A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-24 / 47. szám

A Kreml templomai Duba Gyula — Jegyzetok szovjet emberekről — Lelkekben élő történelem Sok képet láttam azelőtt, amelyen kilo­méter hosszú embersor éli a Moszkvai Vö­rös téren, Lenin mauzóleuma előtt, türel­mesen' topog a hidegben, vagy verejtékezik a nyári forróságban, és néha óráikig vár, csakhogy megláthassa Öt. Sosem értettem mag egészen kitartásukat és türelmüket. Valóban olyan sokat jelentene nekik Lenin, hogy órákig íagyoskodnak miatta a ke­mény moszkvai télben? Most megértettem. A szovjet embernek mérhetetlenül sokat jelent a történelem. A Nagy Honvédő Háború győzelmének Is Itt kereshetjük valószínűleg a gyökereit: olyan ember tud Igazán harcolni a népé­ért, társadalmáért, aki lelkileg magáénak vallja ennek a társadalomnak a hagyomái­­nyalt, történelmét. Jártam a Szmolnijban, és láttam Lenin egyszerű szobáját. Magnetofonszalagról hal­lottam a hangját. Idegborzongató, nagy él­mény volt számomra hallani azt a hangot, melyről tudom, hogy képes volt lángra­­gyújtani a világot. Láttam az Ermltázs kin­cseit, és éreztem, hogy egy régmúlt világ néz le rám a falakról. A Téli Palotának ahban a részében, alhol az első vörös ro­hamcsapat foglyul ejtette a polgári kor­mányt, e gondolat ki nem fejezhető, szug­­gesztív tartalma csapott meg, annak az el­ső vörös rohamcsapatnak a matrózai, mun­kásai és parasztjai soha még csak közelébe sem juthattak a cárt palotának, csupán vallásos tisztelettel nézhették — messziről. Honnan vették a bátorságot,. hogy egyszer­re végig mentek rohanni ezekem a pompás folyosókom, és berontottak a csupa arany és bársony szobákba; amelyekből csak úgy árad a hatalom és erő varázsa? Igen, ha kissé groteszk Is, ez a kérdés borzonga­tott; honnan vették a bátorságot ezek az egyszerű, alázathoz és meghajláshoz szo­kott emberek? S a szálak újra Lenin hang­jához vezetnek Végre Moszkvában a mau­zóleumban megláthattam öt. Döbbenetes erővel hatott rám. Bárkire is elemi erővel ható élmény meglátni Lenint, akinek a ne­vált, képét, szobrát és életművét valószínű­leg minden Imi és olvasni tudó ember Is­meri, meglátni őt a ravatalon fekve, még­ha bebalzsamozva, holtan Is. S megértem; hogy a szovjet embereknek még többet je­lent. Megértem, hogy talán Szibériából, több ezer kilométert megtév© utaznak Moszkvába, hogy beállhassanak a sorba, és tíz másodpercre szembenézihesenek vele. Amikor Moszkvában jártam, pionír ava­tás volt a Vörös téren. Hosszú sorokban vonultak fel Moszkva egyik kerületének Iskolásai, pedig csak húsz-huszonöt apró pionírt avattak. Meglepően magabiztosan és fegyelmezetten zajlott le az egész. Húsz apróság szemben Lenin mauzóleumával, de egyiknél sem fedezed fel az Ijedtség vagy lámpaláz jelét. A vezetők harsány hangon vezényelnek, és leadják a jelentést, és az embernek az Jut eszébe, hogy a szovjet pio­nírok: korán' megtanulják a bátor fellépést és öntudatos beszédet, a nyilvános szerep­lést. Ez pedig első feltétele, hogy megáll­ják a helyüket az életben ... Még egy él­ményem volt pionírokkal, a Tretyakov ga­lériában. Hatalmas kép előtt, amelyről há­rom marcona, vértes és ljjas vitéz nézett le rájuk, vagy húsz pionír verődött egy csoportba. Velük, volt a tanítónőjük is. S kérdezte őket: mit láttok ezen a képen? A feleletek: katonákat, királyokat, hősö­ket... Igen, mondta a tanítónő, hősöket. És milyenek ezek a hősök? Nagyok, erő­sek, ’hatalmasak, félelmetesek ... Igen, és mit csinálnak a hősök? Védik a hazát az ellenségtől... A gyerekszemek ékszerek­ként csillognak, komolyak az arcok. Meg­kapott a jelenet, és úgy gondoltam, kez­dem érteni, hogy miért jelent a szovjet embernek olyan sokat a történelem. 200 gramm vodka Ahogy a zenés vendéglőbe beléptünk, azonnal szemünkbe ötlött egy magányos fekete ember, szemébe hulló hosszú sima hajával. Annál Is Inkább a szemünkbe öt­lött, mert ő Is észrevett — régóta várha­tott valakit, áklt az asztalához Invitálhat —, és széles mosollyal Integetett, hogy menjünk oda. A mellette lévő székekre mutogatott. Egyszóval legyünk a vendégel. Kevesen étkeztek a vendéglőben. Előtte kétszáz gramm vodka állt, és egyedül érez­te magát... Tágas helyiség a vendéglő, első részében alacsony pódiumon a zene­kar. Tánczenét játszik, félig dzsessz, félig tipikus orosz tánczene keveréke, gyorsüte­­mfl slowfoxot. A fekete férfi biztatóan mo­solygott ránk, de nem ültünk az asztalá­hoz, mert láttuk, hogy Ittas, kissé távolabb ültünk le tőle. Megbántottan csóválta a fejét, és továbbra Is hívott. Aztán felemel­te poharát, odajött hozzánk és na­gyon udvariasan megkérdezte, hogy leül­het-e az asztalunkhoz, egyedül van és sze­retne velünk szórakozni. Ez ellen már semmi kifogásunk nem lehetett. Kissé tán­torgott, de a beszéde értelmes és barátsá­gos. Leült mellénk. A főpincér, mintha csali erre várt volna; azonnal odajött és erélye­sen elküldte őt az asztalunktól. Menjen vissza a helyére! Ne zavarjon bennünket! Tőlünk pedig bocsánatot kért a fekete ember helyett. Az nem ellenkezett, szomo­rúan dörmögve visszaült asztalához, keser­vében egy hajtásra ki itta e kétszáz gramm vodkát, fizetett és távozott... Eszembe jutott, hogy nálunk az ilyen részeg hasonló esetben kérdezés nélkül le­ül az asztalunkhoz. Aztán dadogott volna Sírok ■ Kreml falai tövében Ai Ukrajna a szoctl kikötőben Képek: Duba és archív

Next

/
Thumbnails
Contents