A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
LACKÓMÉ KISS I BO LOA'(M Ír tu m Megfordult álmában s hirtelen mozdulattal meglökte az éjjeliszekrényre helyezett vizespoharat, mely csörömpölve hullott a padlóra. — Most nincs egy korty vizem sem — villant át az agyán, s ebben a pillanatban ügy érezte, hogy szomjas. Nagyon szomjas ... Kinyújtotta kezét a csengőzsinór felé, de ekkor eszébe jutott, hogy hiába csenget, senki nem jön segítségére — kimenőt adott a házvezetőnőjének... Le akart szállani, hogy vízért menjen, de amint lehajolt az ágy elé helyezett papucsáért, szédülés fogta el. Végigdőlt az ágyon, s feküdt mozdulatlanul, a mennyezet felé fordított tekintettel. Már harmadik napja, hogy karcolást érzett a torkában. Eleinte ügyet sem vetett rá, de tegnap este óta szüntelenül égette, marta valami a szájüregét. Olyan érzés volt, mintha megakadt volna a torkában valami, mely gátolta a nyelésben, s ez a kellemetlen, szokatlan érzés ingerültté tette. Míg az irodájában dolgozott, nem érezte ilyen erősen a fájdalmat, de most már kezdett tűrhetetlenné válni. A láza is erősen felszökött, mely elhomályosította látását s pirosra festette pergamenszerű, fakó arcát. Ogy rémlett emlékezetében, mintha az orvosa azt mondta volna, hogy vigyázzon magára, mert ebből a mandulagyulladásból tályog is képződhet, melynek kifejlődését tanácsos lenne megelőzni. De hová tette az előírt gyógyszert? Nem emlékezett rá. Valami reménységféle támadt benne, hogy hátha mégis jelentkezni fog valaki, azért Ismét megnyomta a csengőt s visZ^ szafojtott lélegzettel figyelt, nem hall-e közeledő lépést? De a zsebórája ketyegésén kívül más zaj nem volt hallható. Az egyedüllét tudata ekkor félelemmel töltötte el. A szíve hangosan kalapált, lélegzete meggyorsult s agyába zavaros képek tolultak. Torz alakú állatok, felszálló gömbök s színes foltok kergették egymást és ezt a kaotikus mozgást tompa, messziről jövő zúgás kísérte. Ogy érezte, most azonnal megfullad. — Vizet — kiáltott —, vizet!... Megfulladok! — Igyál, kedves jó szívem, — hallott váratlanul egy ismerős hangot maga mellett, s egy sovány, remegő kéz vízzel telt poharat tartott szája elé. Mohón szürcsölte a hűsítő italt, s megkönnyebbülve dűlt vissza párnáira. — „Kedves jó szívem — zsongott tovább a fülébe —, kedves jó szívem“ ... Ismerős volt a hang, ez a megszólítás, s mégis oly rettentően messziről Jövő. A hang irányába próbálta fordítani fejét, de csak fekete köröket látott !a lámpa körül keringeni, melyek hol közeledtek, hol távolodtak tőle. A falak is mintha öszszébb húzódtak volna, s az ott lévő képek színei elhalványultak... Most váratlanul mécses gyűlt ki a komőt tetején, s a pehelypaplan, mely testét borította, piros kockás dunyhává változott s szalma zördült meg a dereka alatt. Megriadva bámult maga köré, de fal, mécses, kockás dunyhahuzat a semmibe oszlott, csak feje zúgása s az irtózatos szorítás a torkában maradt meg s a gyötrő szomjúság, mely pillanatról pillanatra növekedett. — Jaj, a torkom — kiáltott, s mindkét kezével nyakához kapott, — Fulladok.., Segítség!... Segítség!... Vizet!!! Most papucscsoszogás hallatszott, s az előbbi szikár kéz odanyújtotta a hűsítő italt kicserepesedett szájához. A folyadék mintha szüntette volna a gyötrő fájdalmat. Behunyta szemét, s elkezdett töorengeni. Ki lehet az, aki gondoskodik róla? Az ajtó be van zárva, a házvezetőnőjét elengedte. S mégis. Van itt valaki, aki vizet adott. Ki lehet? S ekkor különös dolog történt vele. Ogy érezte, hogy otthon van, a szülői házban. Most hajnalodik, még egy kicsit kinyújtózik a meleg dunyha alatt, aztán kiugrik az ágyból, mert még iskolába menés előtt el kell hordaniuk Pisti öccsével a tisztára mosott, vasalt ruhákat az űri házakhoz. Mert mosónő volt az anyjuk, s az ő keresetéből tengődött a család, s tanult tovább ő, az idősebbik fiú. De vájjon igazán otthon van, vagy csak álmodik? Nem merte kinyitni szemét, csak a levegőt szívta mélyen mellkasába, s remegő ujjaival simította meg a dunyha durva szövésű huzatját. S ekkor orrába csapódott a ruhamosó víz savanykás szaga, mellyel telítve volt gyermekkorának minden reggele. Hirtelen mozdulattal felült az ágyban. Felült ágyában, s rámeredt a szoba közepére helyezett tekr.őkre, amely mellett egy beesett mellű, sovány asszony mosta, facsarta a beáztatott ruhát. Mintha ködfelhő szállott volna el szeméről. Felkiáltott. — Anyám! Te vagy az? — Én, kedves jó szívem — válaszolt a rég nem hallott hang. — Hát ki lenne itt más? — De hiszen,... te ... de hiszen, meghaltál — akarta mondani, de elharapta a megkezdett mondatot s meredt szemmel bámulta a teknő felé hajló sápadt, vézna asszonyt. — Csak maradj csendben, fiacskám — zengett a hang tovább —, ha készen leszek a mosással, odaülök melléd s mesélek majd tovább, ott, ahol abbahagytam. — Ahol abbahagytad? — motyogta a fiú. — Ahol abbahagytad? s megpróbálta összeszedni gondolatainak széthulló fonalát, de az előbbi pillanatnál másra nem emlékezett. Fél karjára támaszkodott, s ^ ázni kezdte az anyját. Ö, be rég látta ezt a kedves arcot! Az ibolya színű szemek még mindig tiszta fényben ragyogtak, s az ismert, kedves mosoly is ott bújkált a szála szögletében. Csak a melle, csak az ne lenne oly szörnyen beesve, s ne látná a verejtékcseppeket, melyek gyöngyözve peregtek sápadt homlokáról. — Gyere mellém anyám — kérlelte — ülj az ágyam szélére, s beszélgessünk, hiszen olyan sokat kell azóta elmondanunk egymásnak. — Hogy ülhetnék le, fiam, míg ki nem mosom azt a tömérdek ruhát, melyet mások teste szennyezett be —mondta, s csontos ujjaival elmatatott a szobában, s ő elborzadva látta, hor"’ az előbbi teknő mellett még egy van, tele beáztatott ruhákkal, s amerre a szeme ellátott, az egész helyiség tele volt mosásra előkészített ruhadarabokkal. Az anyja pedig irtózatos erővel dolgozott. Két vánnyadt karja, mint két gép megállás nélkül, dörzsölte, facsargatta a 12
