A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-17 / 46. szám

leapcoecnk Nomádkodás a vadonban

Itt a szezon, s a férfi, ha igazán férfi, Szívesen tölt ilyenkor egy-két hetet a vallonban, vadászik és horgászik. A magam részéröl mindig elveszettnek tekintettem azt az őszt, melynek programjában nem szerepelt egy fó kts fáoorszarvasvadászat. Es ha már egyszer vadászom, akkor szeretek nomádkodni a vado.i ölén, messze rúg-, ni magamtól a civilizációt, élni a szabadba, s viselni az ezzel járó viszontagságo-. kát és nélkülözést.

Ez évre előre kidolgoztam néhány hetes Jávorszarvas-vadászatunk tervét — George fivéremmel és Tom Gass barátommal megyünk vadászni. Egyenest a kanadai ős-, vadon mélyébe megyünk, hatalmas faóriások és fégsima tavak közé, a jávorszarvas otthonába.

Van ott egy kunyhóféleségünk. Csak afféle tákolmány — tavalyelőtt dobtuk össze hárman —, vörösfenyő törzsekből épült, nem kellett hozzá más, csak egy szélespofájú szekerce. Hogy amíg munkálkodtunk, a legyek mit müveitek az egyenesen borzasztó. Az építéshez odaküldött embereink közül kettőt olyan csúnyán összezárták, hogy a száz mérföldnytre levő kórházba kellett őket szállíttatnunk. Ml nem láttuk a helyet, nem voltunk ott, amíg 'építettük a kalyibát — nagyon el voltunk foglalva abban az Időben —, de a cucainkát kiszállító fuvarosok mesélték, hogy olyan feketelégy Inváziót még sohasem láttak.

Mi azonban — legyek Ide, legyek oda — nem adtuk fel a harcot, s állhatatosan kitartottunk, míg csak fel nem épült a kalyiba. Persze, mint már céloztam is rá, az egész egy szimpla valami, de a nomádko'dósra éppen megfelel. Van benne egy nagy szoba, cserépkandallóval, Innen nyílnak a hálószobák, aztán van egy széles veranda, természetesen fedett és üvegezett. A verandát vörösfenyő oszlopsor tartja, s egészében véve nem néz ki éppen rosszul. 'A hátsó traktusban van az emberünk szobája. A kalyiba mellett összetettünk egy jégvermet is, s a vízellátást is megoldottuk: csöveken jön egy közeli patakból. Így hát valamelyes nomád komfort azért van a kalyibában — azoknak mindenesetre megteszi. akik egész napjukat jávorszarvasok haikurászásával töltik.

Manapság már nem is olyan nehéz megközelíteni a helyet. Mostanában épült éppen arrafelé egy országút (autók is egész szépen elmennek rajtaI, amely, hogyan, hogyan nem, ott megy el a kalyibánk mellett nem is egészen száz yardnyira.

Így száz mérföldet vonaton mehetünk, aztán autón cirka negyvenet az országúton, s az utolsó száz yardot gyalog tesszük meg. De az idén kikapcsoljuk a vonatot, az a szándékunk, hogy az egész utat George kocsiján tesszük meg, s visszük magunkkal a cókmókfalnkat is.

George kocsija hatalmas, csupaüveg- oldalfalú, fedett, modern kocsi. Persze személy szerint egyikünk sem rajong az ilyen luxusvacakon való utazásért. Tom például kijelentette, hogy a maga részéről szívesebben menne a vadonba földúton, egy 'döcögő kordélyban, én pedig szívem szerint, ökrösszekéren tenném meg az utat.

No de persze, ha már egyszer Itt van ez a kocsi, s ha már eayszer megépítették éppen a vadon közepén azt a nyomorult országútat, nincs más mit tenni, használni fogjuk a kocsit. Minden vadászfelszerelésünk persze nem fér el az autóban, de ahhoz azért elég nagy a kocsi, hogy néhány kisebb bőröndöt és egy pár ruhát belepréseljünk, ha éppen kedvünk tartja.

Ruhákra esetleg szükségünk lehet, mert valakinek nem volt jobb dolga, s pont ott a vadon közepén, a kalyibánktól alig fél mérföldnyire összeüttetett gerendákból egy nagy szállodát. Számunkra ez a szálló valóságos tstenverése. Így szinte kényszerítve voltunk, hogy bevezessük mi is a kalyibánkba a villanyt (pedig egyikünk sem vágyott rá), de még több a boszszúság az öltözködéssel. Nomádkodás közben a ruha természetesen, nemigen játszik szerepet, de Tom szerint előfordulhat, hogy esetleg át kell mennünk a szállóba egy kis fegyverolajért, vagy egy darab szalonnáért, szóval valami olyasmiért, amire a vadászembernek szüksége lehet, ezekben a kerge szállókban pedig olyan nagy a flanc újabban, hogy ha történetesen éppen este kell átmennünk, akkor jobb, ha mi is szmokingba bújunk —, elvégre, Ha visszatérünk a szalonnával vagy mittudomén mivel, abban a szent pillanatban ledobhatjuk magunkról. George szerint az sem lenne rossz tipp —, már csak azért sem, hogy minden energiánkat a szarvasvadászatra fordíthassuk —, ha esténként a szállóban vacsoráznánk. Néhány ismerőse tavaly így tett, s azt mondják, bámulatos, hogy ezzel mennyi Időt megtakarítottak a jávorszarvas-vadászatra. George szerint minden este hazatérhetnénk a jávorszarvasainkkal, — már esetleg annyival, amennyi éppen adódik —, szóval akár szarvasokkal, akár azok nélkül, megtérnénk a kalyibába, átöltöznénk, átsattyognánk a szállóba, megvacsoráznánk, aztán holdvilágnál nyomás vissza a vadonba, és behoznánk az elejtett jávorszarvasokat. A kétdolláros szabványmenüt ennénk — afféle nomád ételek —, elvégre (ebben mindannyian egyetértünk) nem azért megyünk a vadonba, hogy ínyencségekkel tömjük tele magunkat: egy kétdolláros egyszerű szállodai tál jobban megteszi, mintha tábortűznél drága dolgokat sütnénk-főznénk.

Ha tényleg a szállodában vacsoráznánk, akkor minden este módunkban lenne választani: vacsora után vagy kimegyünk holdvilágnál a vadonba, hogy az elejtett jávorszarvasokat behozzuk a rejtekhelyekről, vagy lógunk egy kicsit a szálloda körül. Tánc is van minden este. Manapság annyi asszony és lány bolondul a vadonbeli életért, hogy ezek a nagy nomádszállók tömve vannak velük. Van valami a vadonbeli életben, ami szinte megbabonázza a modern nőt, s azért szívesen hagynak ott mindent és mindenkit — na és persze az ilyesfajta nomádszállók alaposan fel vannak szerelve függönyökkel, zsalukkal, úgyhogy legyektől s egyéb kellemetlenségektől nem kell tartaniuk vendégeiknek.

Igen, minden este van tánc a szállóban. De semmi túlzás, semmi fényűzés, a parkett egyszerű keményfa parkett, s legfeljebb annyi az egész, hogy időnként egy kis viaszkkal bekenik, és valami egyszerű, kezdetleges, a városból szerződtetett olasz zenekar látszik. Nem mintha bármelyikünk is odalenne a táncért. Fütyülünk rá mindhárman. De történetesen Tom két lányismerőse is abba a nomádszállóba készül, s az már igazán természetes, ha Tom megtesz egyet-mást annak érdekében, hogy jól érezzék magukat. Az egyik mindössze tizennyolc éves, a másik húsz, s bár fiatalabbak elképzeléseinknél — valósággal kölykök —, mégis igyekszünk majd szórakoztatásukról gondoskodni. Tom azt mondja, és véleményem szerint nagyon is igaza van, ha már egyszer a kölyköknek szándékukban áll odamenni, akkor mi sem tehetjük meg, hoqy hébehóba be ne kukkantsunk a szállóba, s ne legyünk azon, hogy kellemesen teliék az idejük. Ügy van, hogy a mamájuk is velük megy, s így persze az ö szórakoztatásáról is gondoskodni fogunk; nekeni már az is megfordult a fejemben, hogy kölcsönadom a mamának szarvasölő puskámat, menjen a vadonba, és lőjön magának egy jávorszarvast.

Van egy dolog vadászkirándulásunk előkészületeit illetően, amiben midannyian egyetértünk, ez pedig az, hogy italt nem viszünk magunkkal. Az ilyesfajta kirándulást az ivás tönkreteszi. Mindannyian jól emlékezünk hajdani táborozásainkra a vadonban (arra az időre gondolok, mikor még nem volt sem szálló, sem országút f demizsonszámra vittük magunkkal a rozspálinkát (gallonja két dollárba került), s esténként körülülve a tábortüzet, ittunk.

De nem volt benne semmi öröm. Tehát nem viszünk magunkkal semmi italt. Azt persze nem mondom, hogy a kocsibán rgem lesz esetleg egy-eqy flaska a zsebünkben, de ha lesz is, csak a hideg vagy az esetleges balesetek miatt lesz. Es ha elérjük a kalyibát, pokolba az itallal, nincs többé rá szükségünk. Ha mégis szükségünk lenne rá — bár ez nem valószínű hever ott valahol a kalyiba körül még három láda skót viszkl... azt hiszem, egy kis belakatolt cementpincében, amit vaj s egyéb hasonló dolgok számá-g építettünk. Szó, ami szó,van három — esetleg négy, talán öt —> láda viszkí és ha bármilyen oknál fogva szükségünk lenne rá, hát rendelkezésünkre áll. De nemigen valószínű, hogy hozzányúlunk — hacsak nem kapunk egy hideghullámot, vagy esőt (akkor nincs kizárva, hogy hozzányúlunk), vagy valami száraz meleg nem szakad a nyakunkba. Tom szerint még néhány láda pezsgő is van a pincében, de aligha fogunk inni belőle Ha az ember kora hajnaltól szürkületig szarvast cserkel, n?m ér rá pezsgőre gondolni, legalábbis amíg haza nem keveredik. Abban azonban van valami, amit Tom mond, szerinte akkor vehetnénk esetleg valami hasznát a pezsgőnek, ha netán meghívnánk a két kölyköt egyszer vacsorára: persze csak afféle nomád vacsorát tudnánk összeütni (a mamát aligha mernénk meghívni ilyesmire), de véleményünk szerint azért valahogy csak nyélbeütnénk a dolgot. Az emberünk — valaha főkomornyik vagy valami Ilyesféle volt Angliában —, össze tudna kotyvasztani *»alami olyasféle nomád-ételt, amire csúszik a pezsgő.

Őszi táborozási terveinket illetően csak egyetlen körülmény aggaszt eqy parányit bennünket. A jávorszarvasok fenemód megritkultak arrafelé. Azt mondják, azelőtt töméntelen sok volt belőlük. Lakik ott nem messze egy öreg telepes — az emberünk mindig tőle vásárolta számunkra a tejszínt —, ez mesélt, valaha annyi volt a jávorszarvas, hogy kiitták a viszkiiét, a csészéjéből. De mostanság, mintha eltünedeznének. Tavaly számtalanszor kiküldtük az emberünket, hogy keressen jávorszarvast, de soha, még csak egyet sem látott. Három éve egy fiú, a szálloda alkalmazottja, azt mondta, hogy látott eqy jávorszarvast a szálloda möqötti marhaleaelőn, és múlt évben többen is látták egy jávorszarvas nyomait, alig tíz mérföldnyire a szállótól. De e két kivételtől eltekintve, bizony nem nagyon lehet dicsekedni a jávorszarvasvadászattal.

De hát számít ez? A lényeg: az élet, a fentebb ecsetelt nomád élet. Ha jön jávorszarvas a kalyibánkhoz, hát lelőjük, vagy szólunk a komornyiknak, hogy lője le ő. De ha nem jön, — hát, istenem, tíz évig megvoltunk nélkülük, megleszünk ezentúl is, azt hiszem, minden fejfájás nélkül.

(Fordította: Rákosy Gergely)’

10