósan egyegy lépést tett előre a szép, merész aszszony kegyeiben; és úgy látszott, hogy Berthe talán már csak illendőségből áll ellen. Nagy vadászatra készülődtek. És előző este az asszony nevetve fordult,a férfihoz. — Ha maga ejti el a vadat, báró, számíthat rá, hogy megjutalmazom. A férfi hajnalban talpon volt, hogy megtudja, merre tanyázik a vadkan. Helyükre kísérte a hajtókát, felállította a kutyafalkát, mindent maga rendezett el, hogy biztosítsa diadalát, s mikor a kürtök az indulást Jelezték, testhez álló, vörösarany vadászruhában jelent meg, csípője keskeny volt, melle hatalmas boltozató, szeme sugárzott — friss és’ erős volt, mintha most lépett volna ki az ágyból. A vadászok elindultak. A felvert vadkan a bozótba menekült, nyomában a csaholó kutyák. A lovak vágtában vitték az erdők szűk ösvényein a Diánákat és lovagjaikat, míg a felázott utakon zajtalanul gurultak a társaságot messziről követő kocsik. Berthe d’Avancelles kajánul maga mellett tartotta a bárót, s lovát lépésre fogva hátramaradt >■' * 70 évvel ezelőtt, 1893. fúlius 6-án halt meg, 43 éves korában. Guy de Maupassant neves francia író, a realista novellaírás nagy mestere. kukorékolt az egyik széles, végnélküli egyenes úton, mely fölött négy sor tölgy koronája hajolt össze boltazatként. A férfi — szerelemtől és nyugtalanságtól — egyik fülével a fiatalasszony csipkedő fecsegését hallgatta, a másikkal a kürtszót figyelte, a távolodó kutyák csaholását. — Hát már nem szeret? — kérdezte a nő. Croissard feléje fordult: — Hogyan mondhat Ilyet! Az asszony tovább kínozta": — Pedig a vadászat, úgy látom, jobban érdekli! A férfi feljajdult: — Hát nem azt parancsolta, hogy én terítsem le a kant? D’Avancelles-né komolyan ráhagyta: — De mennyire! Ragaszkodom hozzá! Előttem kell megölniel Erre a férfi megremegett a nyerekben, megsarkantyúzta lovát, mely rögtön felágaskodott — s türelmét vesztve felkiáltott: — Hát akkori__ Ha itt maradunk, nem teljesíthetem a parancsát. Az asszony azonban továbbra Is kedvesen társalgott vele, megfogta karját, vagy lova sörényét simogatta, mintha csak szórakozottságból tenné. És nevetve, könnyedén odavetette: — Pedig meg kell lennie ... különben ... a maga bajai Ezután jobbra fordultak az egyik kis ösvényre, mely fölé sűrű lombok borultak s egyszer csak egy ág elállta útjukat, s hogy elkerüljék: Berthe a férfihoz hajolt, oly közel, hogy a báró a nő hajának csiklandozását érezte nyakán. Hevesen átölelte és sűrű bajuszát Berthe halántékára szorítva vadul megcsókolta. A fiatalasszony először mozdulatlanul engedett a szenvedélyes csókoknak, majd hirtelen megrázkódva hátrafordította a fejét és — véletlenül-e vagv szándékosan? — kis szája összeakadt azzal a másik szájjal a sűrű, szőke férfibajusz alatt. Ekkor — zavarában, vagy lelkifurdalásból — ostorával rácsapott lova oldalára — és az állat vágtatni kezdett. Sokáig rohantak fgy, s még csak .-egymásra sem néztek. A vadászat gomolygása mind közelebbről hangzott, a sűrű erdő már szinte remegett s egyszerre, a bokrok közül kitörve véresen elrohant előttük a vadkan, lerázva magáról az üldöző kutyákat. A báró diadalmasan felnevetett, s odakiáltott az asszonynak: — Aki szeret: követi És eltűnt a sűrűben, mintha az erdő elnyelte volna. Amikor d’Avancelles-né néhány perccel később egy tisztásra írt, a férfi sárosán, tépett vadászruhájában éppen felegyenesedett, keze csupa vér volt — s az elterült kan lapockája mögött ott meredezett a markolatig beledöfött vadászkés. Enyhe, szomorkás estében, tűz mellett törték fel a kant. A fáklyák vörös lángjába sárgás holdfény keveredett, a gyantás füst ködösen áradt szét az esti levegőben. A kutyák a kan bűzös beleit ették, morogva és verekedve. A hajtók és a vadász-vendégek körbeállták a feltört vadat és teli tüdővel megfújták a kürtöket. Az erős hang elszállt a tiszta estében az erdők felett, elhaló visszhangját tovább remegtették a távoli völgyek; a kürtszó felriasztotta a nyugtalan szarvasokat, a csaholó rókákat és megzavarta a tisztások szélén ugráló, kis szürke nyulakat. Az éjjeli madarak riadtan röpködtek a mohó, megvadult falka fölött. A szép és szilaj percek hangulata elérzékenyítette az asszonyokat, kissé ránehezedtek a férfiak karjára, s máris szétszóródtak a fasorokban, még mielőtt a kutyák befejezték volna lakomájukat. A fárasztó naptól és gyöngéd érzéseitől elbágyadva d’Avancellesné a báróhoz fordult: — Nem volna kedve egyet járni a parkban, barátom? A férfi nem felelt, reszketve, szinte öntudatlanul vitte magával. /És rögtön átkarolták egymást. Lassú lépésekkel mentek a félig már* lombtalan ágak alatt, melyeken kere ztülbújt a holdfény; olyan hevességgel ro nta meg őket a szerelem, a vágy, a parancs, hogy összeölelkezzenek — szinte lezuhantak az egyik fa alá. A kürtök már elhallgattak. A kimerült kutyák aludtak az ólakban. — Menjünk bel — mondta a fiatalasszony. Visszafordultak. Majd, amikor a kastély elé értek, a nő elhalóan suttogta: — Olyan fáradt vagyok! Lefekszem .. . S amikor a férfi kitárta karját, hogy még egyszer megcsókolja: elslklott előle — búcsúzóul odavetette: — Nemi... Lefekszem... Aki szeret: követi Egy óra múlva a csendes kastély halottnak látszott már; ekkor a báró óvatosan kilépett szobájából, és halkan kopogtatott barátnője ajtaján. Nem jött felelet — lenyomta a kilincset. Az ajtót nem reteszelték el. A fiatalasszony az ablakba könyökölve . ábrándozott. A báró eléje borult és éjszakai köntösén át forrón csókolta térdét. Ű nem szólt: vékony ujjait kedveskedve mélyesztette a férfi hajába. Egyszerre kiszabadította magát, mint aki most komolyan döntött — szokott merészségével, de egészen halkan odasúgta: — Visszajövökl Várjon megl És sötétben kinyújtott ujja a szoba mélyébe, az ágy elmosódó, fehér foltjára mutatott. Ekkor a férfi tapogatózva, megszédültén, remegő kézzel gyorsan levetkőzött és bebújt a hűvös takaró alá. Gyönyörűséggel nyújtózott el, hajszában kifárad teste úgy élvezte a vászon simogatását, hogy barátnőjéről is majdnem megfeledkezett. De az asszony még mindig nem jött, bizonyára élvezte, hogy megkínozhatja. A férfi végtelen boldogsággal hunyta le szemét; álmodozva, édes várakozással gondolt arra, amire annyira vágyott. Teste mindjobban zsibbadni kezdett; elbódult, gondolatai bizonytalanul lebegtek. Végül is legyőzte a hatalmas fáradtság elaludt. A kimerült vadászember súlyos, elűzhetetlen álmával aludt. Hajnalig. És a félig nyitott ablakon át a szomszédos fákról egyszerre beszökkent egy kakas kukorékojása. Az éles hang meghökkentette — a báró hirtelen felnyitotta szemét. Maga mellett egy nő testét érezte, nem ismerte az ágyat, melyben feküdt, meglepetten és semmire nem emlékezve motyogta az ébredés riadtságában: — Mi az? Hol vagyok? Mi történt? A fiatalasszony, aki egész éjszaka nem hunyta le szemét, most ránézett a kócos férfira, gyulladt szemére, duzzadt ajkára — és azzal a megvetéssel, ahogyan a férjével beszélt, megszólalt: — Ö, semmi! Egy kakas kukorékol... Aludjon csak tovább barátoml Ez ne zavarja magát! Iliéi Endre forditáia 10
