A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-21 / 29. szám
FANUS NEAGU DELI ALOM Moroganék egy deszkából összeszkábált asztalnál vacsoráztak az akác alatt, a kert végében, ahonnan a Bozia községtől három kilométerre, a Bärägan legkisebb folyójának, amolyan beomlott árokféle fenekén csordogáló poshadt vízének, a Calmátuinak kanyarulatában, be lehet látni az egész Gálgulesti tanyát: egyetlen utcasor, s mintegy húsz ház. Az asztalfőn Trifan ült, s az erkélyes, kőlépcsős, köröskörül cementpárkányos tóglaházon legeltette szemét, a fehérnépek pedig — Tasica meg az első házasságából való leánya, Maria — úgy hasonlítottak egymásra, mint egyazon tojás sárgájából kikelt csirkék, termetük apró, orruk pisze, elevenek — s ott ültek a családfő jobbján és balján. Az anya kinek-kinek étvágya szerint mert a kezeügyében levő forralttejes lábasból. De azon a csendes, tiszta-egű júliusi estén Trifan Morogannak nem volt étvágya. Felhajtott egy kupica pálinkát, majd bekapott egy falat kenyeret, máshoz meg hozzá sem akart nyúlni. Alacsony volt, köpcös, becsesmellű, mint valami ténsasszony; állát öklére támasztva hallgatta, hogyan ugratja a falu csűdbement egykori szatócsát, Grigoe Janteát a szomszédjuk, Leó pópa, akire akkor ragasztották a csúfnevét, amikor összezördült a pópával, otthagyta a boziai templom kántorságát, kiáltozta, hogy elhagyja még a hitét is, amelyben született, és áttér a katolikus vallásra. Leó pópa a tornácon heverészve kornyikált, hadd hallja az egész világ. A Jantea kis boltjában Táncolnak az egerek. Anicuta a kasszában Csak lesi a vevőket. — Csúfolódik a nyomorult — szólalt meg Morogan, aki locsogása miatt ki nem állhatta a szomszédját. Kisvártatva komor vészjósoló hangon így folytatta: — Addig kotorászol a hamuban, amíg meg nem perzseled magad, hogy a tűz égesse ki a beledet... Az asszonyok látták, hogy nincs valami jókedvében, és sötét gondolatokat forgat a fejében, hát békén hagyták. Mi történt? Napközben, úgy ebédidőtájban, amikor a nap sugarai visszaverődnek a bádogtetőkől meg az ablakokról, bejött Boziából a maraloiui malomba Torna Hanu, és kerelés nélkül megmondta Morogannak, a malom gondnokának: — Már pedig Trifan koma, Mariát hozzá kell adnod az én Lus fiamhoz. Itt az ideje, hogy a fiú megházasodjék, és a lány tetszik neki. Tánase öcséddel, Isten nyugosztalja, akit télen felfaltak a farkasok, jóbarátok voltunk. Néha-néha borral is kupeckedtünk. Hidegvérű, bátor ember volt Tánase, kerestünk is együtt egy kis pénzmagot. De volt egy gyengéje. Amint ivott, elkezdte dicsérni az atyaflságát. Különösen téged magasztalt az egekig. „Hej, az volt ám a telitalálat, a Trifan bátyáé!” Egyszóval, tudom, hogyan szereltél le a háború előtt a katonaságtól, és miből lett a gágulasti meg a bráilai házad. Mint őrmester az ezredpénztárnál szolgáltál, és elsejénként te mentél be az egész élősdisereg zsoldjáért. Azok pedig a hadosztálynál, hogy még az ujjuk hegyét se koptassák a pénzszámolgatással, kieszeltek valamit. Ilyen és ilyen egységnél ennyien és ennyien hűznak az államtól fizetést, lássuk, mennyit nyom patik'amérlegen a bankból alighogy kikerült vadonatúj ötszázlejes pénzjegyekben az egész. Egy és háromnegyed kilót. Vagy kettőt. Esete válogatja. Átvetted a kötegeket, aláírtad a nyugtát, és az egész ellenőrzésnél láttad, hogy minden hajszálra egyezik. Aztán egy szép napon üstökön ragadott a szerencse. Amazok megzavarodtak, és egy kilóval többet dobtak eléd, mint kellett. Érezted, hogy eláll a szívverésed, utána meg úgy elkékült az arcod, mint az orbáncosé. Csak úgy forgott veled a világ. De hallgattál. Az egész paksaméta pénzt begyömöszölted az aktatáskába, oda hívtad a kocsival rád váró katonát, és usgyi a parancsnokhoz. Ez is innen, mifelénk való volt. — Ezredes úr, így és így áll a dolog, tessék megmondani, mit csináljak, mert rámszakad az ég! — Maradj nyugton, Morogan, ne mászkálj a cserepek között, hanem várj, aztán majd csak meglátjuk, mi lesz. — Eltelt néhány nap. A hadosztálynál egy szerencsétlen hadnagy, aki akkor felületesen járt el, golyót röpített a koponyájába, a kárt az ő nyakába varrták. A vén róka pedig úgy megnyúzott, mint a birkát, a fele pénzt megtartotta, és hogy el ne járhasson a szád, elintézte, hogy leszereljenek. — Ez a régi ügy már feledésbe ment, Trifan koma, neked most jő hivatalod van itt a malomban, ahonnét kicsempészed éjszaka a kukoricát, és elrejted a Grigore Jantea magtárában. Az asszony meg a lány a közösben dolgoznak, mit is kívánhatnál többet, egészségedre váljék. Itt van példának okáért a bráilai ház. Mi hasznod fcelőle? Csak károd. A bérből épp hogy csak futja az adóra. Azért hát amondó vagyok, hogy írd rá a fiatalokra. Mariara meg Lusra, költözzenek oda ők, és egész életükben emlegetni fogják, milyen derék ember volt az apjuk. Abbizony. Holnap reggel pedig maradj otthon, Gágulestibeu. Eljövök a legénnyel, hogy kitűzzük au esküvő napját, és megisszuk az áldomást. Amikor eszébe jutott, hogyan furakö-: dott be irodájába tarkóra vetett rizsszalmakalapban, kezében pirospántlikás ostorral, a magas pirospozsgás Torna Hanu, meg az, ahogyan mindezt lassan, tagoltan elmondta, s közben vidáman ide-oda jártatta vastag szemöldöke alatt megbújó hamuszürke szemét — Morogan nem tudta magába fojtani a dühét, és elátkozta Ta-; nase öccsét, mert csak amiatt a semmiházi miatt keveredett ilyen bajba. „Jó, hogy elvitte az ördög!“ — Torna Hanu úgy megrémítette, hogy most is teljesen a hatása alatt volt. „Ez aztán érti a módját, hogyan juttassa az embert kutyaszorítóba. Kiszívja belőled a vért, mint a pióca, s a szeme sem rezdül közben. Meg merek rá esküdni, hogy a gazfickó még a házamba való bútort is lefoglalózta. Biztosra megy.“ Meglátta, hogy az asszonyok még nem vacsoráztak meg, mire nekik esett: — Éjfélig akartok zabálni? — kérdezte. — Szedjétek össze az edényeket, és vigyétek innen. — Tüstént — felelte meglepődve Tasica. — Gyere kislányom, kelj fel — noszogatta Mariát —, még nem vetettem meg az ágyakat, és apád fáradt, szegény. A csoda vigye el a sok dolgát, sohasem jutunk a végére. Maria szótlanul felált, és fürge mozdulatokkal leszedte az asztalt. Tarkójára kötött kendőjét a feje búbjára csúsztatta; hullámos fekete haja oly sötéten fénylett az akác mellett álló cseber fenekére tett lámpa világánál, mint a fáradt pakura. Világoskék szemében arnyszín tükröződött vissza. Tizennyolcesztendős, darázsderekú, öklökmnyimellű kis vadóc volt, megszokta, hogy kedvére csintalankodhatik. Csak' a sok viseléstől színehagyott s szorosan csípőjéhez feszülő ruha árulta el, hogy a leány megérett a szerelemre. „Lám, dühöngött magában Morogan, ki dúskál inajd a vagyonomban. Ebül szerzett jószág ebül vész el. Ördög vitte volna a fránya életem!“ A kutya felvonított a láncán. Gazdája egy halom puliszkát vetett oda neki: — kapd be, és hallgass! — Tasica — hívta ezután közelebb a FANUS NEAGU fiatal román író 1932- ben született a Bärägan egyik falucskájában. Első novelláskötete 1959-ben jelent meg Ningea in Bärägan j Havazik a Bäräganbanj címen. A Cantonul párasít (Az elhagyott járás) című kisregénye a mai román falu életével foglalkozik. Folyó íróiunkban közölt elbeszélése a Gazeta Literarában jelent meg Visul de vara címen. 12