A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-29 / 52. szám
de már vége. Én meg ott álltam a kávéval. Szegény kis árvám, szegény kis árvám, most ml lesz velünk? A gazdaaszszony az otthonukhoz tartozott, amióta eszüket tudták, ott volt. Szívesen Járt temetésekre, szeretett siránkozni. Ezúttal talán őszinte volt a tájdalom, de Marina nem tudott rá hallgatni. Már annyiszor hallotta a siránkozását. Kifutott a kertbe. Diószagú volt az őszi . kert. Az őszirózsákon illatos cseppek remegtek. Duzzadtan hömpölygött a folyó, vize zavaros szürke. Megállt a folyóba futó pallón,valamikor régen innen ugrott fejest a vízbe. Mikor is? Régen-régen, elveszett a múlt. A túlsó parton a vén fűzfák búsan hajoltak a víz fölé. Tizenkilenc éves vagyok, de már mindennek vége. Mindennek vége, csak a zavaros víz van és a vén fűzfák. Zavaros víz, anyát nagy csáklyával húzták ki a zavaros vízből. A sisakos fiatal csendőr orra csillogott a verítéktől. Anyának nagyon hosszú volt a haja, fehér ruhája maszatos a sártól. A nénje sírt, kézen fogva vitte haza. Marina nem sírt, még nagyon kicsi volt. A kertben sok ember volt, letaposták a virágokat, a zöldséges ágyásokat. Apa a lócán ült. kezébe temette arcát. Elkapta Marinát, erősen magához szorította, nem akarta hagyni, apa arca borostás volt, rossz szag áradt belőle. Később is sokszor borotválatlan volt, rossz szagot lehetett érezni rajta, a gazdaasszony azt mondta, hogy bújában iszik. Marina hat éves volt, azt mondták neki, hogy mama az égbe szállt. Hogyhogy az égbe szállt? A sisakos fiatal rendőr megizzadt, amig kihúzta a vízből. Biztosan nagyon nehéz volt. Hogyan szállhatott az égbe? De a gazaasszony azt mondta, mégis az égbe szállt, a nappal kel, vele nyugszik, onnan néz le ránk. Szeretett volna olyan korán felkelni, mint a nap. De sohasem sikerült. Anya elveszett, nyoma sem maradt. Néha visszaemlékezett az illatára, hosszú, hűvös kezére. Aztán egészen megfeledkezett róla. Tíz éves korában kihallgatta apa és a nagybácsi beszélgetését, a dolgozószobában ittak. Marina kedvenc almafáján ült. az ablak nyitva volt. Féltékeny hisztérika volt, mondta a bácsi, most legalább nyugta van ott a túlsó parton. Ha egyáltalán van túlsó part. Apa felsőhajtott: Ö, nagyon szerettem. Lehet, hogy az idegei nem voltak rendben, de nagyon szerettem. Nagyon szép volt és kedves is tudott lenni. Marina megértette, hogy anyjáról beszélnek. Tehát nem az égben van, mindjárt seitette, hanem valahol a túlsó parton. Nincs is messze, csak a folyón túl. egyszer majd átúszik a vizen és megkeresi. Megkérdezte a nővérét, aki hét évvel idősebb volt nála: Mi az a féltékeny hisztérika? Semmi közöd hozzá, mondta a nővére, még kicsi vagy. Mindig akadt valami, amihez még kicsi volt. A bácsi csak fecseg, mondta a nénje. Nem illik hallgatózni. Nővére mindig tudta, mi illik és mi nem. Az almafán ültem és nyitva volt az ablak, felelte sértődötten. Nővére homlokát ráncolta, és füléhez hajolt, csendesen mondta: Inkább ne törődj vele. Sötét história. Sötét história. Zavaros viz. Az ócska csónak lyukas, zavaros viz áll benne. Ki kell húzni a partra, szurokkal befoltozni a lyukat. Apa tavasszal mindig megfoltozta a csónakot. Ilyenkor jókedvű volt, és szuroktól maszatos. Nyáron át kitart, szokta mondani és rámosolygott. Szerette. Nem volt burzsuj, az apja volt. Most már senki se húzza ki a patra a csónakot. Nem kell senkinek sem a csónak, sem a folyó, sem a kert. Semmi sem lesz már. Esni kezdett, apró szemes, hideg októberi eső. A túlsó parton a vén fűzfák keservesen megremegtek, hideg szél támadt Összeborzongott, visszafelé indult a házba. Lába alatt dió reccsent. Harmatos reggel, diók a hűvös fűben, gondtalan ifjúság. Diók kocognak az aktatáskában. Kerékpár suhan az aszfalton. Szevasz, csuda idő, megvan a szlovákod? Nem, ez már soha nem lesz. Minden eltűnt, az ifjúság fekete gödörbe zuhant. Fekete föld betakarja, dehogyis fekete föld, vörös, utálatos agyag. A ministránsnak szederjes volt az arca, szipogott. Didergett a pap is. Meghalt egy az igazak közül. Nénje zokogott, de ő nem tudott sírni. Félt, hogy a ronda vörös agyagban lemarad lábáról a cipő. Egymás mellett fognak feküdni, örökre egyesülve. Szombatonként estefelé apjával ki szoktak Járni a temetőbe. Nyáron szép volt ott, erdeifenyők, vörösfenyők és szomorúfűzfák borultak a sírok fölé. Vaskerítés, virágok, lóca. Apának-gyönyörű sétapálcája volt, olyan, amilyet a jegyzők és igazgatók hordtak, alul gumikupakkal. Botjával mutatta a helyet anya sírja mellett, ott lesz az én helyem. Mosolygott, egészségesnek és fiatalosnak látszott. Hát mégis megütötte, mondta a bácsi. Korunk betegsége az infarktus, mondta a sógor. Eredj az infarktusoddal, mondta a bácsi, egyszerűen megütötte a guta. Jól élt és Jól halt meg. Egyenesen irigylésre méltó halál. A bácsinak hosszú, lapos képe volt, kopasz, kiborotvált tarkója. Ügyvéd volt, egy ügyvédi munkaközösségben dolgozott, és nem akadt olyan államellenes vicc, amit ne ismert volna. Marina gyerekkora óta nem szerette. Egyszer dühében beleharapott az ujjába, csontig átharapta a húst. Mindmáig ott a nyoma az ujján. Ez az egyetlen emlékem, amely vénségemre megmaradt, szokta mondani. Valamikor nagyon Jól keresett. Megvásárolt egy elhanyagolt nemesi kúriát és rendbehozatta. Átvettük a jogart, mondogatta akkoriban. Marina sohasem érezte Jól magát házában, a kert gyönyörű zöld gyepére tilos volt lépni, a díszfákra nem szabadott felmászni. Unokafivére ernyedt és gyönge, lassú eszű gyerek volt, semmire se ment vele. Illedelmesen kellett ülni a teraszon, kezét ölébe téve, és nézni a bután felfelé kúszó vadszőlőt. Apa szívesen járt a bácsiékhoz. Büszke volt rá, Kálmán bejutott a legfinomabb körökbe, szokta mondani, Kálmánnak hívták a bácsit. Lehet, hogy apa szívében mégis csak burzsuj volt. Burzsuj vágyai voltak. Egyeseknek egész kezét nyújtotta kézfogásra, másoknak csak az ujja hegyét. A szegény asszonyok nagyságosurazták Talán Igazi burzsuj volt, csak éppen kevesebbet keresett, mint a bácsi, ö meg burzsujnak a lánya, rossz a származása. Átsuhant a folyóson, az ebédlőből fülsértőn szűrődtek ki a hangok, a bácsi énekelni próbált. A dolgozószoba úgy maradt, ahogy apa elhagyta. A fatámlás bőrkarosszéket odább tolták. Az asztalon egy könyv hevert, a könyvben szemüveg. Apa szigorú szabályok szerint osztotta be életét, ebéd után feküdni egészségtelen. Ültében néhány oldalt olvasott, aztán szundikált. Olvasott és szundikált. Nem érzett semmit, csak éles szúrást. Keze bénultan lógott a szék karjára. Marina a szoba sötét sarkába ült, a bőrdívánra, megpróbálta elképzelni azt a rövid pillanatnyi átmenetet. Szivéhez kapott, de keze máris lehanyatlott. Gondolt még valamire? Regényekben azt írják, hogy abban a rövid pillanatban ezernyi dolog fut végig az ember agyán. De az nem lehet igaz. Legfeljebb indulatszókban gondolkodhatott: azt gondolta, ó. Ez volt minden, ő, ezzel búcsúzik az ember. A könyvszekrényből vastaghátú jogi könyvek néztek rá, akadt köztük német, magyar és cseh. Szolid, örökkévalónak látszó könyvek. A dolgozószobában minden szolidnak és tartósnak látszott, mintha legalább ezer évig megmaradna. De apa nélkül minden múlandó, értelmetlen volt. Ostoba, felesleges lim-lom. Halálraítélt ócskaság. Téli estéken néha ugyanezen a díványon üldögélt, kellemes félhomály volt, csak az asztali Sztrotyák Dezső rajzai lámpa égett. Apa dolgozott, sercegett a toll. Marina álmos és fáradt volt. Apa szemüvege fölött néha ránézett. Jóleső pillanatok voltak, apa szerette őt, rámosolygott, s ő lustán viszonozta mosolyát. Az apja volt, komoly és bölcs ember, szerette őt. Nem tehet róla, hogy burzsuj volt. Nem tehet a rossz származásáról. Mindig megvolt mindene, ami kellett. Soha semmije sem hiányzott. Irigyelte a gyerekeket, akik mezítláb Járhattak, ö sohasem Járhatott mezítláb, a Jegyző lánya volt. Miben bűnös? Miért vetették ki maguk közül, mint a fekete bárányt? Miért tekertek zsineget a nyakára, hogy lélegzeni sem bírt? Szavalt, énekelt, menetelt. Szerette a munkát, a mozgást és a Jövőt. A középiskolában ő vezette az ifjúsági csoportot. Brigádokra járt. Először élt igazán, várakozással teljes, igazi élet volt. Hősnek érezte magát, együtt hódították meg a világot. Egy volt a lélegzetük, egy a léptük. Egy a verítékük, együtt kérgesedett a kezük, sajgott a hátuk. Menetelünk' a Jövőbe. Mindig az első sorban Leng a lobogó, lengeti a szél, hajunk homlokunkba hull. Ballal kilépnil Mi a bűne? Szerette apját, nem tagadhatta meg. Szerette azt a másikat Is Mi a Bűne? Összekuporodva ült a díványon, apró volt és elveszett, alig mert lélegezni. Besötétedett. A házban elültek a hangok. A távoli konyhából alig-alig lehetett^ hallani az edényzörgést. Aztán nehéz léptek hallatszottak a folyosón. A bácsi Benyitott az ajtón, az Íróasztalhoz ment Leült a karosszékbe, kis ideig némán ült a sötétben. Talán ő is az utolsó pillanatra gondolt? Aztán meggyúltotta az asztali lámpát. Marina meg sem moccant. Tóth Tibor fordítása {Folytatjuk] 11 / f
