A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-01 / 48. szám

1

áz ajtóban maga elé akarja engedni töm** zsi kísérőjét, de az hátra szökkent, és Így mégis ő lépett be elsőként.

— Te vagy a vendég — kuncogott a másik, karikalábán szűkszárú, fekete csizmát viselt. —- Meg aztán a bátyám lehetnél, Gyurka.

Szemük még káprázott a napsütéstől.

— Hogy tetszik? — Pislogott a vendége re a tömzsi. — Te városi ember vagy, tudod értékelni az ilyesmit.

Egy pillanatra lehunyta szemét, s amikor kinyitotta, már t’sztában látta a lefüggönyözött cukrászda belsejét. A hoszszú pulton különféle t( rtaszeletek és más sütemények sorakoztak. Egy lány állt ott, hátrafésült szőke hajjal, kis mellein fekete garbó feszült.

— Ejhal — szaladt ki a száján.

— Tetszik? — A tömzsi elvigyorodott, a pulthoz lépett. — Kezét csókolom, Annuska. A barátom, Pestről — mutatta be a selyeminges vendéget.

Kezet fogtak. A lány keze remegett.

— örvendek — suttogta.

— Gyurka is idevalósi ám — mondta a tömzsi. — Együtt g^erekeskedtünk. Csak látogatóba jött, megmutogatom neki Jövőfalva nevezetességeit. A cukrászda sem maradhat ki, igaz?

A lány nem felelt mindjárt. Emlékezéseiben egy fiú arca bukkant fel váratlanul. Pici lány korában egyszer nekiszaladt az utcán, ahogy fogócskáztak. Megbámulta. De most nem mert neki erről szólni. Csak annyit mondott:

— 0, ez biztosan nem újság magának.

— Nem, nem — nézte erősen a férfi — és mégis tetszik.

A lány kissé elpirult.

— Kérnek feketét? — Zavartan babrálta a masina fogantyúját.

— Kérünk, Annuska — mondta buzgón a tömzsi. — Jó erős legyen, amolyan városias. Mutassa meg Gyurkának, mit tud a mi masinánk.

— Bízza rám, Sanyi — és fürgén lecsavarta a . kis fémszitát, noha előzőleg már belekészítette a kávét. Még két púpozott kanállal tett hozzá.

A vendégek letelepedtek. A párnázott sarok-kanapé rugózot alattuk, ahogy ráültek. Az üvegfalnak beillő ablakból, a földik érő csipkefüggönyön át az egész teret látni lehetett. Az asztalokon szintén csipketeritő. Belső erkélye is volt a helyiségnek. Afféle árkádos benyíló, három falépcsővel. Pesten sem vallanának vele szégyent — gondolta jóleső égéssel a látogató. Hátradőlt és figyelte a lányt. Titkos fuvalom lebbentette meg hátul lezúduló, csomóban szedett haját.

— Saját nevelés, mi? — húzta széjjelebb hűtőzködve fehér selyeminge nyakát. Maga is elmosolyodott, hogy így átvette szavajárásukat. Egész délelőtt mást sem hallott a tanácsházán. Bármit kérdezett, miből lett, honnan van: „saját erőnkből“, „saját nevelés“ volt a váíasz. r

— Micsoda? — pillantott fel a tömzsi, mert éppen elgondolkozott.

— Ő — szemével a lányra tekintett.

— Csakis — dicsekedett a tömzsi.

Bizseregni kezdett a hátgerince. Tekintetével megsimogatta barátját. Ki hitte volna valamikor, hogy diplomás ember lesz! Az elnök után első a faluban. Külsejében pedig megmarad parasztnak. Ö vezette végig az új lakótelepen, mutatta meg az uradalom helyén a rizs alá befogott szikes legelőt; a mozit, az úszómedencét és a gyógyforrást is, amely meglepetésszerűen buggyant fel olajkutatás közben. Alig ismert rá saját szülőfalujára. Erre a csinos, városias külsejű lányra sem emlékezett. Háború előtt nekivágott a világnak, s azóta nem járt itthon. Már csak a nagynénje élt a faluban.

— A macska rúgja megl — verte fel álmodozásából Sanyi,

or/'£/ss//sstr’//e/'/r/r <s

DÉKÁNY KALMAN:

Mire megnőnek a fák

— Mi baj?

— A terv. — Tarkóját vakargatta. — Hogy kifelejtettünk valamit.

— Ne mondd! — nézte gyönyörködve a bosszankodót a selyeminges. — Szinte hihetetlen!

Átvillant, mi mindent tudtak kitervelni a legapróbb részletekig, ami még csak ezután lesz, tizenöt évvel előre. Akár le is lehetett volna rajzolni, milyen lesz akkor a falu. Gyógyfürdő, szálloda, aszfaltos utak, olajütő malom és más üzemek. Ám az ültetendő fákról is tudták, mekkorára nőnek addig....

Elmosolyodott:

—. Édes egykomám, mit felejthettetek volna ki?

Elnevette magát: — Hát ilyet tudok

mondani többet is! Akarod? — Például: ki lesz Annuska férje? Meg hány gyerekük legyen? ... Te, te — dögönyözte atyafiságosan a koma hátát. — Jól is néznénk ki.

— Hiába gúnyolódsz! — mondta durcásan. — Mert a fák benne vannak? Jó, hogy benne vannak, s tudjuk, mekkorára nőnek tizenöt év múlva. Láttad? Benne vannak.

— Ez tetszett a legjobban! Szinte örülök a fáknak. — És a lányhoz fordult. — Mit szól ehhez, Annuska?

Éppen hozta a feketekávét. A levegő megtelt illatával.

— Mihez?

— Képzelje, Sanyi azt szeretné ...

— Gyurka! — kiáltott rá, s töredező kis mosollyal hozzáfűzte: — No, igazán ... kérlek szépen.

— Jó, jó, csak tréfáltam. De üljön már közénk Annuska — húzta közelebb kezénél fogva a lányt a selyeminges.

— Jaj, nem szabad.

— Ugyan, ne kéresse már magát anynyit.

— Nem, nem szabad — hajtogatta egyre pirosabban, mert a selyeminges még mindig fogta kezét. — A főnöknő minden pillanatban bejöhet. Tilos.

— Bízza csak rám. — A tömzsi csippentett a szemével. — Elvégre lehetünk mi itt hivatalos minőségben is.

— Hivatalos minőségben? — erre már lehuppant egy székre, s csak úgy nyitogatta a szemét.

— Ahogy vesszük — kuncogott. —

Gyurka írni akar az újságba. Hátha benne lesz majd z a cukrászda__ esetleg

maga is, Annuska.

Annuska ölbe ejtett kezekkel ült közöttük. Jóformán oda sem figyelt, miről beszélgetnek. A selyeminges rajta felejtette a szemét. Ettől hangosan vert a szive. Mintha visszajött volna érte annyi év után! Megismerte volna? ... Jött, mutatták neki az utat, ami hozzá vezet, hogy el ne tévedjen. Hitt a mesében.

Ajka is mozgott, ahogy merengett. Megijedt. Érezte, most mondania kell valamit, meg kell szólalnia, nehogy elárulja magát. Mindegy, hogy mit, Ami éppen eszébe jut,

— Látta már a temetőnket? — szólalt meg tétován.

A vendégek megütközve hallgattak el,

— A temetőt? — törte meg a csendet a selyeminges. — Mi érdekes van ott?

— Semmi, nem azért említettem — hai darta a lány. — Érdekes semmi. De én minden héten kijárok, az édesapám sírjára viszek virágot, és látom, hogy az emi lékmű még mindig el van hanyagolva. Négy jegenye volt a kiskertjében, de egyet kicsavart a vihar. ígérték, hogy mái sikat ültetnek helyette.

A tömzsi beleköhécseli.

— Mért nem nekem szólt? — fordult a lányhoz, és belepirult. — Tudod, Gyuri ka, az iskola vállalta. Nem szakadhatok százfelé, még a temetőnek is én nézzek utána? Te megérted a helyzetemet. De ezt nehogy megírd — tette hozzá gyorsan,

A selyeminges csak derült a zavarán, meg azon is, hogy a temetőről beszélt ez a lány. A nap éppen a szemébe tűzött, s fényéből glóriát vont köré. Akár ítéleti napig is el tudta volna nézni.

A hazatérő gulya nagy kolompolással vonult át a téren. Apró fekete puli csaholva terelgette.

Lassan szállingózni kezdtek a vendéi gek, s a lány visszament a pult mögé, Jött a tanító, a boltos a szövetkezetből, később a mérnök a vízügyi hivatalból egy iparossal. Mindegyik a tanácstitkár asztalát tisztelte meg.

Folyt a terefere.

Később átvonultak a vendéglőbe. Annusi ka nem tudott több szót váltani a selyemi ingessel.

De éjszaka róla álmodott. Olyannak látta, mint délután a cukrászdában. Kihajtott nyakú fehér ingben, borzas fekete hajjal. Jött, feléje jött, mint messzi útról érkező Sugarak játszottak tekintetében, ahogy ránézett és megfogta kezét. Aztán elvezet-, te egy szép palotába. „Jöjj — mondta. — Itt lakom.“ A karjára vette és vitte.

Felébredt. Az ablak már világos volt. Magára rántott egy ócska szoknyát, meg egy szakadt blúzt. Jó lesz az a kútra. Meg se fésülködött. Fogta a kannát, és mezíti láb elindult a vízért az utca végére.

A kapuban megtorpant. Szinte gyökei rét eresztett a lába. A selyeminges a túli oldalon töpörödött anyót ölelgetett éppen, a nádfödeles ház előtt.

— Palota — csúszott meg a lány nyeli ve, és a látványtól megkeseredett az ál-, ma.

Be akart ugrani a kapun, mert szégyellt így mutatkozni, de . íár késő volt. Eszrei vette a selyeminges is. Csodálkozó csaló-, dottságot olvasott ki a férfi tekinteté-, bői, és valami szomorkás megértésfélet.

Szólni egyikük sem szólt, s a szégyeni lösen tovább siető lány azt sem hallotta, amint a selyeminges félhangosan, magát biztatón, vigasztalón motyogta:

— A fák ... majd kinőjük ezt is. Mire nagyra nőnek a fák...

9