A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-07 / 27. szám
Várlak | Virág Barna Hazaérkezésemkor megdermeszt a csend és a részeges hanyagsággal felforgatott szoba. Kínos egyedüllét hömpölyög a szanaszét szórt tárgyakról s megfertőz. Félek, hogy egyszer magába fullaszt az üresség, mert csak érkezésed adhatja vissza otthoni ízét minden tárgynak. De te késel és nekem nincs más hátra, mint várni. Várok. Már csak a várakozás maradt. S olyan az, mint a mérleg ingadozó egyensúlytalansága ha az egyik tányéron én állok, a másikon pedig a „Miért?“ sokasága. Olyan az, akár a takarítatlan napok, ha körülvesz a sok szenny s már-már belefulladsz — és isten tudja miért, mégis fentmaradsz a szinten. Olyan az, mint a folyó: tisztító, de bele is fulladhat az ember és elmerülhet a kétségbeesés áradatában. Vagy mint az útvesztő labirintus — áfeátkóborolható. Vagy a fojtó igaztalanság, hogy gyakran ami még az életben tart, nem más a gyávaságnál, vagy a soha meg nem adás bilincse, megmagyarázhatatlan kitartás ... Már csak a várakozás maradt, de meddig lesz még erőm? Várni, hogy nyílnak a virágok, várni a tavaszt, várni egy kedves jó bíztató szóra, várni az éjszakák múlására, vagy mit tudom én ... Mert amíg itt vagyok, a halálnem diadalmaskodhat felettem, és a csüggedésből is kell, hogy legyen kiút. mégha sohasem érsz is el az otthonomhoz, mert sokfelé vezethet az út, és sok színe van a vágynak, és az Ígért jövőnk tőle duzzad terhesen, csak véghezvinni adjunk egymásnak erőt. Még nincs késő fájdalmunkat átgyűrni a nappalokba dísznek, meri mint a napfénytől a hajnali szél, szívünktől gyullad a sors .. . I Tavasz Ilyenkor kóborlási ösztöneink lávaként törnek a szintre, a bolyongóknak ismerős ez a vágy — apró kis sugár keresztezi a csillagok útját és ismeretlen táj tárja fel kapuját. Nézd, az ablakunkon betört a napfény és a csillogó hólétől áztatott ágakon érik a tavasz és a téinyalta fák belehegedülnek az áprilisi éjbe, mint egy nagy zenekar, mely az ébredő életről zeng örömteljes ódát, és a fagy bilincsét letörve — sugarakkal bomlik a jég, bomlik a sötétség, hangunknak új szárnyakat ad. (Bár van, aki még nem lát csak sercenő füvet, míg más már virító ágakat lát.) Talpunk alatt kifutott az út, Csak győzzük tartani a lépést . .. Az ágakon nekünk is ébred a remény, mert minden szerelembe olykor-olykor beleketyeghet a bánat, de csak rajtunk múlik, hogy nyomod nyomom mellett virítson, mint az éj kelyhében a Nap Es izmainkkal tágítva helyet a vágynak az önmagunkat emésztő tűzben sajgó tagjainkkal kínálva egymásnak magunkat ha botladozva is, de mindig előre törünk és egymást támogató karjaink mozdulatára körülöttünk gyullad az öröm, hogy beragyogja küzdelmünket és csillag-ízt adjon a létnek... Kell a szó másra N to Korán sugaras lett az utam, S nem tudtam, hogy melyikre szálljak. Kétarcú lett a világ, S nem tudtam, hogy a világrészek közül Melyik szerkeszt önmagának Nyugodt harmóniát. De most már érezzük, hogy a tisztaság Miért fehér, S tudjuk, hogy a néger szívében is Pirosán kering a vér, S hogy a tar ágakban már télen Szunnyad a tavasz zöldje, S a gyermekláncfű bóbitái Miért rendeződnek körbe-körbe ... S jó volna még sorolni tovább A természet adta tiszta harmóniát, De kell a szó másra! Vizbe dobott kő után nőnek a körök, S az utolsó kör berezgi az egész vizet, jó lenne dalolni ezekről a körökről, De kell a szó másra: Egy józan tisztulás forradalmára, Mert kell, hogy a dal, melyet költő tákol, Szóljon a század igazáról. Mondtam, hogy ne halj meg Pedig mondtam, bogy ne halj meg! Helyette inkább csókold meg az arcom S vedd a ruhád hogy mehessünk a rétre Megvigasztalni a bánatos virágokat. Mondtad, hoey jó s itt a csók. Csak most imr ne szeress ne szeress további Mert a szerelem mindennél mostohább. — Lehet, hogy már akkor tudtad. Vagy meg is érintette vézna ujjad A halált S mosolyogtál, Mert a halni készülők is még az életet érzik. S most hiába keresiek, nem vagy sehol. Pedig itt fekszel a ravatalon, S érintetlen tested Befogadni készül a sír, Hogy ártatlanságod hatalmát Magáévá tegye e trió Pedig én akartalak magamévá tenni. S most fekszel előttem közömbös arccal. Oly mindegy már hogy én vagvok itt. Hidegen kínálta hűvös ajkad Tisztaságod "sőkiait Pedig mondtam, hagy ne halj meg! 11
