A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-21 / 29. szám

Új főnix-madár

Szemek, szemek, ti világra-nyílt kitárt ablakok, egymást vonzó parányi mágnesek, éjek fényén megtört tekintetek, évek kútjába zuhant mécsesek: szemek, szemek, szívet-lelket lemeztelenítő, elémbetáró csöppnyi röntgenek, ti vagytok a remény és a vágy, vagytok a gond és az emlékezet; sugaraitok titkos morzejelek, mind nekem küldött ősi üzenet: szemek, szemek, mint csöppnyi Ámor-nyilak, úgy a szívembe vésődtetek, úgy kísértek,

mint a gyilkost a lelkiismeret: szemek, szemek, terhes köznapok gondjai között vagy nyugtalan éjszakákon át eltűnődve néha sorsomon, emléketeket magammal hordozom; kutatom, mit rejt fénylő tükrötök, vizsgálgatoin, mit titkol mélyetek: szemek, szemek,

mindegyikőtök egy-egy vallomás:

apró, megtört, galambősz anyák

szelíd szeme az emlékezet:

csokorba kötve a lány-éveket

újra kigyúl bennük a régi láng;

vannak szemek: bennük a bánat

vetett magának örök ágyat, <_

vannak szemek,

a múltat sosem feledők,

gázkamrák, temetők

áldozatait visszakövetelők,

némán is a világba-kiáltok:

emberek,

vigyázzatok,

emlékezzetek;

vannak tiszta, nyíló gyermekszemek,

mind egy-egy égszínkék, gondtalan áldomás,

vagy szomjas, mohó mindent-akarás;

vannak szemek: csupa tűz, csupa láz,

egymásért égő, szüntelen lobogás,

odaadó, szerelmes alázat,

boldog szemérem,

hű odaadás;

szemek, szemek,

ti világra-nyílt kitárt ablakok,

egymást vonzó parányi mágnesek,

szívet-lelket lemeztelenítő,

elémbetáró csöppnyi röntgenek —

fényeteket

már soha ne törje meg a rémület, a fájdalom, a riadt döbbenet: lobogjatok, hittel égjetek, ti adjatok erőt, hogy kimondjam a szót, az igazat, a szépet, biztatót, ha csüggedek;

új főnixmadárként a porból is

támasszon föl

tisztító-tüzetek:

szemek, szemek,

utamon mindig

így kísérjetek!

Március

Még itt a tél, csillámló reggelek fehér haván kristály-szirmát bontja, szíved is dermedt jégpáncélba vonja,

— s mint aki tudja: elvégeztetett, s veszve már ereje és hatalma s most csakezértis megmutatja: dühöng a tél: zordan nyomodba lép, utadba áll, hajadba kap a szél, havat hord rád, szólni sem enged, kényszerítvén rád fagy-fegyelmet, s lelkedig ér, mint hűvös penge-él.

De te várod, tudod, hogy jő a nap, s reccsen e zord tél-rendelte törvény, a folyók medret, gátat átaltörvén holnap már zúdulva, zúgva zajlanak, a földek fölött dalra-hivatott, magasröptű pacsirták szárnyra kapnak, lenn a mélyben száz titkos forradalmat érlelnek nyílni-kész tűzpipacsok.

Számot vetve a zord téllel, faggyal felujjongsz te is másokban s önmagadban, mint a dúslombú dunaparti fák, lányok jönnek majd feléd az estben tele csókkal, tavaszai, szerelemmel, s nyomunkban fehérke lobban a világ.

Jöjj, új szerelem

Állok a kései éjben a hídon, zajlik a mélység, csobban a hullám.

Ringat az éjszaka zsongva, csitítón, csillagok dárda-özönje zúdul rám.

S míg játszik az emlék, békít a múlttal, sok volt — szerelemmel, régi kalanddal, múlt tüzek üszkén újra kigyúltan téged idézlek most a tavaszban,

s széttöröm börtön -^szikla magányom, mit rámbiiincseitek mostoha évek, szívem a szélbe kibontva kitárom, s míg telkemen ülnek gyáva lidércek,

újra kimondom, újra: szeretlek, s hinni szeretnék újra a szónak, testünk a csókba, ha belereszket, szemsugaraink, ha egymásba fogódznak.

Lobogni szeretnék, égni egészen, hinni egészen, már sose félig, félember az csak vagy mámoros, részeg, ki fél-szerelemmel is megelégszik.

Hinni a vágyó, tiszta szemeknek, megkapni tőled mindent, mit adhatsz, önnön magamra találni tebenned, s őrizni önzőn, féltve magamnak.

Megkapni egy csókban a mindent, a teljest, mint csöppben a tengert; egy ölelésben örök, nagy időnek élni a percet, s újrateremteni tudni elégszer.

Kibontom a szívem az esti szeleknek: új szerelem, jöjj, jöjj. tisztíts meg csak!

— Ilyennek akarlak, ilyennek szeretlek: jöjj, szeress, kedves, hogyha ilyen vagy!

11

o ®

"° z

JI o ^ > ^ B- i

u

3

^ í

B