A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-01 / 48. szám

VLADIMIR MIN/fö Hirtelen ébredt, külső inger nélkül, csend volt és félhomály, mégis fel kellett ébrednie, úgy érezte, megmenekült vala­mitől. Sohasem emlékezett az álmaira. Tudatában csak tarka kárpitok maradtak, zöld, sárga, ibolya színű cafrangok: mint­ha mögöttük veszély lappangott volna. De aztán a kárpitok nesztelenül elenyésztek — látta, hogyan enyésznek el — s azon­túl már nem volt semmi Nem örülhetett annak sem, hogy megmenekült, sohasem tudta, mitől menekül. Csak annyit tudott, hogy valami valóban volt, valami kínos és csökönyösen, elűzhetetlenül visszatérő. Ezekben a pillanatokban, a teljes ébredés előtt mindig félt. Belülről jött a félelem, kezdetét nem látta, de tudta, hogy valahol kezdődött, valami ősi oknál, s tudta azt is. hogy ezt az eredendő okot soha le nem leplezi, Az egész , csak néhány má­sodpercig tartott; a félelem érzése és a veszély tudata csak addig volt valóság, míg meg nem mozdult. Aztán egyszerre minden eltűnt, magától tűnt el, anélkül, hogy bármi része lett volna benne. Az ébresztőóra halkan és szorgosan ketyegett, a világ valósággá vált A félhomályból szögletes és kézzelfogható dolgok nyo­multak elő: ócska könyvszekrény, karos­szék, asztalka, üres kávéscsészék. Kávés­csészék, megállt rajtuk p szeme, s hom­lokát ráncolta, szerette volna nem látni, hogy még alhasson, de tudta, hogy már nem alszik el. Undorító, mondta félhan­gosan, hogy bátorítsa magát, ezek a ká­véscsészék olyanok, mint a csődbe ment vállalkozás szobrai, mindig ugyanaz a két csésze, illő távolságra állnak egymástól, és csalódottnak látszanak. Legalábbis az egyik csésze csalódott, a másik nevetsé­ges és sértődött; fintort vágott a nevet­séges és sértődött csésze felé nyújtóz­kodott a lepedő alatt, meleg volt a szo­bában, csak lepedővel takaródzott, mez­­elenül feküdt alatta, s egész testét érezte, sok-sok érintést az egész testén, az ujja hegyétől a nyakáig. Undorító, mondta még egyszer halkan, most már nem alszom el, látom a két ronda kávéscsészét és rá fogok gondolni, undorító, tulajdonképpen hány óra? Néhány perccel volt hat előtt, még fél óra ideje maradt addig, amikor fel szokott kelni, ostobaság, hogy fél órát vesztett, nagyon szeretett aludni, az alvást fontosabbnak tartotta az evésnél, úgy érezte, meglopták. Kis fiú volt, világos hajú, világos sze­mű, itt ült a szobában és kávét ivott, megsimogatta a térdét, és azt mondta: — Nem vetkőzünk le? Előzőleg együtt táncoltak, a fiú felkér­te, Nacfával ültek egy asztalnál ketten, búsan itták a gyümölcsmustot, aztán jött a világos hajú fiú, szeme nedvesen csil­logott, nyilván egy kicsit ivott, gondolta akkor, de ném baj, máskülönben príma fiú. Együtt táncoltak, a fiú valóban príma volt, jókedvű gyerek, a mosolya akár a fiatal ragadozóé, szája csupa fehér fog, magas volt és jól táncolt, príma fiú. Az asztalukhoz ült, és savanyú bort ittak. Nada az orrát dözsölgette, hámlott az or­ra, nyáron mindig baj volt vele. A fiú nevetett, és azt mondta: — Ismerkedjünk meg. —• Ez itt Nada, — válaszolt. — Én meg Marina vagyok. Marina, Marina, Marina — dúdolta a fiú. — A csókodra szomjazom én. — Felállt és szertartásosan meghajolt: — Zsorzs vagyok. A haveraimnak. — Leült, savanyú bort töltött a poharakba, fehér fogát villogtatva nevetett. — Má­soknak közönséges Gyúró. Szlovák volt az édesanyám. A Gyárépítőnél gürizek. Lát­tam ma reggel a tejcsarnok előtt. — Istenem — mondta és igazán meg­ijedt. — Nagyon kócos voltam. — Ragyogott, mint a harmatos hajnal — mondta a fiú, és nevetett. — Kinevet. — Becsszó —, mondta a fiú. — Maga szoborszép. — Mi az? — Valahol olvastam. Mondani szokták. Hat az érzelmekre Nada végre bepúderozta orrát, és csú­nyán nézett a fiúra. — Lépjen le, kisfiú — mondta ellensé­gesen. — Sok van a füle mögött. De a fiú jókedvűn rákacsintott. — Érteni kell a dürgést, hölgyem. Fúrj, mert megfúrnak. — Nem szeretem az ilyeneket — mond­ta Nada. A fiú sértődött képet vágott. — Nem vagyok ilyen. Mérnök vagyok. Nada gúnyosan nevetett. — Mérnök! És érdemes sportmester! — Megmutathatom az igazolványomat. Fekete fehéren. Már elő is vette volna, de Marina meg­fogta a kezét. — Fölösleges — mondta. A fiú diadalmasan nevetett. — Látja, drága hölgyem? Hisznek ne­kem. Tehát mi vagyok? Megbízható fia­talember. Nem pedig holmi hochstapler. — ö meg tyúk. Buta tyúk. Én pedig megyek — legyintett Nada. Fel is állt, és hetykén megrázta kurta szoknyáját. — Csau — mondta a fiú. Magukra maradtak, a fiú már nem volt olyan magabiztos, kissé félszeg lett. Tet­szeni kezdett Marinának. — Igyunk, szoborszép Marina — mond­ta a fiú. — Hagyja abba. A közönség elment. Pár pillanatig értetlenül merédt rá, az­tán elmosolyodott: — Igaza van. Gyerünk táncolni. t Táncoltak, aztán kifulladva visszamen­tek az asztalhoz, szomjasan itták a sa­vanyú bort, aztán megint táncoltak, keve­set beszéltek, testük egymáshoz ért, érint­kezve ismergették egymást, mindegyik ke­rülte a másik tekintetét. Aztán eljött a záróra, az utolsók között mentek el, a fiú elkísérte, meglazította nyakkendőjét, za­kóját vállára vetette, keresztülvágtak a csendes, ódon téren, és a fiú különös dolgot mondott: nem fél a csendtől, Ma­rina, sohasem fél a csendtől? Marina nem válaszolt, s a fiú megfelelt magá­nak: én néha félek a csendtől, talán azért, mert megszoktam a zajt, tudja, kinn dolgozom, nem az irodában, a leg­nagyobb zsivajban, és ha nekem ütközik a csend, megijedek tőle, mintha fejbe vágott volna. A kezét fogta, és Marina egy pillanatig érezte a fiú fiatalos bizal­mát, tapasztalatlan tapogatódzását a vi­lágban. Még egész friss, gondolta, és ez nagyon tetszett neki. De a kapu alatt profi rutinnal ölelte át, a csókolódzáshoz értett, annyi szent. Aztán már másképp beázélt, szavában nyoma sem volt a bizalomnak, tapaszta­latlanságnak. Megkérdezte: — Itt lakói, mucuskám? — Nem vagyok senkinek a mucuskája. — No persze. — Megint dúdolni kezdte: Marina, Marina, Marina. — Te vagy a szo­borszép Marina. Tehát itt lakói. — Hát aztán? — Aztán megkérdem: egyedül lakói? — Hát aztán? — Aztán természetesen meghívsz ma­gadhoz. így szekták csinálni, Marina. Megint át akarta ölelni, megcsókolni, de Marina könnyen lerázta: erős volt és ügyes. A fiú meglepetten füttyentett. — Micsoda erő — mondta elismerőn. — Maga bokszol? — Birkózni szoktam, fiacskám. Csel­gáncs, ha már hallott róla. — Hát igen — mondta a fiú kissé csa­lódottan — fütyültek a romantikának. — Eltalálta — helyeselt Marina. A fiút megint elfogadhatónak találta, mióta egy csapásra megszelídült és nem feszegette többé kérkedve a vállát. Nem nézett rá, jókora kulccsal kinyitotta az ódon kaput, de mintha látta volna arcát: zavart volt és kissé dühös. A kapu halkan csikorgott. A fiú szertartásosan meghajolt. — Emlékezetes találkozás volt — mond­ta most már valóban dühösen. Marina töprengve állt a kapuban. — Hogy hívják magát? Zsorzs? Zsor­­zsík? Micsoda ostoba név Sétatéri kutyá­nak való. A fiú dühösen sarkon fordult, el akart menni. De Marina elkapta kezét, behúzta a kapu alá. — A kisfiú ne vessze el mindjárt a bá­torságát — suttogta Megszorította kezét és vezette maga után a sötétben. — Buta helyzet-'^ mondta a fiú zavar­tan. — Csitt! — suttogta. — Csend legyen, fiacskám A lépcsőn vigyázzunk, nyikorog. — Hát így állunk — suttogta a fiú A lépcső valóban nyikorgott, ócska fa­­lépcső, kopott és panaszosan sóhajtozó, ócska a ház is. levegője dohos portól, -ódonságtól áporodott Marina óvatosan lépkedett felfelé a lépcsőn, maga után vonszolta az engedelmes fiút, egyszerű volt, lám, milyen egyszerű, egy lépcső és még egy lépcső, nyomában a fiú, kézen fogva vezeti maga után. Hányszor elkép­zelte már, de elképzelve sohasem volt ilyen egyszerű, mint a valóságban, a va­lóságban csak a lépcsőre kellett vigyáz­ni, hogy ne nyikorogjon. Amikor kinyitotta az ajtót, a fiú há­tulról átölelte és megcsókolta a nyakát. Kibontakozott karjaiból, lámpát gyújtott a szűk előszobában Megigazította össze­kócolt haját, a fiú óvatosan bezárta az ajtót. — Ez is hozzá tartozik? — kérdezte Marina. — Franko — mondta a fiú, és megint elővillantak fehér fogai. — A lexikonban áll — Előbb mindig kérdezze meg. fiacs­kám, hogy én is akarom-e. Nem szeretem 12

Next

/
Thumbnails
Contents