A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-17 / 46. szám

ZIRIGÁRPÁD:

NEMETH ISTVÁN:

SZITÁSI FERENCI

Atom

Csilla

Bennein kígyók laktak, bennem a pokol tüze égett, tűzklgyóim, mondjátok csaik, hova lett a sziszegéstek?

Mást az ágyamba hívtam, rád nézni is alig merek. Bíborfénnyel festi be lobogó szemed az eget.

Ha most tollat ragadok, neved betűit rajzolom, nagy É-betű alakban csúszik a toll a papíron: Éva, Éva, Éva.

Maró zöld legyek, agyamból a szerelmet ne szopjátok — vájjátok ki.

Testemben égnek új, friss szenek, karcsú, réz-karok meleg füzében fürdetem asszonyom testét.

Világot körülfogó szárnyainkra kelünk — nem érvényes ránk mindaz,

mi koponyátokban forr, kegyetlen kezetekkel ne izgassátok a sorsunk, egy az már régen, atom.

Cseh sört iszom, pontuszi jussom osztom: ide, oda is jusson.

... Szláv lány... Harapd véresre számat; magyar nótában té vagy a bánat;

tőled tanulom magyarságom:

Adyt, Józsefet magyarázom.

Te meg csak csókold, mard a számat: mard szét ködös apátiámat.

S ha bort iszom, ha szól a nóta: legyél te Anna, legyél te Flóra.

Magyarságomban legyél te lényeg: öklendező, bolond, vad ének,

vfU

A fehér világ halott ember arca Vérmes elvek szigorítnak harcra Lobogó véremnek nincsen nem lehet Szerelmem rendel rám törvényeket (Puha hó esett Fehérre meszelte a fákat S a csupa hó-világban csöppnyi gyerekek Tenyerükben melengetik a boldogságot)

Pirosra marja a hideg az arcod Körmöd alól a kínt hiába hajtod y Nincs kegyelem hósapkás fa inog Mint virág-habban fuldokló jázminok

(Küszöbön ül a hideg) Köszörüli a levegőt

S a meleg szobában öltöztetik a békességet S közben megérintik egymást a kezek)

s fáradt, szomorú, csnpa-könny: magyar borom és cseh söröm.

SZIROTYÁK

DEZSŐ

RAJZA

Farkas Jenő: y\

Usz

Két szarvasbika. Koronás két nemes állat.

Büszke legények.

Tavasszal még a zsenge füvet egymásnak kínálgatva legeltek, patájuk kikerülte a tó szélén cuppogó iszapot, nehogy a víz tükrét beárnyalja a sár, ha majd lehajolunk inni lihegve.

Szomjukat oltva szürcsölgették a vizet a szivük mesélve dobogott.

Nem gondolt egyikük sem a harcra,

nem nézték, melyiknek élesebb vastag agancsa,

nem mérték össze patájukat

és nem gondoltak az őszre,

amikor majd állukon furcsa forróság

lengeti meg szakállukat,

szemüket vérbe borítja a vágy

és feszülő inukon remegve szalad végig

az indulat gőgös öröme.

Elszállt a tavasz, utána a nyár is iramiott.

Bokrok ölén már véres ruhában az ősz fütyörészett, áttetsző lett a csapás széle s az ágak között a hajnal hidegen nevetett.

A tisztáson vért pezsdítő puhasággal lépegetett a nőstény.

Onva harapta a füvet,

nem nézett se jobbra, se balra.

Asszony volt, büszke és vágyakozó.

A két hím megrázta szörnyű agancsát.

Feledve tavaszt, zsenge füvet, tó tükörét,

egymást csendben kikerülve

s mégis keresve egymásnak pillanatát is,

lopva a karcsú gímre figyelve nyomába szegődtek.

Mire leszállt az alkony s az égen a Hold tányérja figyelt csak: egyikük bőgve megindult.

A tehén várt.

Tetszett neki mindez.

i párviadal

Oldaluk összesímult s orruk is.

Makogva vallott jzerelmet az asszony.

Ám a másik bika véres szemmel nézte az őszi szerelmet, Elbődült a sötétben s utánuk iramiott A gím érezve a harcot, mely miatta van kitörőben, ellépkedett, kecsesen, ropogtatva az őszi füvet, félszemmel leste,

vajon melyiknek élesebb agancsa s patája.

Melyik győz?

Melyik iramlik el vért hagyva nyomában,

vagy utolsót bőgve melyik rogy le a harmatos fűbe halottan?, Csattogtak már a paták.

Ropogtak a roppant agancsok.

Az avarba ároknyi nyomot vágott a két hímnek harci keserve.

Végre az egyik, az, aki pár perce látta barátját,

mint fuvolázott a szép gímnek epedve,

végre ez belevágta agancsát szügyébe amannak

s diadalmas irammal indult a legelésző nőstény felé s bőgött«

A gím hamisan fordult el, de bevárta.

Szerelmük tűzbe borította az erdőt, álom lett a valóság s a való

csodaként reszketett tagjainak forró mozdulatában.

Végre megnyugodott mindkettő s legelészve elindult óvatosan kerülve ki a vérző szügyű hímet.

A gím még még visszatekintett rá, de teljesült vágya tüzében elfeledte a hangját, szerelmes gügyögését.

Megindult párja után boldog örömet hordva szívében s mire a hajnal simogatni kezdte a tarka levélkét, lefeküdt új párja mellé beteljesült szerelemmel az asszony. Párjára dőlve lehúnvta szemét, hogy mégeevszer lássa a képet lássa a vad viadalt álmában s érezze a halott bika csókját, kinek szerelmet ígért...

II