A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
ZIRIGÁRPÁD: NEMETH ISTVÁN: SZITÁSI FERENCI Atom Csilla Bennein kígyók laktak, bennem a pokol tüze égett, tűzklgyóim, mondjátok csaik, hova lett a sziszegéstek? Mást az ágyamba hívtam, rád nézni is alig merek. Bíborfénnyel festi be lobogó szemed az eget. Ha most tollat ragadok, neved betűit rajzolom, nagy É-betű alakban csúszik a toll a papíron: Éva, Éva, Éva. Maró zöld legyek, agyamból a szerelmet ne szopjátok — vájjátok ki. Testemben égnek új, friss szenek, karcsú, réz-karok meleg füzében fürdetem asszonyom testét. Világot körülfogó szárnyainkra kelünk — nem érvényes ránk mindaz, mi koponyátokban forr, kegyetlen kezetekkel ne izgassátok a sorsunk, egy az már régen, atom. Cseh sört iszom, pontuszi jussom osztom: ide, oda is jusson. ... Szláv lány... Harapd véresre számat; magyar nótában té vagy a bánat; tőled tanulom magyarságom: Adyt, Józsefet magyarázom. Te meg csak csókold, mard a számat: mard szét ködös apátiámat. S ha bort iszom, ha szól a nóta: legyél te Anna, legyél te Flóra. Magyarságomban legyél te lényeg: öklendező, bolond, vad ének, vfU A fehér világ halott ember arca Vérmes elvek szigorítnak harcra Lobogó véremnek nincsen nem lehet Szerelmem rendel rám törvényeket (Puha hó esett Fehérre meszelte a fákat S a csupa hó-világban csöppnyi gyerekek Tenyerükben melengetik a boldogságot) Pirosra marja a hideg az arcod Körmöd alól a kínt hiába hajtod y Nincs kegyelem hósapkás fa inog Mint virág-habban fuldokló jázminok (Küszöbön ül a hideg) Köszörüli a levegőt S a meleg szobában öltöztetik a békességet S közben megérintik egymást a kezek) s fáradt, szomorú, csnpa-könny: magyar borom és cseh söröm. SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA Farkas Jenő: y\ Usz Két szarvasbika. Koronás két nemes állat. Büszke legények. Tavasszal még a zsenge füvet egymásnak kínálgatva legeltek, patájuk kikerülte a tó szélén cuppogó iszapot, nehogy a víz tükrét beárnyalja a sár, ha majd lehajolunk inni lihegve. Szomjukat oltva szürcsölgették a vizet a szivük mesélve dobogott. Nem gondolt egyikük sem a harcra, nem nézték, melyiknek élesebb vastag agancsa, nem mérték össze patájukat és nem gondoltak az őszre, amikor majd állukon furcsa forróság lengeti meg szakállukat, szemüket vérbe borítja a vágy és feszülő inukon remegve szalad végig az indulat gőgös öröme. Elszállt a tavasz, utána a nyár is iramiott. Bokrok ölén már véres ruhában az ősz fütyörészett, áttetsző lett a csapás széle s az ágak között a hajnal hidegen nevetett. A tisztáson vért pezsdítő puhasággal lépegetett a nőstény. Onva harapta a füvet, nem nézett se jobbra, se balra. Asszony volt, büszke és vágyakozó. A két hím megrázta szörnyű agancsát. Feledve tavaszt, zsenge füvet, tó tükörét, egymást csendben kikerülve s mégis keresve egymásnak pillanatát is, lopva a karcsú gímre figyelve nyomába szegődtek. Mire leszállt az alkony s az égen a Hold tányérja figyelt csak: egyikük bőgve megindult. A tehén várt. Tetszett neki mindez. i párviadal Oldaluk összesímult s orruk is. Makogva vallott jzerelmet az asszony. Ám a másik bika véres szemmel nézte az őszi szerelmet, Elbődült a sötétben s utánuk iramiott A gím érezve a harcot, mely miatta van kitörőben, ellépkedett, kecsesen, ropogtatva az őszi füvet, félszemmel leste, vajon melyiknek élesebb agancsa s patája. Melyik győz? Melyik iramlik el vért hagyva nyomában, vagy utolsót bőgve melyik rogy le a harmatos fűbe halottan?, Csattogtak már a paták. Ropogtak a roppant agancsok. Az avarba ároknyi nyomot vágott a két hímnek harci keserve. Végre az egyik, az, aki pár perce látta barátját, mint fuvolázott a szép gímnek epedve, végre ez belevágta agancsát szügyébe amannak s diadalmas irammal indult a legelésző nőstény felé s bőgött« A gím hamisan fordult el, de bevárta. Szerelmük tűzbe borította az erdőt, álom lett a valóság s a való csodaként reszketett tagjainak forró mozdulatában. Végre megnyugodott mindkettő s legelészve elindult óvatosan kerülve ki a vérző szügyű hímet. A gím még még visszatekintett rá, de teljesült vágya tüzében elfeledte a hangját, szerelmes gügyögését. Megindult párja után boldog örömet hordva szívében s mire a hajnal simogatni kezdte a tarka levélkét, lefeküdt új párja mellé beteljesült szerelemmel az asszony. Párjára dőlve lehúnvta szemét, hogy mégeevszer lássa a képet lássa a vad viadalt álmában s érezze a halott bika csókját, kinek szerelmet ígért... II