A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-29 / 52. szám
DUBA GYULA: kJD0RÍ0@S Csehszlovákiai magyar irodalmunkban azt mondják, kevés az őszinte szó, és ez megfertőzi, a bizonytalanság légkörével ködösíti el viszonyainkat. Ez — nyilvánvalóan — tovább nem tűrhető. Ezennel megnyitjuk az egyenes beszédre előkészítő tanfolyamunkat, és „Gyerekek, kezet a szívre!” jelszóval megkérdezünk néhány írót, hogy nyilatkozzon egy írótársa jelleméről, képességéről, munkásságáról. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az írók nehezen álltak kötélnek, és szinte minden esetben először el kellet mondani a róluk szóló véleményeket, amíg a célnak megfelelő őszinte hangulatra gerjedtek.) Egri Viktor arra a kérdésünkre, hogy véleménye szerint milyen reménnyel kecsegtet Szabó Béla Ebeinek lázadása, így felelt: Kedves elvtársak, amikor én tizenhatban a Piavén harcoltam, nem lázadtam. Lelket formáló, fertelmes nagy élmény volt számomra minden ágyúdörrenés, a halálthozó srapnellövedékek idegtépő, vicsorgó ze’néje, ahogy elhúztak felettünk és füstölgő romhalmazzá változtatták a szomszédos ezred bükkfa állásait, de én nem lázadtam. Ennek így kell lenni —, mondtam. Majd lázadok, ha itt lesz az Ideje —, gondoltam. S az idő csak nem jött; mi az, megállt az idő? Nem, kedves elvtársak, az idő nem állt meg, napjainkban is megy még az idő, s még hozzá milyen szépen megy, a szocializmus építése bearanyozza napjainkat és a jövendő ragyogó, harmonikus távlatai, ugye ... ez mind olyan szép, szép, szép, és az emberség, és a nemes indulatok, és a lélek szépsége... Mi a fenének lázadnak azok az ebek tulajdonképpen, talán ők voltak a Piavén...? És Doromb, -a lázadók vezére, miért mondja Bimbinek hogy vauvau, ez így nem jó, így egy kutya nem beszél, ez sematikus. Amikor Rómában játszották a darabomat, ott sem mondta senki, hogy vau-vau ... különben lázadjanak, ha eddig lázadtak...! Ide felkiáltó jel kell. Ide meg pont. Pont. Szabó Béla így nyilatkozott Egri Egy skizofréniás forradalmár szerelme című, kiadás alatt lévő művéről: Én nem tudom, elvtársak, lehet, hogy tévedek, de én ezt nem értem. A szerelem más dolog, a skizofrénia más dolog, a forradalmár más dolog és Egri is más dolog. Hogy akarja Egri mindezt összegyúrni, dagasztani?! Egri nem pék. Én azt mondom, hogy ez nem lehet! Ha az a forradalmár szerelmes, akkor ne legyen skizofréniás, és ha nem skizofréniás, se nem forradalmár, se nem szerelmes, kérdem én akkor: hogy miért éppen erről ír, miért? írjon magáról, vagy írjon rólam, — nem bánom, de ne írjon egy skizofréniás forradalmárról! Ennyit, elvtársak. Dénes György költőnek így tettük fel a kérdést: Mit szól Tőzsér mogorvaságához? Hah — mondta sokatmondó mosolyjyaj —, könnyű most mogorvának lenni. Lett volna mogorva tíz évvel ezelőtt. Nem lehetett. Én egyszer eltüsszentettem magamat egy felvonuláson, s bár utána mindjárt mosolyogtam, mégis észrevették. Beírták a káderlapomra: Felvonuláson tüszszentett! 'Mit tehettem? Mit tehettünk? Kik voltunk mi akkor? Senkik. Feljöttünk a faluról — ijedt kis manók —, gyökeret vertünk, verselgettünk, nevetgéltünk. Hogyan mertünk volna mogorvák lenni? Dübörgő munkásléptek zengték be a tájat, az építés üteme indulókat dobolt a fülünkbe, kinek nem repedt volna a szája a füléig vidám jókedvében, ki mert volna mogorva képet vágni mindehhez? Nekik már lehet ezt is, azt is, de ne felejtsék el, hogy a mogorvaság lehetőségét mi teremtettük meg nekik. Mi öregek, akik megöregedtünk, belesavanyodtunk a jókedvbe. A múltkor megpróbáltam mogorva képet vágni a tükör előtt. Nemnnegy, egyszerre nem lehet. Meg kell tanulnom, meg kell szoknom, hogy ne röhögjem el magam Nekik lehet. Fiatalok. Mogorvák. Nyugodtan tüsszenthetnek a felvonulásokon. Tőzsér Árpád így elemezte az indulat szerepét Dénes költészetében; Egy bolha harciasabb. Csíp és kockáztatja, hogy agyonnyomják. Egyéniség. Dénes még azt sem teszi! Nem csíp és nem kockáztat semmit. A képei állóképek, vagy ülőképek. Fekvőképek. Guggolóképek. Mikor, hogyan. De nem mozognak. Az istennek se mozdulnak. Neki minden világos és érthető, tudja, hogy ha tüsszentett, utána mosolyognia kell, ha a lábujjára léptek, bocsánatot kell kérnie. Miért nem üvölt? Miért nem káromkodik? Hörögnie kellene, vagy legalább a fogát csikorgathatná. Nekem álmomban is szikrázik a szemem a dühtől, és az ébredésbe mindig belezöldülök. Ö még dorombol. Kinek kell ez? Aki dorombol, az nem gondolkozik, csak az termel gondolatokat, aki mérges. Dé-! nes indulatai mögött nem érzem a távlatot, a fényéveket, nem érzem mögötte egy olyan, amelyik erényes ugyan, de a kutya se vakkant feléje. Lám, Lovicsek azt a teremtő, szent nagy mérget, amely minden igaz költőnek sajátja. El sem tudom képzelni, ahogy Dénes csűrdöngölőt táncol egy bárpult tetején, tiszta lehetetlenség. Még ez is költő ...? Bábi Tibor a tőle megszokott alapossággal elemezte Cselényi termetének szerepét a költészetében: Hát kérem, ez az ember kicsi. így, ahogy mondom; ki-, esi. No már most! Ha mélyebben próbáljuk emelezni a kérdést, hát hogy is néz ez ki? Az ősközösségi társadalomban, ha figyelembe vesszük a tagadás tagadásának a törvényszerűségét, kimutathatjuk, hogy az apró termet hátrányos tulajdonságnak számított mammutvadászat idején, előnyös volt viszont olyankor, amikor az ősembernek egy borz barlangjába kellett bújnia a csikorgó hideg elől. No már most! Nézzék, kérem, az úgy van, hogy egy borz barlangja mégsem központi fűtéses, összkomfortos lakás, és ennek a ténynek a rabszolgarendszer folyamán messzemenő következményei lettek a költők lelki életében. Amikor Luther Márton kiszögezte arra a bizonyos templomkapura azokat a bizonyos pontokat, mindjárt sejtettem, hegy itt a tagadás tagadásáról van szó, mit szólsz hozzá, öreg? Gyerünk tovább! Cselényi mindezt érzi a tudata alatt, de nem tudja mással kifejezni, minthogy igyekszik minnél hosszabb verssorokat írni. Kérem, ez pszichológia, és én nem is mondok többet, mert egyszer, egy személyes vitánk alkalmával így jellemeztem már Cselényi költészetét: te tuskó! És most is ahhoz tartom magam. Cselényi László elvörösödött az indulattól, amikor megkérdeztük, hogy komolynak tartja-e Bábi Tibor állítólagos tüdS- lötyögését. Emelt hangon válaszolt: Hiába, úgy van az, ahogy már Tőzsér is mondta, hogy az ember tüdeje nem lötyöghet csak' úgy hiába. Tudom én azt, mi a Bábi baja; elvesztek a gondolatai a balladái homályában. Megrekedt. Elavult. Kifakult. Berozsdásodott. Tiszta indulatú ember Bábi, makacs ember, költőnek való, és én tisztelem, de a tüdejére ne beszélje ki magát. Lötyög! Az enyém nem lötyög?
