A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-24 / 47. szám
\ _ igaz! utat „Akadályozni, gyengíteni az "I a VJ fi 2 Q W 0 mm mm mm ideológiai harcot, avagy elkerülni azt — ■** ** m “ “* semmi esetre sem lárul hozzá ahhoz, hogy i A Kultúrny íivot 43. és 44. száma ismét figyelemre méltó elméleti feltegetéseket közölt Karol Minárik A tettek szükségességéről c. vezércikkében megállapít ia. hogy pártunk XII. kongresszusának hatására publicisztikánk telentös munkát végzett. Újságjaink és folyóirataink közkedveltek és olvasottabbak lettek, mert égető, eleven problémákat feszegettek, szenvedélyesen támadták a dogmatizmus és a személyi kultusz szülte hibákat. Most már a tetteken a sor, az úi szellemben munkához kell látnunk. A módszerét kereső próza cimen Július Noge teriedelmes cikkben elemzi a legutóbb megtelem prózai műveket. (Ivan Klima: Hodina ticha, Mojmír Klánsky: Sedm dni, Ludvik Vaculik: Ruány döm, Ivan Kf 12; Prvnl den mého sina.) Megállapítja. hogy mostanában sokat vitatkozunk, elemzőnk, értékelünk és átértékelünk. Tudjuk, hogy mi történt, csak még kevés szó esett arról, hogyan történt, s hogyan történhetett volna. Eddig a legtöbbet a publicisztika mondta. A költészet, habár az elmúlt tíz évben folyton állították, hogy képes felkészülten, időszerűn és mozgósítóan a kor problémáira reagálni, most az egyetlen Laco Novomesky költészetét kivéve (legalábbis Szlovákiában), eléggé szégyenletes szerepet játszik, kerülgeti a problémákat, mint a macska a forró kását. A próza természetesen kevésbé mozgékony, de az is neki lendült, a dráma terén pedig Karvaá már eredményt is mutatott fel. A próza noha most próbálgatja hangját, már megmutatta, (elsősorban Kiima műveiben), hogy képes az emberi sorsokat és jellemeket megeleveníteni. Ma már nem elegendő, ha az irodalom csupán tudósításokat hoz az életről, mert elemeznie is kell az embert, hogy mi történt vele. és miért történt. Nem akar illusztráció lenni — fgy is megfogalmazhatnánk a mai próza törekvéseit. „A mi prózánkra ez duplán érvényes: nem csak a régi tézisek öreg illusztrációja nem óhajt lenni, hanem az úi tézisek ü( Illusztrációié sem.“ És ez nem könnyű. Az eddig megjelent négy könyv példája bizonyítja, mily nagy a vállakózás. Kiima igen tudatosan a személyi kultusz idején megcsonkított irodalmi jellem autónómiájának visszaállítására törekszik. Az elmúlt évek során ugyanis a jellem nem egyszer csak a politikai és irodalmi törvények predesztinációja szerint nyilatkozhatott meg az irodalmi művekben. Nem is anynyira a jellem volt itt fontos, hanem a változása, fejlődése, és ezért nem egy mű az ember és az élet elemzése, ábrázolása helyett a fejlődés folyámatának bizonygatásává vált. Ezt a hibát ma már világosan látjuk, csak még nem szabadultunk meg tőle. A személyi kultusz elleni harc során sokszor visszaesünk a régi hibába. Bizonyítunk és tudósítunk. Ez rendkívül hasznos munka, és sokszor megdöbbentő olvasmány emberi sorsokról és drámákról. „Csakhogy tudósítás a drámáról, még nem dráma.“ Kiima mélyre ássa magát az emberi jellemekbe, de az Illusztrálás módszerétől ő sem szabadult meg teljesen. Klánsky egy kisváros mai életét eleveníti fel tényekkel, életképekkel. Csakhogy a tények nem pótolhatják a hiányzó koncepciót. A tények csak a koncepció alapjává válhatnak. A könyvben a nemzeti bizottság titkárát, mint a személyi kultusz módszereinek megtestesítőjét ábrázolja, de biztos, hogy ő a megtestesítőjük? Avagy az áldozatuk? Ez olyan kérdés, amelyre prózánk és publicisztikánk mind máig nem adott kielégítő választ Csak a volt bűnösök ártatlanságának hangoztatásáig jutottunk. De ki a bűnös „A kultusz. Ez helyes, nagy általánosságban. És tovább? Ez az irodalom alapvető kérdése. ha teljesíteni akarja erkölcsi küldetését.“ Vaculik a könyvében felvetett kérdésekre komplex feleletet keres. „Az Igazság komplex feltárására való törekvéssel azonban már rosszak a tapasztalataink .. “ Ez a törekvés elkerülhetetlenül magával hordja az illusztrálás veszélyét. És Vaculik, sajnos, ezt a veszélyt nem kerülte el. Kfí2 könyve előző műveihez vizonyítva visszaesést jelent. Semmit sem találunk benne az új irodalmi törekvésekből. A mai cseh és szlovák próza a keresés korát éli — hangsúlyozza Noge. És ez jó. Ebben a törekvésben „nincs szüksége klbicekre, hanem ellenjátékosokra. Esetleg játszótársakra.“ A Literámí noviny 43. számában A világtörténelem fejlődésének törvényszerűségei címen Timóteus Pokora mélyreható elemzéssel reagál azokra a sajtóhangokra, amelyek elégedetlenek történelemoktatásunkkal. A diákok sokszor az alapvető történelmi eseményeket sem ismerik — hangsúlyozza. Ugyanakkor azonban alig akad egy is. aki ne ismerné a társadalmi fejlődés sémáját, az öt társadalmi formációt. (Ősközösség, rabszolgarend, feudalizmus, kapitalizmus és szocializmus.) Ennek a sémának az elfogadása általános, holott a valóságban a legjelentősebb civilizációk fejlődése eltérő ettől a sémától. Éppen ezért jogos a kérdés: helyes-e maga a séma? Marx például sohasem beszéli rabszolga társadalmi rendről. mindig csak ókori antik és ázsiai termelést módról. Tudnunk kell, hogy sem Engesnek. sem neki nem állott még elegendő Ismeret a rendelkezésére az Európán kívüli civilizációk fejlődéséről, és éppen ezért folyton hangsúlyozták, hogy a társadalom fejlődését nem lehet Európa egy részének fejlődése alapján megítélni. Azóta elegendő adat jutott birtokunkba, hogy megállapítsuk: a görög és a római rabszolga társadalom kivétel, eltérés volt az emberi társadalom fejlődésében. Ázsiában, a germánoknál, szlávoknál, Amerikában és másutt sosem volt rabszolga rend Tehát az 1931-ben Leníngrádban megállapított társadalmi fejlődési séma nem állja meg a helyét. A világ nagy részén az ősközösség után „ázsiai“ termelési mód jött létre, amelyen belül keveredtek a rabszolga és feudális termelési viszonyok. Az ókori rabszolgaság tehát kivétel volt a társadalom fejlődésében. a „tiszta“ feudalizmus viszont nagyrészt európai jelenség. Ezzel szemben az európai és a japán feudalizmus szülte kapitalizmus fokozatosan az egész világon elterjedt, s bukásával a szocializmus is az egész világra kiterjedő társadalmi formáció lesz. Az ideológia és kultúrpolitika találkozása címen közli a lap Umberto Terracini felszólalását az európai kultúrtársaság római közgyűléséről. Terracini foglalkozik a háború elkerülhetősége, a békés egymás mellett élés és az ideológiai harc kérdéseivel. Szerinte az ideológiai harc nem mond ellent, sőt kiegészíti a békés egymás mellett élést. „Az eszmék harca ugyanis alapfeltétele minden fejődésnek.“ Az ember és az emberi társadalom nem haladhat előre, ha a végletekig elzárkózva ragaszkodik saját meggyőződéséhez, hanem csakis úgy. hogy nyílt vitákban felméri, szembeállítja meggyőződését másokéval Is, mert ennek az összecsapásnak a szikrája mutatja meg az az emberiség számára minél jobb sorsot biztosítsunk, ellenkezőleg, ez az út eltorlaszolását jelenti“ A békés egymás mellett élés során többé nem következhet be a lelkiismeret válsága, az akarat rabszolgasága, az emberi inelligencia rabszolgasága, amelyet az ember elé állított mesterséges, de nagyon is szuggesztív olyan alternatívák okoznak, mint az állampolgár kötelességének és a gondolkozó kötelességének alternatívája, mint a ha'zaszeretet és az igazságszeretet alternatívája. „Teljesen világos, hogy az ideológiai harc nemcsak hogy nincs ellentétben a békés egymás mellett éléssel: hanem annak kiegészítője. Meg kell azonban követelnünk, és el kell érnünk, hogy az eszméknek ez a harca csakis az eszmék fegyverével folyjon ...“ Nem szabad ugyanis elfelednünk, hogy minden eszme bizonyos politikai és szociális erőktől függ, hogy a köztük levő ellentét egyben az ezen erők közti ellentétet is ielenti. ám nem erőszakos és nem katonai ellentétet. Az Irodalom területére vonatkoztatva ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik Petr Pujman a Literární noviny 44 számában. Naivitás lenne azt állítani — hangsúlyozza —, hogy a ml gondolkodásunkban minden a legnagyobb rendben van. Rögtön nehézségekbe ütközünk, mihelyst a nem marxista művészeti Irányzatokhoz való viszonyunkat próbáljuk tisztázni. Ettől sokkal könnyebb az. ha a nyíltan antimarxista törekvések ellen kell- harcolnunk. Idézi Claude Royt. aki megállapította, hogy „a stílus maga az ember.“ A tartalom és a forma viszonyát elemezve hangsúlyozza: a két fogalom nemcsak azt jelenti, hogy a tartalom és a forrna elválaszthatatlanok, hanem egymástól veié relativ függetlenségüket is. A tartalom nem determinálta a formát, és a forma sem a tartalmat. V. Nabokov, amerikai m íré kitűnő stílusban irt regényének f például tartalma ember-ellenes. Az úgynevezett hivatalos nyugati kultúrához való viszonyunk se olyan egyszerű. Hitler például nem szerette a modern művészetet, Strauss viszont kedveli. Az ő magatartásuk nem befolyásolhatja a mi viszonyunkat ezekhez a művészeti irányzatokhoz. Át kell gondolnunk az ún. örök erkölcsi problémádhoz való magatartásunkat is. A becsület. Igazság, hazugság, hősiesség, gyávaság és az emberi méltóság erkölcsi kategóriák, de nem lehet őket kitiltani az irodalomból csupán azért, mert általában érintik az embert, és úgy lehet, elfedik az egyes konkrét társadalmi rendszerek, a szocializmus emberének speciális magatartását. Ellenkezőleg: mivel általában érvényesek az emberre, a szocialista állam emberére is érvényesek. Természetes azonban, hogy általános érvényük különleges jelleget nyer az egyes társadalmakban. „Nincs filozófia, nem létezik művészi irányzat, amelyben a tapasztalt marxista nem fedhetné fel az objektív valóság visszatükröződését. Joyce dicsőítése betegséggé vállhatna, de az áttanulmányozott [oyce eredmény.“ Pujman cikkében végül rámutatott, hogy helytelen a dogmatizmus idején bevett és megkövesedett „védekező“ magatartásunk a nyugati kultúrával szemben. Még ma Is igen gyakran hallluk azt a panaszt, hogy nem Ismeriük lói a nyugati kultúra termékeit — csakhogy ez fordítva Is áll: ők még annyira sem ismernek minket, mint ml őket. •* Jszk) 14 /
