A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-01 / 48. szám
Megtudtam, hogy élsz (Gondolatok Rácz Olivér regényéről) OHM A közel hatszáz oldalas re- tálódik. Ez feletteseinek fülébe jut, s a ■ I ■ gény lebilincseljen érdekes, dolog fölöttébb elítélendő: egy magyar ■ ■■ Az Író által felvetett problé- tiszt nem barátkozhat a legénységgel. Egy mák összefüggnek a csehszlo- eltévedt golyó megsebesíti, hőst szeretnévákiai dolgozók életével. Egy- nek belőle csinálni, de ő elhárítja magáaránt érintik a magyarokat és tói. A megígért kisezüst egyébként csak a szlovákokat. Vajon — ahogy „Hajnalnak okozott időközönként türelegyhelyütt írja —, haragudha- metíen hiányérzeteket.“ Betegszabadságra tunk-e az édesanyánkra, hogy küldik, hazajön szülővárosába. Itt a kémmegszült minket? Gyűlölhet- elhárítóval gyűlik meg a baja, mert Bajük-e mert magyar szóra ta- kótól üzenetet hozott Pirinek. Izgalmas nított? Vétkünk az, hogy itt jelenet, ahogy vallatják, de túljár az eszüszülettünk? Megtagadhatjuk-e kön és megússza a dolgot azzal, hogy a várost, a falut, melynek ölé- otthon beosztják a munkaszolgálatos ben bölcsőnk ringott...? Miénk zászlóalj pótkeretébe. Ebben az időben az, mint másoké, akik itt szü- indul meg a zsidók deportálása, illetve lettek. Szülőföldünk ez és im- gettóba zárása. Sokaknak segít, hamis már a hazánk! Az író biztos papírokat szerez. Ekkor ismerkedik meg kézzel vezeti a cselekményt, Judit családjával. A lányt Budapestre de ezen túl érezzük az átélt szökteti, ahol sikerül őt álnéven elhelyezélmény forróságát, ami ott lük- nie. tét a fejezetek mögött. Ami A német megszállás, majd Horthy siroár az elején megfogja az ol- kertelen kiugrási kísérlete után — a nyivasót, az a jellegzetes, egyéni las rémuralom koráról fest döbbenetes késtílus. Sajátos hangulat árad a pet- Nem szükség idézni, az idősebbek sorokból: összefolyik a múlt és most is borzadva emlékeznek ez őrült, a jelen, a pergő napok és az halálhörgéssel teli napokra. Szálast „hunemlékezés Krúdyra emlékez- garista birodalma“ a Dunántúl nyugati tét, különösen az elején, de részére szorul. Szombathelyre kerül Tivaegyéni íztől átitatva. Ö tudta dar, innen az ezredes utasítására jut el a így visszaadni a felvidéki vá- lassan szovjet ostromgyűrűbe kerülő Burosok sajátos hangulatát s azt dapestre. Á háború vámszedői „csak egy a mélabút, mely ott úszott a nap a világ“ hangulatában élnek, nyilas kopott utcák felett, rátelepe- járőrök cirkálnak az utcákon, összetalál□ dett a háztetőkre, megpihent kozik Kóréval, aki ismét más név alatt a városháza tornyán, majd szerepel, és saját életének kockáztatásáfészket vert a part menti fü- val menti az embereket. Megállapodnak, zesek ágain. „A falak és kö- hogy őket Is átviszi a szovjet csapatokvek szívdobogást kapnak ijed- hoz, de Kórét hiába várják a megbeszélt a vakolat peregni kezd, mint helyen. Az író a regény végén állít megasszonyok könnyei Halottak ható emléket Kórénak és a hozzá hasonló napján, régi üzenet olvasásakor“. Ebbe a névtelen hősöknek, akik életüket áldozták környezetbe nagyszerűen beleillik a ro- a szabadságért, a mi boldogabb életünmantikus álmodozó Hernádi Tivadar. „Még kért. Nincsenek nagy szavak, hiányzik egy utolsó pillantást vetett a szemközti a pátosz, és éppen ez teszi oly hitelessé, házsor felé, aztán mintegy beletörődve mélyen emberivé a kommunista hősök a megváltoztathatatlanba, hájra lépett, alakját. A levegő aprókat rezdült a nyitott abla- Az író azt vallja, hogy a kommunista a kon át beözönlő, mézszínű napfényben, legemberibb ember, és ennek a nagy igazmintegy halk melódiát rezegte régi tör- Ságnak adja művészi megfogalmazását, töméseknek és elmúlt dolgoknak, amelyek Tivadar kalandos szökés után hazakerül visszatérőben már sohasem lesznek, Kassára. Útközben menekülő német csas amelyeknek itt felejtett, langyos illatát patokkal találkozik. Szorul a gyűrű. Kelet nem ismeri többé más. csak ő: Hernádi felől közelednek a szovjet csapatok, űzik Tibor.“ a fasisztákat, és a szlovák partizánoktól A második világháború utolsó éveiben rettegésben él a német fenevad. Hidak kezdődik a regény. Hernádi Tivadar tani- robbanak, német egységek pusztulnak a tót is behívják katonának, ezt a „meg- felkelt hazafiak csapásai alatt. Öt a szütiszteltetést“ nem utolsó sorban Szigorú lőföld hívja, belefáradt a harcba. Meguntak, a korlátolt anyaországi tanfel- dobban a szíve, ahogy az ismerős vidékre ügyelőnek köszönhette, aki államellenes ér, hisz minden kis völgy, fejtett erdei lázadást szimatolt mindenben, ami demok- út a békét, ifjúságot, a boldog gyermekratikus szellemre emlékeztetett. A har- kort idézi. Látja, hogy lent integet a karmincnyolcas visszacsatolás után a hivata- csú Dóm és érzi, hogy ziláltan s szakalos Magyarország képviselői e beneSi dozottan lélegzik, de él az ősi város, demokráciától sajnálatos módon megméte- A felszabadulás után nem találja helyezett egyéneknek tekintették a dél-szlo- lyét. Békét és harmóniát várt, de fellánvákiai magyarságot. [Hernády Tivadart goi a nemzetiségi harc, törvényen kívül sem tartották megbízhatónak, mert az el- kerül a magyarság. Elvtánsaival, barátaiső köztársaságban részt vett a baloldali val vitatkozik, keresi a kibontakozás útdiákkörök munkájában. Szülővárosában ját. Nem taníthat, így egy téglagyárban állást sem kapott.) vállal állást. Nem alkuszik meg, nem re-A remekül megrajzolt katonai portrék szlovakizál. Terhes esztendők múlnak, míg hitelesen vetítik elénk az Ukrajnában végül'a fény, az aranyló nap elönti sugaharcoló magyar alakulatok szellemét. Volt rát a meggyötört tájon, és felderül az egy két örömkatona — ahogy az író írja értelem az emberi agyakban. —, de a nagy többség s főleg a legénység ... látja az értelmetlen vérontás céltalan- Sok regény, munka jelent meg a másoságát. Hősünk már a háború éveiben dik világháborúról. A csehszlovákiai makapcsolatba került a földalatti kommu- gyár írók közül is foglalkoztak ezzel a téti ista mozgalommal s a hadseregben is mával. Nem ismeretlen előttünk, magunk megtalálja a feléjük vezető utat. Hernádi is részesei, (néma szereplői vagy aktív Tivadar, a humanitás talaján álló zászlós tényezői!) voltunk ennek a harcnak. Mészükségszerüen a közkatonák felé őrien- gis sok minden más megvilágításba, tisztükben, s magányos tábban kerül elénk a regény elolvasása után. Rácz Olivér nem kendőzi el a problémákat, és különösen a felszabadulás utáni idők képe a maga realitásával, szocialista és emberi megrajzolásával kétségtelen hozzájárul a magyar, szlovák és cseh dolgozók tisztán látásához, viszonyuk igaz, emberi kialakításához. A sorok között láthatatlanul is ott van: „Rendezni végre közös dolgainkat: ez a mi munkánk és nem Is kevés!“ Az író egyszer s mindenkor a szocialista humanizmus jegyében szögezi le a nagy igazságot és mondja ki az ítéletet az álbaloldali, szektás nézetek fölött. Igenis, népeink barátságát a nemzetiségi politikában elkövetett hibák föltárásával és azok kiküszöbölésével lehet megszilárdítani és. tartóssá tenni. Tarthatatlan és a szocializmus építése szempontjából káros nézet, hogy a hibák feltárása és megoldása az egység megbontását eredményezné! Persze, a dolog — mármint a javítás dolga — nem megy máról holnapra. A mételyt könnyű elhinteni, azután már magától is nő, mint a perje vagy az aranka. Nagyon nehéz kigyomlálni. A téglagyárban dolgozó Michalik Jankó beszélget Tivadarral: — Nekünk az iskolában azt tanították, hogy itt nem élnek magyarok. — — És még mit tanultatok a magyarokról? — „Sok mindent. De azokat már akkor sem nagyon hittem.“ — Majd így folytatja. „De azért ne hidd, hogy szeretem a magyarokat: aljas nép. Ok verték szét harmincnyolcban a köztársaságot.“ — ... A magyarok? Tiso nem? Sem Hlinka? Henlein és Hitler sem? — Ez kissé meglepte a fiút, de aztán kivágta: — A magyarok ősi ellenségeink. Te nem tudtad? Könnyű annak, aki ismeri az eseményeket és szocialista történelmet tanult, de Michalik Jankó nem volt abban a helyzetben. Erre gondolt Tivadar és társaira: Kóréra, Bakóra, Pirire, Szélesre és a többiekre, a névtelen milliókra ... Hála Tivadarnak, Jankó eljutott a helyes útra. De hányán nem jutottak el? ... * * * Rácz a negyvenöt utáni sötét éveket sem kerüli ki. Eddig nem volt ildomos dolog ilyenről Írni. Nem beszéltek róla, mintha megsem történt volna, pedig, s idézzük az írót: „Ami azonban a születés és a halál között van, az az élet.“ A személyi kultusz árnya ráfeküldt a lelkekre, meghalt az igaz szó, s elvetélt a gondolat. A mérgek a vérbe hatoltak, elborult a látás a sanyarú ég alatt, és megmérettetett az ember. így nem is csodálkozhatunk Hajnal magatartásán. „Tivadar! Csak nem akarja a kérdőíven is magyarnak vallani magát?!“ A napfényben sütkérező légy! Vannak ilyenek, de még nagyobb baj, ha másokat is megfertőznek! — Az a hír járja, hogy a magyarokat munkatáborba küldik... De azt is rebesgetik, hogy a magyarokat kitelepítik. — Tivadarnak sem volt mindegy, mégis kitöltötte a rovatot, mert ahogy Hajnalnak mondta, akkor üres maradt volna. Vállalt mindent, bár nagyon fájt a szíve, ha el kell hagynia a várost, melynek dicső története van, s melyben századok óta együtt élt a két nép, s mely kegyetettel őrzi a Nagyságos Fejedelem porladó hamvait. Rácz Olivér fáradhatatlan hittel, töretlen optimizmussal harcolt saját jogaiért, „mindnyájunk életének jogaiért“. Részt vállalt a nép sorsából, jóllehet ő kivéte-^ lezettséget élvező egyén volC^ az ö sorsát a Laboda féle perc-emberkék, (akiket V_ 14 i
