A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-24 / 47. szám

volt kenyérkereső munkája, nagyszerű segítőtársa lett. Nem volt szükség háztartási alkalmazottra, akinek rigolyái megzavarták volna házaséletüket. Éjjel-nappal együtt voltak, baráti vacsorákon, vendéglőkben, ivászatokon; tehát egy összenézésből értették egymást... Júliáról hamarosan mindenki tudta, hogy fáradékony, gyenge szervezetű, mert akárhányszor egy negyedóra múlva otthagyták barátaikat, vagy fölkeltek a vacsoraasztaltól a feketekávé után.

— Sajnálom, kedvese:.,, de úgy fáj a fejem — Ne haragudjatok rám. Philip nem engedem, hogy hazakísérj.

— De még mennyire, hogy hazakísérlek.

Egyszer majdnem belebuktak ebbe, mert

miközben a lépcsőházban harsogva kacagtak, utánuk sietett a házigazda, kezében egy levéllel, melyet velük akart postára adatni. Júliának az utolsó pillanatban sikerült a nevetésből hisztérikus vihogásba átcsapnia ... Sorra múltak a hetek, de az ő házasságuk még mindig kitűnőnek volt mondható; ők pedig kedvüket lelték abban, hogy hébe-hóba megvitassák e siker titkát, melyet ki ki a másiknak tulajdonított.

— Jaj, ha arra gondolok, hogy Josephine-t veszed feleségül! — sóhajtotta Júlia. — Tulajdonképpen miért nem vetted el, szívem?

— Talán mindketten éreztük a tudatunk mélyén, hogy nem lesz tartós az a szerelem.

— És a mienk az lesz vajon?

— Ha ez nem tartós, akkor nincs tartós dolog a világon.

November első felében kezdtek fölrobbanni az első időzített bombák. Nem is vitás, hogy Josephine tervei szerint már jóval előbb fel kellett volna robbanniuk, csakhogy nem vette számításba a Philip szokásaiban beálló átmeneti változásokat, így például hetekbe telt, amíg a férfinak eszébe jutott kinyitni azt a fiókot, melyet viszonyuk legszebb szakaszában „ötletrumplinak“ neveztek. Ű novellatémákra vonatkozó jegyzeteket vagy lehallgatott és lejegyzett párbeszédeket tartott benne, Josephine pedig a divathirdetésekhez készült vázlatrajzait.

Abban a pillanatban, amikor a* fiókot kinyitotta, meglátta a levelet. „Vigyázat! Titok!“ volt a borítékra írva, fekete tintával, s utána egy kacskaringós felkiáltójel, melyből egy kiálló szemű lány képe bontakozott ki. (Josephine bazedovos volt, de csak enyhén, mert épp az volt a divat), aki egy palackból bújt elő, mint valami dzsin. Mélységes undorral olvasta a levelet:

No ugye, nem vártad, hogy itt találsz, aranyom? Dehát tíz év után csak nem állíthatok be lépten-nyomon azzal, hogy Jóreggelt, jóestét,.hogy vagy? Pá.Szerelemmel (de igazán és tényleg) üdvözöl Josephine.

Ebbe a „lépten-nyomomba“ beleborsózott a háta. Ügy becsapta a fiókot, és úgy szaladt ki belőle a fene egye meg, hogy Júlia bejött.

— Mi bajod szívem?

— Megint Josephine.

Júlia elolvasta a levelet.

— Nézd — mondta —, én telejsen megértem, mit érezhet szegény Josephine. Csak nem akarod eltépni, szívem?

— Hát ml mást akarhatnék? Eltegyem, hogy majdan megjelentessem Josephine Összegyűjtött Leveleit?

— Azért ez egy kicsit nem szép tőled.

— Éntőlem nem szép? — hördült fel Carter. — Csak tudnád, hogy éltünk mi az utolsó esztendőkben! Sebeket tudok neked mutatnil Josephine, ha dühbe gurult, odanyomta az égő cigarettát, ahová épp eszébe jutott.

— Kétségbeesésében, mert tudta, hogy előbb-utőbb elveszít téged. Minden egyes sebedről én tehetek, szívem.

Szemében felbukkant az a derűs, szelíden

tűnődő pillantás, mely mindig ugyanazon esemény hírnöke volt.

Két nappal később megint felrobbant egy időzített bomba. Amikor fölébredtek, Júlia megjegyezte, hogy ideje volna átfordítani a matracokat. Az ágy közepe teljesen be van süppedve.

— Észre se vettem.

— Sok házban hetenként forgatják a matracokat.

— Tényleg, Josephine is gyakran forgatta.

Leszedték az ágyneműt, és elkezdték a matracot fölcsavarni. Az ágybetét rugóin egy levél fehérlett, Júliának címezve. Carter vette észre először, és megpróbálta gyorsan odébb lökni, hogy Júlia ne vegye észre.

— Mi az, szívem?

— Már megint Josephine, Nemsokára meglesz egy kötetre való. Szép kötésben kell majd kiadni, valahogy úgy, ahogy a Yale Egyetemen adták ki George Eliot leveleit.

— De hisz ez nekem van címezve. Mit szándékoztál vele csinálni, szívem?

— Titokban meg akartam semmisíteni.

— Ügy terveztük, hogy nem lesznek titkaink.

— Josephine nélkül terveztük a jövőt.

Júlián most látszott először a bizonytalanság: vajon felnyissa-e?

— Kissé szokatlan gondolat; iderejteni egy levelet. Hacsak nem véletlenül csúszott be ide.

— Nem hiszek az ilyen véletlenekben.

Júlia elolvasta, aztán átadta neki, a megkönneybbülés sóhajával.

— Itt a magyarázat. A dolog egészen természetes.

Carter elolvasta.

Kedves Júlia, szinte látlak a valódi görög napfényben sütkérezni. El ne áruld Philipnek (bár igaz, eleinte nem lesznek titkaitok), hogy én ki nem állhattam Dél-Franciaországot. Boldog vagyok, hogy te nem ott sínylődsz, mert az az örökös déli szél kiszárítja a bőrt. Örökké terveztük, hogy ha oénzünk lesz, Görögországba megyünk; gondolom, Philip végre boldog! Ma idejöttem egy skiccemért, és eszembe jutott, hogy legalább két hete nem forgattuk meg a matracokat. Talán nem is csodálkozol rajta, hogy együttlétünk utolsó heteiben kissé szórakozottak voltunk. Bántott volna, hogy hazajöttök a lótuszvirágok szigetéről, és belefeküsztök ebbe a hepehupás ágyba; inkább megforgattam a matracokat. Ha rám hallgatsz, minden két hétben megcsinálod ezt, máskülönben besüpped a közepe. Ja, Igaz: föltettem a téli függönyöket, a nyárit pedig leküldtem a tisztítóba. (Brompton út 153. sz.) Pá, Josephine.

— Remélem, emlékszel még — mondta Carter —, hogy Napouleról azt írta: „Isteni nyár“. A Yale-kiadás szerkesztőjének gondja lesz a lábjegyzetekkel.

— Nagyon furcsán fogod fel ezt a dolgot — mondta Júlia. — Hát nem látod, hogy csak javunkat akarja? Nekem például sejtelmem se volt a matracokról meg a függönyökről.

*vuv V6JO U1C5 jUOCplllIltí-li

Júlia sarkon fordult, és kisietett, ő pedig megpróbált dolgozni. E napon azonban még egy petárda robbant, nem valami veszélyes, de ahhoz elég, hogy még jobban elrontsa a kedvét. Táviratozni akart Amerikába, amikor kinyitotta a telefonkönyv első kötetét, hogy kikeresse a távírda számát, egy betűrendes névsorra bukkant, mely csak Josephine írógépén készülhetett, mert azon volt így elmosódva az „0“. Minden telefonszám benne volt, melyre szüksége lehetett. A „H“ betűnél a Harrods áruház után Hughes következett* a legjobb barátja, s a maga helyén megtalálta a legközelebbi taxi-állomás számát, a patikát, a hentest, a bankot, a folttisztítót, a fűszerest, a halkereskedőt, a kiadóját és az ügynököt, Elisabeth Ardent és egy közeli hölgyfodrászt; utána zárójelben: (J. figyelmébe! Jól dolgozik és olcsó! ) Ekkor vette csak észté, hogy nevük kezdőbetűje ugyanaz.

Júlia ott volt, amikor a névsort megtalálta. Azt mondta:

— Hát nem angyal? Minden rajta van, ami kell. Akasszuk a telefon fölé.

— A múltkori piszkos célzás után azt várná az ember, hogy London legdrágább ékszerészét is fölvette a névsorba.

— Nem célzás volt az szívem, hanem ténymegállapítás. Ha nem lett volna véletlenül egy kis pénzem, bizony mi is csak Dél-Franciaországba mehettünk volna.

— Van egy olyan érzés benned, hogy a pénzedért vettelek el?

— Ne beszélj butákat. Az a baj, hogy félreismered Josephíne-t, és még a kedvességét is rosszra magyarázod.

—A kedvességét?

— És mi teszi ezt? A bűntudatod.

Ekkor azonban csakugyan hozzálátott a

házkutatáshoz. Belenézett minden szivaros-dobozba, iratrendezőbe, asztalfiőkba. Átnézte minden itthonhagyott ruhájának minden zsebét, leszerelte a tévé-készülék hátlapját és a vécé víztartójának fedelét, új csomag papirost tett a tartójába (mert a régit átlapozni tovább tartott volna.) Júlia be-benézett hozzá, miközben a fürdőszobában működött, de megszokott kedves mosolya nélkül. Leszerelte a karnisokat, mert ki tudja, mi kerül elő a legközelebbi függönycserénél, ki és berakta a szennyesládáből az egész fehérneműt, mert hátha ottmaradt valami észrevétlenül a fenekén. Hason csúszott végig a konyhán, hogy alulról is megvizsgálhassa a gáztűzhelyt, és diadalordítás tört ki belőle, mikor a gázcsőre tekerve egy cédulát talált — pedig tévedett, mert azt bizony a szerelő felejtette ott. A délutáni posta megzörrent a levélszekrényben, és Júlia bekiabált az előszobából:

— Jaj, de kedves! Nem is szóltál, hogy előfizetted a Vogue-ot!

— Én?

— Ja, nem te... Van itt még egy levél. Josephine Hackstall-Jones boldog karácsonyi ünnepeket kíván, és barátsága jeléül küldi nevünkre a lapot... Hát nem csókolnivaló?

— Te viszont képes vagy, és részletesen válaszolsz neki háztartásunk összes problémáiról.

— Hát hogyne írnék, mikor oly régen vár választ! — mondta Júlia. — Gondold meg, mióta hever itt ez a levél.

— Csak arra vagyok kíváncsi, hány Ilyen régi levél fog még előkerülni... De nyugodj meg: én átkutatom ezt a házat, pincétől a padlásig!

— Nincs se pincénk, se padlásunk.

— Tudod te, miről van sző.

— Én csak azt tudom, hogy te az esztelenségig felzaklatod magad. Már-már úgy viselkedsz, mintha Josephine volna a mumus.

— Rájuk sózott egy sorozat divatrajzot ... Látni sem akarom.

— Olyan vagy, mint e y gyerek ... Cserébe viszont ő sem olvashatja a könyveidet?

— Én csak azt akarom, hogy ne piszkáljon minket, legalább néhány hé-i tig hagyja abba a piszkálódást.:, Ez olyan nagy kívánság?

— Egy kicsit egoista vagy, szívem.

E nap estéjén, fáradt volt ugyan, de megnyugodott és megkönnyebbült. Alaposan átkutatott mindent. A vacsora kellős közepén azonban eszébe jutottak nászajándékjaik, melyeket helyszűke miatt

(Folytatás a 15. oldalon)

13