A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-01 / 48. szám
soós Zoltán Firenzei madonna Emlékeztek még? hogy vonaglott! lomha szempilláján jó ötdekányi festék; firenzei kis utcai Madonna __ autós-pofáknak árulta a testét. Mi torkig telten templommal, szoborral, spagetti-kórtól megrokkant gyomorral figyeltük ót, s ez első ízben látott, így színpompásan rothadó világot. Mögöttünk épp egy rém-film oktatott a fojtogatás szép művészetére, s-csoda-sztriptízről suttogott amott egy rekedt hang — potom ezer a bére... Csak őt figyeltük mindenekfölött, a csitri-ringyőt, ki fásultra-csókolt testével menő társnői között oly esetlenke, oly szánnivaló volt. — Böködtük egymást: menjünk közelebb, de orrunk előtt sikított a fék; gyors alku, és a kis Madonna elment, modernül, autón csinálni szerelmet. S hogy zavarunkat megmagyarázni kezdtük, mi mást találtunk mentegető érvnek: „Bár lírikusként jöttünk volt ki, merszünk lett volna: — líránk bizonyult kevésnek.“ A nép ütőerén tartván a jobbomat, s balommal egy két nagy frászt lekevervén; elküldték értem egy szárnyas lovat: de kaptás volt, s tüske-karók a nyergén. Inkább maradtam lúdtalpas vagánynak, született úri-lúdtalpasok ványadt bandáján kívül — váltig csak szegénynek. Ezért volt szavam vitriol s nem ének. Mert érteni siettem a világot •. dünnyögtek rólam minden marhaságot — érthetően írni: próbáltam, de mondják : koma, kár volt! Ez van. S fejfámra végül majd egy régi piás költő-haver ezeket vési: „itt nyugszik Sós, ki életében mindig paprikás volt I“ CSANÁDY JÁNOS: Játék Mi köt a földhöz? A gravitáció? Azt hagyjuk! Egy mágneses térrel bármikor elszigetelhetem magam tőle, s máris száguldók a két pólus közti vonalakon, akár a jövő repülőgépe! A téli fáknak ágboga, amint szánandó csontkarokkal a jeges légbe markolásznak? Inkább a tavasz rügyes csokrai, hajlékony vesszejük kötöz; varjú helyett a vadgalamb-dal fülembe ingó ághegyekről, mert a tavasz gazdag-tudású kosárfonó, s zöldszagú fűzfavesszők közé már nem oly könnyen hajló ujjaimat játszva befonja! Hordoznak aztán majd velem kukoricát az őszi földek végén ácsorgó autókba, amikor szőlőt szüretelnek majd elvágják a raffiákat. Mi köt a földhöz? Életem százszínű szőlőraffiája, amellyel vásártereken a gyermek piros léggömböt lobogtat? Mi köt a földhöz? A fizika őstörvénye? Egy pillangókönnyű piros léggömbbel bármikor elszigetelhetem magam tőle, s máris száguldók a két pólus közti vonalakon, akár a jövő repülőgépe 1 \ CSANADY JANOS : Míncfen Út Q5 o05 OÍH o a; <=C £ CSANADY MNOS_r A'ktldoZÖk A halállal megkötött gyenge alku nem kenyerem, — szánva nézem hát ezeknek külön épített világát, a mohó, görcsös biztonság-csinálást, amely már ifjúságunk sava-borsát kiáztatja f Ki még élet-csinálástA se tud, de már előre elsiratja nehéz öregségét, s nyugdíj a vágya, hogyan néz az alakuló világra, aki az élet álma helyett a bizonyos halálra spekulálna)! S kik az életért háborgó agyunkig szipolyozva halni is kész vagyunk itt, de élni érte — tudunk legalább, ezek tükrében higyjük a halált? hát halál a halál egy tett utál., mint eleven testben rohadni el e szkizofrén, e kripta-lelkülettel; hát halál a halál egy tett után? Ne gyolcsra vágyjunk hát s nyugodt szobár" hisz úgy is ad, ki roppant ereinket megtölti az új élet áramával; aki majd minden ósdit föld alá tesz, a népnek adja és megadja mindezt, éppen, mert nem köt alkut a halállal l Ügy vélem, néha már megcsillan az igazság, egyre világosabban, mint kavics tiszta kutak fenekén. Az csillog lenn a tisztuló kutatkban: fogam már semmire se fenem én, engem se tartson hát senki sem sakkba, csak az igazság-pengét verem én egyre élesebbre, acélosabbra. S úgy vélem, hogy a tompa és hegyes vége közül én a markolata felől állok, ;ez nem különösebben érdekes, mert dédszüleim közt is voltak már kovácsok; ,a kovácsok harcosokká léptek elő, mire én — fegyver nélkül még — megérkeztem ide, nem csoda hát, hogy a badsorba állok, 3 mikor mi kell: kaszabolok vagy kalapálok. S ha fegyveremnek már isten-kard súlya nincs, és könnyű, éles mint a napsugár, s kezemből puszta gondolat suhint erősebben, mint ó acélmadár; ne higgyétek, hogy elfeledhető a vas, az út, amelyet végigjár a harcos, míg vezérré lép elő: mert minden út, minden emlékezet, amelyen át a mélyből érkezett mint kerékagyba küllő-ékezet, tengelyre húzott szívemhez vezet! 11
