A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-01 / 48. szám

a meglepetéseket. Különben is — hátulról támadni nem sportszerű.

— Pardon — mondta a fiú. Még hozzátette: — Letarol, mint a kombájn. — Marina rámosolygott.

— Többé nem teszem.

A könyvszekrény alsó fiókjából lábast vett elő. A vízcsap az előszobában volt. A víz kelletmetlenül csobogott. Valóban, gondolta, fel kellene szabadulnom, eddig minden olyan egyszerű és magától értetődő volt. De érezte, hogy testén végigfut az ismert zsibbasztó érzés. A fiú mögötte áll, érezte leheletét.

— Szabad?

Nem válaszolt. A fiú ugyanott csókolta meg a nyakán, ahol az imént, de most óvatos és gyengéd volt.

Igen, a zsibbadás elmúlt, megszűnt, megint minden egyszerű, csak a fiú van, két mohó keze. Hátrahajolt, hogy odaadja magát, olyan egyszerű odaadni magát. De a víz nyugtalanítón csobogott, kiloccsant az edényből. El kellett zárni a csapot. A fiú egyszerre kimondhatatlanul messze volt. Fogta a lábast, kiöntött belőle egy keveset, s a fiúhoz fordult. Alázatosan leeresztett kezekkel állt előtte.

— Meg kell lenni?

— Minek?

— Aimak a kávénak — mondta a fiú szinte rimánkodva. — Semmi kedvem káyéra.

— Hát mit gondol a kisfiú? — kérdezte csúfolódva Marina.

A fiú homlokát ráncolta. Nevetséges volt és sértődött.

— Azt gondoltam, hogy maga normális.

Marina bekapcsolta a villanyfőzőt, a

könyvszekrény fiókjából két csészét, cukrot, kávét vett elő. Leült a pamlag sarkára, és fesztelenül nézett a fiúra. Az a könyvszekrényhez támaszkodva állt, és dühösen nézett vissza.

— Mit jelent az, hogy — normális? — kérdezte Marina.

— formális az normális.

— Megsemmisítő igazság. Mi nem normális rajtam? Azt akarta, hogy hívjam meg egy kávéra. Maga itt van nálam, a kávé fő Éjfél után a kávé rendkívül üdítő hatású.

A fiú homlokát ráncolta.

— Maga talán a szocialista egészségügynél dolgozik? Valóban fennkölt dolog, hogy ingyen osztogatja tanácsait. Nemes lélek. Ahogy a költő mondja, sugárzik magából a nemesség.

— Melyik költő?

— Elfelejtettem.

A villanyfőzőn felforrt a víz. Marina felállt, leforrázta a kávét. Fölényesen mosolygott, pedig nem volt nevetni való kedve. Ez a fiú is megmondta, azt hittem, maga normális. Nada is azt szokta mondani, kissé dilis vagy, mert különbén nem komplikálnád azt, ami egyszerű, mint a pofon. Valamikor ő is egyszerűnek találta. De többé sohasem lesz már egyszerű.

A kávé illatozott. Barátságos lett a szoba. Marina leoltotta a csillárt, meggyújtotta az éjjeli lámpát. Megtett minden tőle telhetőt. Leült a fiú mellé, engesztelőn megfogta kezét.

— Haragszik?

A fiú összevont szemöldöke alól nézett rá. A lány arca egész közel volt. Nyugodt kávébarna szeme nem mondott semmit, legalábbis a fiú semmit sem olvasott ki belőle. Kijózanodott, kissé fájt a feje. Arra gondolt, hogy reggel ötkor fel kell kelnie. Gyorsan dönteni kell. Akár így, akár úgy. Mégis ülve maradt, és azt mondta:

— Nem értem magát, Marina.

A lány felsóhajtott.

— Bármit gondolhat rólam, csak azt ne, amit gondol.

— Mit gondolok?

— Hogy ugratom magát. Hogy játszom magával.

— Nem játszik?

— Nem, ez valami egész más.

Kávét ittak, a fiú is ivott. Megint a lányra nézett. Marina arca feszült figyelemről árulkodott, mintha hallgatózna. A fiú úgy találta, hogy kávébarna szeme most szomorú. Talán mindig szomorú? Mit tud a szemekről? Mit tud a nőkről? Sohasem nézett a szemükbe, csak a mellüket és a combjukat nézte. Tetszettek neki a bő szoknyák, a modern frizurák. Meg a hosszú, kisportolt lábak. Hogy is szokták mondani? A szem a lélek tükre. Manapság nem a szemek korát éljük. Csak bonyodalmak támadnak belőle, s mostanában senki sem akar bonyodalmakba keveredni. A bonyodalmak kimentek a divatból. Senkit nem érdekel a lélek tükre. Mire jó? Mi hasznát venné? Legjobban tenné, ha felállna és elmenne. Későn van már, nem alussza ki magát, és ennek az egésznek úgy sincs jövője. Vagy egyszerűen le kellene dönteni a lányt a díványra. A titokzatosság elenyészne, az érthetetlen érthetővé válna. Mindig így szokott lenni. Vannak tapasztalatai. Akár így, akár úgy, de dűlőre kell vinni a dnlvot nstnhasáe az eeész.

es túlságosan soká tart. Mégis ülve maradt, és azt mondta:

— Kitűnő.

'— Tessék? — A lány hangja mintha nagyon messziről jönne. Vagy megint játszik?

— Ez a kávé.

— Látja, kisfiú, pedig nem akart inni.

— A maga helyén hagynám azt a kisfiút.

— Miért?

— Bebizonyíthatnám magának, hogy nem vagyok kisfiú. Tudtommal kettesben vagyunk.

— Micsoda szörnyűség! — nevetett Marina.

Ostoba helyzet.- A fiú is tudta, de már nem visszakozhatott. Dönteni kell. Ezenfelül hajtotta a hódító sértett büszkesége.

— Szamárság az egész — mondta. Kicsit hisztérikus vagy, mucuskám.

— Nézzük csak, a kisfiú letegezett. — Marina még mindig mosolygott, de szeme óvatosan követte minden mozdulatát.

A fiú egyszerre elkapta csuklóban a kezét, egész testével rádölt.

— Mindjárt kigyógyulsz belőle, mucuskám — suttogta. De abban a pillanatban elröpült, mintha rejtett rúgó lökte volna ki. A szőnyegen ült, keserves képpel tapogatta hasát. Marina felállt, rendbe hozta haját.

— A cselgáncsról megfeledkezett, kisfiú.

Fel akarta segíteni, de a fiú elutasította. Feltápászkodott, megigazította nyakkendőjét. Kabátját kereste, amelyet a karosszék támlájára akasztott.

— Rendben van — mondta. — Kiütött.

(Folytatjuk./ .

13

I

—