A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-08 / 49. szám
l a p s z e m l e — — — A Kultíirny zivot 45. számában Ember a világ közepe, ember a mítosz ellen címen V. BlaZek terjedelmes filozófiai fejtegetésben foglalkozik K. Kosik legújabb filozófiai müvével és a modern filozófiának az emberről szóló tanításaival. „A XX. század emberének nem könnyű — állapítja meg — semmivel se könnyebb, mint a múlt emberének volt, a technika ereje teljesen kiszolgáltatja az új típusú elemeknek.“ Ma a filozófia egyre Inkább hátat fordít a régi misztikus tanoknak, és új elemekkel gazdagodik. Egyrészt Marxhoz tér vissza, másrészt kritikai vizsgádat alá veszi a Marx utáni filozófiai tanokat, és egészséges elemüket asszimilálja. Ugyanis, nem helytálló a sztálini dogmatizmusnak az a megállapítása., hogy a marxizmuson kívüli filozófiai irányzatok teljesen dekadensek. A cikk írója ezután részletesen ismerteti és elemzi K. Kosik új könyvét. Egyetért vele, hogy a marxista filozófia újjászületését az is lehetővé tette, hogy a dogmatizmus időszakában a filozófusok nemcsak Sztálint tanulmányozták, hanem Marxot is. Ez előbb vagy utóbb Sztálin tévedéseinek, hibáinak felismeréséhez vezetett, és ezzel megkezdődött az ideológusok differenciálódása, sztálinistákra és marxistákra, dogmatistákra és alkotó marxistákra. Kételyek támadtak a sztálinizmus abszolút igazságoknak tartott megállapításaival szemben, és ezek a kételyek potenciális ellenséggé nőttek, mely ellenséget kénytelenek voltak hivatalosan is tudomásul venni és minduntalan elítélni. A filozófusok egymás után szabadultak meg a különböző illúzióktól, mint amilyen többek között az ész birodalmának illúziója is. 1949-ben még sokan hitték, hogy a szocializmusra való áttéréssel automatikusan létrejön az ész uralma, hogy vége lesz minden ködös miszticizmusnak. Csakhogy a dolgok másképp alakultak. Likvidáltuk ugyan a kizsákmányoló társadalom struktúráját, és elértük a marxizmus győzelmét, dek ez a győzelem eredetileg a .misztifikált marxizmus“ győzelme volt. Ezt még ma sem látják sokan tisztán, a marxizmus, a kommunizmus konzervatív felfogása rengeteg gondot okoz, akadályozza a demitologizálás folyamatát. A Kultúrny zivot 46. számában lényegében hasonló kérdésekkel foglalkozik J. Bodnár Filozófia és az ember problémái című cikkében. „Néhány filozófusnak az a nézete: (pl. A Schaffnak), hogy az emberi problémák, az emberi egyéniség kérdései terén a marxista “filozófiában elméleti hézag keletkezett — állapítja meg Bodnár. — Ezt a hézagot csak új, önálló filozófiai diszciplína létre/öttével, az ember filozófiája diszciplína kialakulásával lehet eltávolítani.“ Ha igazat adunk Schaffnak, akkor azt is meg kell mondanunk, hogy ez a rés „a marxista filozófia, etika, szociális pszichológia hiányos, nem teljes elméleti fejlődésének az eredménye“, amely az utolsó háromnégy évtizetben állott be. Sokszor felmerül a kérdés, hogy az egyén problémájának megoldásánál a különálló egyénből, vagy a társadalomból kell-e kiindulni. Ilyenkor automatikusan — mint marxista kiindulópontot — a társadalmi kiindulópontot helyezik előtérbe. „Azt hisszük — hangsúlyozza Bodnár —, hogy ez leegyszerűsített, elferditett megállapítás volt“, a marxista tanokból kiindulva, s ez nem csak sok tévedést szült e fontos kérdésben a marxista filozófiában, hanem a gyakorlatban sok szomorú eredménnyel is járt a személyi kultusz időszakában. Az embert alapjában a társadalmi viszonyok produktumává redukálták, akinek csupán passzív szerepet szántak a társadalom életében, mintha lehetséges lett volna az emberen kívül, tőle függetlenül Is társadalmi viszonyokat létrehozni, mintha ő maga nem lett volna e társadalmi viszonyok formálója is egyben. A dialektika azonban megkívánja ebben az esetben is, hogy az embert ne csak társadalmi viszonyok objektumának, hanem szubjektumának is tekintsük. Az előítéleteknek szívós az életük című cikkében Cudovlt Sevőík egy régi irodalmi és egyben pedagógiai problémát vet fel, nevezetesen, hogy a művészi irodalom lehet-e erkölcsromboló, negatív hatású az ifjúságra nézve. Örülnünk kell, hogy az „irodalom végre megszűnt imádságoskönyv, vagyis életrecept“ lenni. Csakhogy W. Miller Krokodil elnök című regényét, az amerikai fiatal bűnözőnek e lenyűgözően igaz és művészi alkotását nem merik könyvalakban kiadni, mert félnek, hogy ifjúságunkra romboló hatással lenne. Az igazság azonban más. A Bratislavában megtartott legutóbbi huligánperen kiderült, hogy ezeket a fiatalokat sok minden segítette elrontani, csak éppen a könyvek nem. Végeredményben még a ponyvairodalom sem volt rájuk hatással, mert jóformán semmit sem olvastak. Tehát az ifjúság megrontására hivatkozva, a könyveket okolni semmi más, mint olcsó alibizmus, fényes példája a kényelmes magatartásnak és a műveletlenségnek. Csakhogy ez a szemléiét nem új Már Szókratészt és Ovidiuszt is megvádolták az ifjúság megrontáséval, és Tolsztojt, aki pontos és részletes leírást ad egyik művében a törvénytelen magzatelhajtásról. Ideje lenne végre megérteni, hogy az irodalom nem közvetlenül, nem bölcs tanácsokkal, didaktikai példákkal nevel, hanem közvetve — példákkal, amelyek gondolkodásra késztetnek. Vádol és elítél, negatív kéftekkel harcol a pozitív ideálokért. A Kulturná tvorba 46. száma érdekes cikket közöl Karel Gavlas tollából szocialista építészetünk problémáiról. „Abból a tényből kiindulva, hogy elegendő lói képzett, tehetséges építészünk van, meg kell állapítanunk, hogy ez építészetünk kultúráján nem látszik. Sőt úgy fest a helyzet, mintha az építészet a társadalmunkból kiveszett volna. Tény, hogy a kultúrának ez a területe a nagyközönség számára nem olyan közeli, mint mondjuk az irodalom, színház, zene, filmművészet és a képzőművészetek többi területe“ Hogyan fest a gyakorlatban építészetünk? Felépítenek egy lakóházat, és az meztelenül, ' fázósan ál) a csupasz környéken. Felépítik a kultúrhSzat. és körülötte minden kultúrálatlan marad. Felépítik a gyárat, és benne az ember a termelés alkatrésze lesz Felépítik a gazdasági udvart, és az emberek reményt vesztve járnak körülötte Házakat, épületeket, objektumokat, egységeket építünk ahelyett, hogy környezetet teremtenénk. Kellemes környezetet a munkához, szórakozáshoz, pihenéshez, tanuláshoz és gyógyuláshoz. Csakhogy mivel mindezzel nem törődünk, az ember számára meg nem felelő környezetek a betegségek egész sorát;szülik. (szk) fSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSÁ Dobossy László: A francia irodalom története Dobossy László korszerű igényű irodalomtörténeti munkája szerves része annak a törekvésnek, melynek célja az egyetemes irodalom élő kapcsolatának elmélyítése a nemzeti irodalmak között, „hiszen — Romain Rolland szavaival élve — csak emberiség van, s ha mindazt leromboljuk, ami elválasztotta eddig az emberiséget, megteremtjük az örök béke lehetőségeit“. Az irodalom s az irodalmi tájékozottság nem az olvasottság jitogtatása napjainkban, tehát nem szubjektív jellegű műveltségi kérdés, hanem a társadalmi problémák iránti érdeklődés fokmérője, lett légyen az irodalom a valóság ábrázolásának művészi eszköze; azaz társadalmi jelenség. A irodalom híd és kapocs a nemzetek között: egymás megismerésének, megértésének legjobb eszköze. A más népek irodalmának megismerése a provincionaiizmussal aló tudatos leszámolást jelenti, tehát a nemzeti elzárkózás és az abból táplálkozó nacionalizmus korlátjainak széttörését szolgálja. Szerb Antal a Világirodalom történetében élő összefüggésnek nevezte a nemzeti irodalmak legjobb alkotásaink szintéziséből fakadó világirodalmat, s a kis nemzetek irodalmának lebecsülése nélkül kiemelte a nagy nemzetek irodalmi hatásának kohézióját, termékenyítő befolyását. A francia irodalomnak kiváltságosán erjesztő hatása volt és van a nemzeti irodalmak alakulására. A francia szellemiség befolyása vitathatatlan, különösen a magyar irodalomban. Nyelvterületünkön népes olvasótábora volt mindig a francia irodalomnak, s a franciák Nagy Százada óta kevés olyan jelentős magyar író volt, akit különféle kimutatható formában ne befolyásolt volna a francia irodalom ha-, tása. A francia irodalom legnagyobb ál-, kotdsai a nagyszerű magyar fordítói gär-, da tolmácsolásában fSzínnai Tivadar, Szávai Nándor, Győry János, Gyergyai Albert, Gábor György, Vas István, Benedek András, Benedek Marcell stb., hogy csak a legkiválóbbakat említsük11 megjelennek nyelvünkön, így a franciául nem beszélők számára is hozzáférhetők, ezért széles körben ismertek, népszerűek. Éppen ezért Dobossy László francia irodalomtörténete nemcsak a francia szakos tanárok nélkülözhetetlen kézikönyve, hanem hasznos olvasmánya a francia irodalom hódolóinak is. Dobossy László, a Capek monográfia szerzője, Comenius A világ útvesztőjének tolmácsolója most nem kisebb munkára vállalkozott, mint a méreteiben is jelentős terjedelmű francia irodalomnak a 9. századtól egészen naplóinkig történő bemutatására, mégpedig olymódon, hogy az olvasó minden .étséqet kizáróan érezze az alkotók és a művek értékelésében azt a lenyűgöző szorgalmat, amely az avatott tollú esztéta szenvedélyes olvasmányélményéből fakad, s amelyet a szerző is megerősít művének utószavában: „Főleg arról győződtünk meg munkánkat írva, hogy a nagy művekről és a nagy műveket nem elég csak olvasni: újraolvasni kell őket, s nem is csak egyszer vagy kétszer, hanem életutunknak minden fordulóján, tapasztalataink gyarapodásának minden újabb számbavételekor. Vannak szerzők, akik mindig mást, mindig többet mondanak; ők az igazi barátaink, s ez a könyv is főleg az ő ajándékukkal kívánta megismertetni az olvasót"-14
