A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-03 / 44. szám

És persze egyetlen „asztalról“ sem hiány­zott a fűzfavesszővel bevont Jókora,, testes borospalack. A savanykás vlnkót meg kel­lett kóstolnunk, amikor a kíváncsiság oda­­vltt a lakmározók közelébe. Kínálták a ha­­rapnlvalót is, de a bőséges ebéd után sza­badkoznunk kellett. A tüzes rákijából egy kortyot mégis Innunk kellett. Ezüttal délután Jöttünk, és alkonyatldő­­ben egy távolabb! tisztáson a pompás, üdf­­tövízü forrás közelében ettük az apró nyársra tűzdelt saslikot. Pohárcsengés, énekszó mellett vidám volt a hangulatunk, de nekem emlékeimben szebbnek, virágo­sabbnak és vidámabbnak tűnt az a régi, s hogy az árnyas tölgyek és gyertyánfák alatt harmonikaszó mellett kólóztak a fia­talok, ahogy összefonódva kifogyhatatlan kedvvel keringtek, Járták a táncot, cifráz­ták fürge lábbal. Sok a fiatal, andalogva sétáló pár az er­dő ösvényein, lányok, lányok, — de róluk külön kell szólnom. A lányok a lányok — angyalok Szép lány — a mi szemünkben szép lány — sokfelé terem. A hűvös Skóciában csak­úgy, mint a forró Georgiában. Ott a tenger sós párája festi hajnalosan rózsára a lá­nyok arcát, amott meg a déli nap heve adja meg a bőr tündöklő zománcát. Szólhatnék talán még spanyol nőkről, francia lányok pikáns arcvonásairól vagy akár Myjava környéki csitrik kedves kerek orcáiról. És folytathatnám a sort, kölcsönkérve festő ba­rátaim palettáinak legcsábosabb színeit. Most egy gyümölcsösbódé mellett állok, és orromba száll a csengő barack, sma­ragdszínben fénylő szőlő Illata, mely utá­nozhatatlan és finomabb a legfinomabb francia illatszernél, mert ez a természet maga, semmi csinált benne. Még nem ha­raptam beléjük és zamatjukat már élvezi az Ínyem, kesernyésen édes az egyik, a má­sik meg mézes és üdítően savanykás asze­rint, melyik szemet érlelte hosszabban a nap. A polcon halmokban magvaváló szilva és borízű alma, de én a barack és szőlő mellett döntök. Külön öröm, hogy magam választ­hatom kt a legszebb darabokat és fürtöket. Aztán csak nézem, hosszan a mérleggel baj­lódó lányt. Feltűnt nekem már a vásárlás első pillanatában, most nem tudok betelni vele. ' Nézem az esztéta gyönyörével, ahogy fes­tő vagy szobrász figyeli modelljét, hogy agyagban vagy vásznon megrögzitse vona­lait, de nézem a férfi el nem palástolható ösztönével Is, ami korántsem megbotrán­koztató, olyan természetes. Az ilyen nézés nem hozza zavarba a lányt, nem fest pirt az arcára, nem kényszeríti, ljogy szemét lesüsse, hiszen érzi, hogy a szépségének szól, ezért ül ajkára a mosoly, amely már nem a vevőnek, de a hódolónak szól és azért oly becses, mert nem fiatalember kapja. Karcsú, pihekönnyű testét gyönyör vol­na táncba vinni egy régi Strauss-keringőre, úgy érzem e pillanatban, hogy más tánc nem illik hozzá, csak ez a könnyű lebegés és forgás. Nem esik szó köztünk — csak tört orosz­sággal tudnék valami szépet mondani, amit talán meg se értene —, de nincs is szóra szükség, valami varázslatos áranfí el­indult és pillanatokig fogva tart. Átveszi tőlem a gyümölcsért Járó pénzt és belém tűz a fiatal parázslás, a lélek tük­rének nevezett, gyönyörű, formált, mélysö­­tét, keleties szemének szikrázása. Indulok tovább, az utca forgataga elkap, de én vi­szem magammal ezt a parázslást, barna ar­cának bársonyos báját, s karja kecsességét és Induló keble gyengéd vonalainak vará­zsát. Nem volt az első szép teremtés, csak egyike azonknak, akiken, Így sűrítve, szinte felhalmozva láttam a fiatal lányok rene­szánsz festők ecsetjére méltó hamvas szép­ségét. Néztem aztán gyermekeket is, Muril­lo pufókarcú, barna angyalait, akiket a szü­lői gondosság a nyár hevében érthetetlenül meleg gyapjúingecskékbe öltöztetett. Boldog ország, ez a te induló Jóléted leg­hűségesebb tükre: ezek az angyalarcú apró­ságok. (M. Á. felvételeij 19 M

Next

/
Thumbnails
Contents