A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-01 / 48. szám

VLADIMIR MIN/fö

Hirtelen ébredt, külső inger nélkül, csend volt és félhomály, mégis fel kellett ébrednie, úgy érezte, megmenekült valamitől. Sohasem emlékezett az álmaira. Tudatában csak tarka kárpitok maradtak, zöld, sárga, ibolya színű cafrangok: mintha mögöttük veszély lappangott volna. De aztán a kárpitok nesztelenül elenyésztek — látta, hogyan enyésznek el — s azontúl már nem volt semmi Nem örülhetett annak sem, hogy megmenekült, sohasem tudta, mitől menekül. Csak annyit tudott, hogy valami valóban volt, valami kínos és csökönyösen, elűzhetetlenül visszatérő. Ezekben a pillanatokban, a teljes ébredés előtt mindig félt. Belülről jött a félelem, kezdetét nem látta, de tudta, hogy valahol kezdődött, valami ősi oknál, s tudta azt is. hogy ezt az eredendő okot soha le nem leplezi, Az egész , csak néhány másodpercig tartott; a félelem érzése és a veszély tudata csak addig volt valóság, míg meg nem mozdult. Aztán egyszerre minden eltűnt, magától tűnt el, anélkül, hogy bármi része lett volna benne. Az ébresztőóra halkan és szorgosan ketyegett, a világ valósággá vált A félhomályból szögletes és kézzelfogható dolgok nyomultak elő: ócska könyvszekrény, karosszék, asztalka, üres kávéscsészék. Kávéscsészék, megállt rajtuk p szeme, s homlokát ráncolta, szerette volna nem látni, hogy még alhasson, de tudta, hogy már nem alszik el. Undorító, mondta félhangosan, hogy bátorítsa magát, ezek a kávéscsészék olyanok, mint a csődbe ment vállalkozás szobrai, mindig ugyanaz a két csésze, illő távolságra állnak egymástól, és csalódottnak látszanak. Legalábbis az egyik csésze csalódott, a másik nevetséges és sértődött; fintort vágott a nevetséges és sértődött csésze felé nyújtózkodott a lepedő alatt, meleg volt a szobában, csak lepedővel takaródzott, mezelenül feküdt alatta, s egész testét érezte, sok-sok érintést az egész testén, az ujja hegyétől a nyakáig. Undorító, mondta még egyszer halkan, most már nem alszom el, látom a két ronda kávéscsészét és rá fogok gondolni, undorító, tulajdonképpen hány óra? Néhány perccel volt hat előtt, még fél óra ideje maradt addig, amikor

fel szokott kelni, ostobaság, hogy fél órát vesztett, nagyon szeretett aludni, az alvást fontosabbnak tartotta az evésnél, úgy érezte, meglopták.

Kis fiú volt, világos hajú, világos szemű, itt ült a szobában és kávét ivott, megsimogatta a térdét, és azt mondta:

— Nem vetkőzünk le?

Előzőleg együtt táncoltak, a fiú felkérte, Nacfával ültek egy asztalnál ketten, búsan itták a gyümölcsmustot, aztán jött a világos hajú fiú, szeme nedvesen csillogott, nyilván egy kicsit ivott, gondolta akkor, de ném baj, máskülönben príma fiú. Együtt táncoltak, a fiú valóban príma volt, jókedvű gyerek, a mosolya akár a fiatal ragadozóé, szája csupa fehér fog, magas volt és jól táncolt, príma fiú. Az asztalukhoz ült, és savanyú bort ittak. Nada az orrát dözsölgette, hámlott az orra, nyáron mindig baj volt vele. A fiú nevetett, és azt mondta:

— Ismerkedjünk meg.

—• Ez itt Nada, — válaszolt. — Én meg Marina vagyok.

Marina, Marina, Marina — dúdolta a fiú. — A csókodra szomjazom én. — Felállt és szertartásosan meghajolt:

— Zsorzs vagyok. A haveraimnak. — Leült, savanyú bort töltött a poharakba, fehér fogát villogtatva nevetett. — Másoknak közönséges Gyúró. Szlovák volt az édesanyám. A Gyárépítőnél gürizek. Láttam ma reggel a tejcsarnok előtt.

— Istenem — mondta és igazán megijedt. — Nagyon kócos voltam.

— Ragyogott, mint a harmatos hajnal — mondta a fiú, és nevetett.

— Kinevet.

— Becsszó —, mondta a fiú. — Maga szoborszép.

— Mi az?

— Valahol olvastam. Mondani szokták. Hat az érzelmekre

Nada végre bepúderozta orrát, és csúnyán nézett a fiúra.

— Lépjen le, kisfiú — mondta ellenségesen. — Sok van a füle mögött.

De a fiú jókedvűn rákacsintott.

— Érteni kell a dürgést, hölgyem. Fúrj, mert megfúrnak.

— Nem szeretem az ilyeneket — mondta Nada.

A fiú sértődött képet vágott.

— Nem vagyok ilyen. Mérnök vagyok.

Nada gúnyosan nevetett.

— Mérnök! És érdemes sportmester!

— Megmutathatom az igazolványomat. Fekete fehéren.

Már elő is vette volna, de Marina megfogta a kezét.

— Fölösleges — mondta.

A fiú diadalmasan nevetett.

— Látja, drága hölgyem? Hisznek nekem. Tehát mi vagyok? Megbízható fiatalember. Nem pedig holmi hochstapler.

— ö meg tyúk. Buta tyúk. Én pedig megyek — legyintett Nada.

Fel is állt, és hetykén megrázta kurta szoknyáját.

— Csau — mondta a fiú.

Magukra maradtak, a fiú már nem volt olyan magabiztos, kissé félszeg lett. Tetszeni kezdett Marinának.

— Igyunk, szoborszép Marina — mondta a fiú.

— Hagyja abba. A közönség elment.

Pár pillanatig értetlenül merédt rá, aztán elmosolyodott:

— Igaza van. Gyerünk táncolni. t

Táncoltak, aztán kifulladva visszamentek az asztalhoz, szomjasan itták a savanyú bort, aztán megint táncoltak, keveset beszéltek, testük egymáshoz ért, érintkezve ismergették egymást, mindegyik kerülte a másik tekintetét. Aztán eljött a záróra, az utolsók között mentek el, a fiú elkísérte, meglazította nyakkendőjét, zakóját vállára vetette, keresztülvágtak a csendes, ódon téren, és a fiú különös

dolgot mondott: nem fél a csendtől, Marina, sohasem fél a csendtől? Marina nem válaszolt, s a fiú megfelelt magának: én néha félek a csendtől, talán azért, mert megszoktam a zajt, tudja, kinn dolgozom, nem az irodában, a legnagyobb zsivajban, és ha nekem ütközik a csend, megijedek tőle, mintha fejbe vágott volna. A kezét fogta, és Marina egy pillanatig érezte a fiú fiatalos bizalmát, tapasztalatlan tapogatódzását a világban. Még egész friss, gondolta, és ez nagyon tetszett neki. De a kapu alatt profi rutinnal ölelte át, a csókolódzáshoz értett, annyi szent.

Aztán már másképp beázélt, szavában nyoma sem volt a bizalomnak, tapasztalatlanságnak. Megkérdezte:

— Itt lakói, mucuskám?

— Nem vagyok senkinek a mucuskája.

— No persze. — Megint dúdolni kezdte: Marina, Marina, Marina. — Te vagy a szoborszép Marina. Tehát itt lakói.

— Hát aztán?

— Aztán megkérdem: egyedül lakói?

— Hát aztán?

— Aztán természetesen meghívsz magadhoz. így szekták csinálni, Marina.

Megint át akarta ölelni, megcsókolni, de Marina könnyen lerázta: erős volt és ügyes.

A fiú meglepetten füttyentett.

— Micsoda erő — mondta elismerőn. — Maga bokszol?

— Birkózni szoktam, fiacskám. Cselgáncs, ha már hallott róla.

— Hát igen — mondta a fiú kissé csalódottan — fütyültek a romantikának.

— Eltalálta — helyeselt Marina. A fiút megint elfogadhatónak találta, mióta egy csapásra megszelídült és nem feszegette többé kérkedve a vállát. Nem nézett rá, jókora kulccsal kinyitotta az ódon kaput, de mintha látta volna arcát: zavart volt és kissé dühös.

A kapu halkan csikorgott.

A fiú szertartásosan meghajolt.

— Emlékezetes találkozás volt — mondta most már valóban dühösen.

Marina töprengve állt a kapuban.

— Hogy hívják magát? Zsorzs? Zsorzsík? Micsoda ostoba név Sétatéri kutyának való.

A fiú dühösen sarkon fordult, el akart menni. De Marina elkapta kezét, behúzta a kapu alá.

— A kisfiú ne vessze el mindjárt a bátorságát — suttogta Megszorította kezét és vezette maga után a sötétben.

— Buta helyzet-'^ mondta a fiú zavartan.

— Csitt! — suttogta. — Csend legyen, fiacskám A lépcsőn vigyázzunk, nyikorog.

— Hát így állunk — suttogta a fiú

A lépcső valóban nyikorgott, ócska falépcső, kopott és panaszosan sóhajtozó, ócska a ház is. levegője dohos portól, -ódonságtól áporodott Marina óvatosan lépkedett felfelé a lépcsőn, maga után vonszolta az engedelmes fiút, egyszerű volt, lám, milyen egyszerű, egy lépcső és még egy lépcső, nyomában a fiú, kézen fogva vezeti maga után. Hányszor elképzelte már, de elképzelve sohasem volt ilyen egyszerű, mint a valóságban, a valóságban csak a lépcsőre kellett vigyázni, hogy ne nyikorogjon.

Amikor kinyitotta az ajtót, a fiú hátulról átölelte és megcsókolta a nyakát. Kibontakozott karjaiból, lámpát gyújtott a szűk előszobában Megigazította összekócolt haját, a fiú óvatosan bezárta az ajtót.

— Ez is hozzá tartozik? — kérdezte Marina.

— Franko — mondta a fiú, és megint elővillantak fehér fogai. — A lexikonban áll

— Előbb mindig kérdezze meg. fiacskám, hogy én is akarom-e. Nem szeretem

12