A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-28 / 30. szám
£||el-nappal mentem, ha hívtak A zsellzl országút szódói szakaszán csinos, tágas parkiban áll egy kastély, ahol a környék fiatal anyái csaknem mind megfordultak mér. Évek éta itt, a 'barátságos falak között hozzák világra csecsemőiket a szülésznők és orvosok segítségével. Olyan természetesnek tűnik mindez, mintha örök Időktől fogva Így lett volna- Pedig nem Így volt. Jól emlékszem még rá. Jól emlékszem arra a kis házra is, amely előtt valaha — még a háború alatt — szorongó szívvel álltam meg, s néztem a kis táblára, amely azt Jelezte, hogy a ház lakója éjjel-nappal azoknak a rendelkezésére áll, akik öröm- és kin, reménykedés és félelem között új életet készülnek a világra hozni. A kis ház áll még, de a tábla már lekerült róla. Lakója, a hetvenharmadlk évét taposó Szabó néni fájós, beteg lábakkal, bot segítségével tipeg, Jön-megy dehogyis tudna már a régi eréllyel falutól faluig, ágytól ágyig sietni. Rám emeli szemét, nem ismer meg mindjárt. Aztán elmosolyodik. — Maga az, gyerekem? De nagyon rég láttam, meg aztán... nézze csak a szemem. Nagy baj ez, ez a hályog. Nem látok már rá, s a másikkal is baj van, azon is kezdődk. Operálni kéne... Megyek is a kés alá még ez évben, mert a fájós lábaimmal még csak megvagyok, de a szemem világát elveszíteni... azt nem élném túl. — A táskámat kérdi, azt a híreset? — s Szabó néni két karjával tehetetlen sajnálatot Jelezve csap a levegőbe. — Hát az nincs, az nincs meg többé, öszszevagdostam, szét szaggattam, megsemmisítettem a tartalmával együtt. Úgy volt az, hogy... nem akartam én még ötvenkettőiben nyugdíjba menni Ha nem is futottam már, mint azelőtt, de még Jól elláttam a munkámat. Kértem is a doktor urat, aki akkor itt volt, hagyjon még dolgozni, hiszen akarnak, szeretnek, de 6 csak a fiatalokat pártolta, nem akarta megérteni, hogy én akkor nem hunyom le a szemem, ha tudom, hogy már éjszaka senjtl sem zörget rám. Pedig az új, szülőotthon! szolgálatot még egy öregaszony is könnyen elvégzi. Mégis mennem kellett, s ez úgy fájt, de úgy... nem tudtam miként könnyítsék magamon ... hát Így történt ez a táskámmal. — Mit tudják ma az otthon fiatal szülésznői, milyen élete volt azelőtt egy falusi bábasszonynak?! Egyszer, ehhez a mostanihoz hasonló cudar tél volt, talán huszonkilencben lehetett, égy mikolal paraszt zörget fel éjjel: „jöjjek gyorsan, az asszony nem tud reggelig várni, valami baj Is lehet azonkívül, mert rettentően sikoltoz.“ A táskám mindig készen állt az ágyam mellett, csak a ruhát kellett magamra kapnom. Néztem az emberemet, fújtatott, izzadt. Gondoltam, az Izgalom viselte Így meg, de aztán hogy kiléptem a hófúvásba, más magyarázatot találtam. Körülnézek a kapunál, kérdem, hol a szekér. Nincs, nincs szekér, kiabálta kétségbeesve, aztán csöndesen, bocsánatkérőleg: nincs szekér, a 16 nem tudott megbirkózni a kanyarban a hóval. Felvette a kerítésnek támasztott lapátot, s megindultunk, hogy ahol a ló nem jutott tovább, azokon a helyeken lapát segítségével vágjuk át magunkat a havon. Szeme, amelyre homály 'borult s a hozzá közel ülő arcát Is alig-allg veszi ki, a múlt eseményeit élesen látja, s az egymásra torlódó emlékek -közül egyetegyet kiragad. — A háború alatt a falut kiürítették, s mikor visszajöttem, a munkanaplómból csak néhány elszórt lapot leltem meg az udvar s az utca sarába taposva^ Az tudna beszélni. Ha most fellapozhatnám. Sok öröm, boldogság, de szomorúság, tragédia is meghúzódott közöttük. Nem egy, száz kötet regénnyel felér. Annyit azonban tudok, több mint kétezer újszülött volt bejegyezve, akiknek világrajövetelénél én segédkeztem. Nem egy „lopott“ akadt közte, de nem tehetek róla, ma sem tudnám másképp csinálni. Ketten voltunk a faluban bábák, hát a lévai főorvosunk beosztott bennünket, mindkettőnk megkapta a saját munkaterületét. Én az enyémet hiánytalanul elláttam, de gyakran előfordult, hogy a másik rajodból hívtak: Szabó néni, magát akarjuk! Hiába szabódtam, a végén nem tudtam nemet mondani. Ment is ám egyszer a feljelentés. Behívatott a főorvos úr és Igen-igen leszidott. Még azzal Is megfenyegetett, hogyha ilyen eset még egyszer előfordul, megvonja működési engedélyem, elvesztem a kenyeremet. Nehéz szívvel mondtam’ nemet ezután. Ha hívtak, úgy éreztem, mintha két pici erőtlen karocska nyúlna felém segítségért és azt utasítanám vissza. Dehát ez amolyan érzelgés, ezt le kell győzni — mondtam magamnak. Egyszer aztán mi történt. Jön hozzám egy férfi a másik körzetből: Szabó, néni, Marika néhány nap múlva lebabázík, hallani sem akar másról csak magáról. Mondom neki, lelkem, én nem mehetek, tilos, máshoz tartoznak. Ha megbüntetik, én fizetem, Szabó néni — erősködött tovább. Elveszik az oklevelem, írásban adom, hogy élete végéig eltartom — volt a felelet. Addig, addig, hogy mindent 'kockára téve elvállaltam. Nem volt könnyű szülés, eljött az orvos Is. Mikor meglátott, már az ajtóból mondta: mit csinál, Szabó i.őnil Megint a tilosban Járl Lesa, ami lesz, nen< tehettem másként, „előadtam én Is, a fiatal apa Is,1 hogy miért vagyok Itt. Kértem a doktort, fogja legalább a pártomat Léván, mert ebből biztosan nagy bajom lesz. Beszélhetett is a főorvos úrral, mert aztán nem volt többé soha kellemetlenségem. Mentem, ha hívtak, sose néztem ml a ttzettség. Hány helyen nem kaptam köszönő szón kívül egyebet, hiszen több volt akkor a szegényember, mint a módos, s azokat a gólya Is gyakrabban látogatta. Hányszor Jött követségbe valamelyik anya, anyós vagy maga a menyecske: „Megint úgy vagyok, Szabó néni, maga tudós asszony, segítsen rajtami“ Fiatal lányok Jöttek, nagymamák, s menynyi könny, mennyi szívhez szólá panasz^ félelem, rettegés, ígérgetés, megvesztegetés! Nem egy olyan eset volt, hogy emberileg kész lettem volna segíteni, de nem lehetett, esküt tettem. Majd a doktor úr megvizsgálja az esetet, ha úgy ítéli helyesnek, intézkedik — ez volt a legtöbb, amit mondhattam, tehettem. Ennél csak az volt keservesebb, mikor egy-egy asszony meglátogatott, délutánokat ült nálam, ha el nem hívtak és sóhajtozott. Mit tegyek, Szabó néni, már mindent megpróbáltam, követtem professzor tanácsát és javasasszonyét. Hátha maga tud rajtam segíteni. így gyerek nélkül ez nem élet. Tönkre megy a házasságunk — Ilyeneket hallottam. — Aki egyszer segédkezett új élet születésénél és csak egyszer is tett újszülöttet az anya karjába, az biztos a leggyűlűletesebb rossznak tartja a háborút. Elméláz egy kicsit, aztán a két kezére néz. — Hát én már több babát nem segítek a világra. Hiába, elmúlt az időm. De tudja, gyerekem, hogy az én újszülötteim közt egy sem volt csípőficamos? Jogos büszkeség érzik a hangján, majd gondolata megint visszatér korára. — Hát Igen, pihenni Is kell egyszer, de mostanában úgy érzem, amit én végeztem, azt talán sose lehet kipihenni. Csak az egészségem lenne kicsit Jobb. Negyven évi szakadatlan munka van mögöttem. Ebből huszonkilenc esztendőt már itt, Zsellzen töltöttem. De valahogy rosszul Intézték a bábák ügyét. Eleinte csak 248 koronát kaptam havonta. Hát megélhet abból valaki, akinek nincs semmije? Nem tudom, még valamikor régen, hiba történhetem a nyugdíjjárulék körül. Nem nagyon törődtek velünk az Illetékes hivatalok. Most aztán évről évre emeltek valamicskét, ma már négyszázötven koronát kapok. Aztán, ha nem is lehet élni belőle, az Is kedves fizettség, ha — mert tudja az unokálmom kívül ez jelenti nekem a legnagyobb örömet — rám szól valaki, akinek ott térdeltem az ágya mellett, vagy aki az én kezem között köszöntötte az első oá-val ezt a világot: Ad] Isten, Szabó néni! Hiába tiltakozom, veszi a botját, és klkísér az utcaajtótg. A kedves fiatal szülésznőknek, akik ott 9ürögnek-iforognak a szülőotthon ragyogó és sterill környezetében, kívánom, hogyha egyszer majd ■nyugdíjba mennek, érdemesek legyenek rá, hogy olyan melegséggel és jőszívvei köszönjenek rájuk régi „betegeik“ mint erre a íoluvégek közt lótó-futó egyszerű falusi bábasszonyra. Jó egészséget, Szabó néni! Ordódy Katalin Képek: Tóth János A kis házról már hiányzik a tábla
