A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-03 / 44. szám

FABRY ZOLTÁN

Antisematizmus

//.

Ha példát, szinonimát keresünk a költői nagy magány és a kollektiv hatás, a tömegmozgatás, a szolidaritás-viszonylat érzékeltetésére, akkor a prófécia, a próféta-fogalom a legátfogóbb. „Próféták és költők dühe olyan rokon, étek a népnek s innivaló“, egyenlít cáfolhatatlanul, Radnóti Miklós. Csak egy vallásfllozőfus — Bergyájev — mondhatta Ibsenről: „Ibsen

művészete prófétikus. Ibsen egyszerre volt magányos és szociális. A magány és a szolidaritás egysége az ismertetőjele a prófétai elhivatottságnak.“ A költőnek hinnie kell elhivatottságában, kiválasztottságában, küldetésében. Ügy és akként, ahogy József Attila felragyogtatta:

„ ... ám, hogy választott vagyok komor bolygóm a legszebben ragyog

Mer nem zúgat fényt senki szabadabban.“

A költészet: szabadon választott kötöttség. Az egyéniség kollektív elkötelezettsége. Eduard Meyer, az ókor nagy hisztérikusa, Jeremiásban látta meg „a világirodalom első kézzelfogható egyéniségét“. Mindjárt az első jelentkezésnél az egyéniségen van a hangsúly és ez az egyéniség tömeget mozgató, felrázó, változást, változtatást sugalló, forradalmasító tényező. A paradox Ady-attitüd — „Tábor vagyok gőgben, egyedül“ — a legigazibb költői önarckép. Ady Endre csak így lehetett személyében — minden: magyar a magyarság képviseletében, ember az emberiség nevében: „magyar az űzött magyarságban, ember az embertelenségben“.

Ady a magyarság és az emberiség együgyét saját személyében élte meg, élte át. Az egész magyarság, majd az egész emberiség sorsa a költő legszemélyesebb, átruházhatatlan, lerázhatatlan ügye lett. Ady nagy, háborús magányának értelmét — és ezzel a költői nagy magány titkát — Kuncz Aladár mondotta ki annak idején a zilahi Ady-ünnepségeken: „Mi (azaz: a háború foglyai és internáltjai és ő maga, mint a francia „Fekete kolostor“ lakója) együtt, a szenvedésnek és felelősségnek közös megosztásával éltük meg a történelmi időket, míg ő egyesegyedül állt harcokban a titkos jövőért“. És ez a titkos jövő titok nélkül állt Ady előtt: igazolt realitást közvetített. A költő, mint próféta, nem jós, nem titok, de a valóság feltárója, felmérője, a konzekvenciák kendőzetlen levonója. De ennek előfeltétele a „nagy magányos“ örök negyvennapi pusztábavonulása. „Be mély az én zárottságom“, sóhajtott csodálkozön, felmérőn és megállapítón Ady, és ez a mélységből-kiáltás, ez a de profundis kihatásában a legnagyobb méretű költői és emberi kisugárzást jelentette!

Ady önszemélyére összpontosítottan szinte magán-háborút folytatott a magyar társadalmi anomáliák ellen. Ady „mély zárottságban“ elkülönülten „forradalomban“, forradalmában élt —• előpéldázón — a tömegforradalomért, a „holnap fehéreinek“ győzelméért. És akkor ebbe az árva, de harcos zárottságba belevágott a háború, hogy Ady most.még nagyobb magárahagyottságban, még mélyebb zárottságban — mint „újból élő és makacs halott“ —• folytassa egyéni harcát mindenkiért, tömeghalál ellen az életért:

„Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak rajta

Véres és ostoba feneségek“,

w

A legnagyobb magyar magányos („Ki látott engem?“) a világháború révén világmondanivaló, világszószóló lehetett: a gondolat igazával egyjelentésű béke igaza. Ady Endre a vox humana kemény szobortántoríthatalansága: ember az embertelenségben! Példázó kiteljesedés, kinyilatkoztatás, úgy és ahogy az ritkán adatott meg egy költőnek!

A költői nagy magány társadalmi determináltságot jelent: vállalást, állásfoglalást, strázsálást, vigyázást, figyelmeztetést, jóelőre. Övé a kinyílt láthatár. A költészet; a horizont boltozata, a láthatár egésze. A költészet: őrszerep. Ady a háború küszöbén prófétikus felelősséggel, sugallón, társakat keresőn és kérlelőn tágította ki funkcióját:

„S akik még vagytok őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán“.

Stefan Zweig nagy háború-ellenes drámájában, a „Jeremiás“-ban, melyet az első világháború alatt és után Romain Rolland nem győzött példázón dicsérni — a próféta azt mondja magáról: „Én vagyok az őr“, a strázsa én vagyok“. És ez a strázsálás a békének és a békéért szólt, „a háború kerítői ellen“, mert a béke „a tettek tette“. A próféta és a költő, az, aki ébren van, amikor mindenki alszik, aki beszél, amikor mindenki hallgat, és aki elnémul, amikor a hangszórók üvöltenek. Földessy Gyula nem véletlenül állapítja meg Adyval kapcsolatban: „A nagy költők a nagy távolságok, nagy perspektívák látói“. És Ady után csak József Attila mondhatta a költőről:

........lássa messziről mi közeleg,

milyen isten rémlik a teljes tájon, mily csönd szivárog, hogy üreget vájjon alánk, míg eltölt gond és képzelet.“

Csak a gond-rágta és képzelet-űzte költő, csak a szorongás felelősségkényszere és reálfantáziája együtt adja és hozza a líra történelmi feladatát: a kinyilatkoztatást. József Attila gondja és képzelete a világháború századában „az emberhez méltó gond“ eredményeként a legnagyobbat és legnehezebbet — a békét — kodifikálta. A költő igazának történelmi súlyát és elsőbbségét csalhatatlanul mérhetjük le, ha ezt az emberhez egyedül méltó gondot a háború és béke mai perében a kínai kommunista párt álláspontjával szembesítjük! A költő nem reked meg az' egyszervoltnál, sémánál, dogmánál, feltétlenségnél, tekintetnélküliségnél, nem kullog valami után, nem kottából c..ekel, nem böfög sablont és frázist, nem közhelyes előírást melegít fel, nem szajkózik, nem majmol és nem ismétel. A költő, előéneklő, elöimádkozó, elöfigyelmeztető, előélő, átélő. Ady személyében a magyar társadalmi forradalom testesült meg. Ő jelentette hőfokát, kottáját, summáját. Ady költészete a változást, a forradalmat nyilatkoztatta ki, tette láthatóvá és kikerülhetetlenné: joggá és kötelességgé. Törvénnyé!

* * d

A költő: törvényszövegező, kodifikáló A költő: névadó. „Han 'ag társadalmunkra szabatos szavam van“, rögzítette szerepét és rangját József Attila.

A költő nevét, jelzőt, jegyet, igét ad a múltnak, jelennek, Nevet ad korának, problémájának, figyelmeztető, felrázó jóslatának, diagnózisának, gyógyjavaslatának: és nevet ad a még meg sem született emberi jövőnek: gyermekének, És figyelemmel kiséri, amikor ez nevelők, kisajátítók, kiuzsorázók, szabotálók vagy idegenek kezére kerül. Az eltérés, az eltérítés fokáért aggódik. A felelős mindenképpen ő marad. A költő, aki névadó volt, most közbeszóló lesz: számonkérő. Gondoljuk el, micsoda közbeszóló, micsoda vádszövegező volt Ady, amikor „sírjukban is megátkozott gazok“, az Ady-forradalmában élő magyarságra ráhozták, rászabadították eltérítőnek, „gyógyítónak a Háborút, a Rémet“.

És hallgatott volna egy József Attila vagy nem most lett volna igazában öngyilkos tiltakozás, amikor hamis perre, műperre, de ’ igazi börtönre és halálra ítéltettek a szemémélyi kultusz magyarországi áldozatai?!

A költő mást akart. József Attila nagy magányának konstruktív értelmét ez a két sor hordozza: „megszerkesztem magamban,

mint ti, majd kint, a harmóniát“. Azaz: az én nagy magányomban, a költői „nagy zárottságában“, megszerkesztem nektek előre a mintát, mely nem sablon, séma és kaptafa, de nehézség, élet és halál, kín és gyönyörűség, tündöklés és nyomorúság igaz gyümölcse, emberlíez méltó valóság: az én emberhez méltó magatartásom példája. A költő szubjektivitása — a nagy magányos ténye, léte — kollektív valósítást eredményez. Illyés Gyula perdöntőén tanúsítja:

„Dolgozom: küzdve’alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin“ gyanítom;

, formálom azt is, amivé ti válhattok — azt munkálom én ki; azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak anyag bennetek s halvány akarat akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat!“

A költő: névadó. Úgy és olyan értelemben, ahogy Konfucius mondotta: „A világot rendbe lehet hozni, ha eltaláljuk a dolgok nevét“. Ady, a nagy magányos mély zárottsága az imperializmus, a világháborúk korában megtalálta az ember helyét ős nevét. Formulája, „ember az embertelenségben“: történelmi névadás volt. Egyszeri: felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül ’ vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett az a varázsige, mely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek, köszönhetek mindent!

A költő — a nagy magányos — kollektív felelősséggel, és így kollektív érvényességgel kodifikál. Ezért lehet névadó, törvényszövegező, törvényadó. És ennél is több: maga a törvény! József Attila Adyval demonstrál: „Verse törvény ... mert virágzás, mert élet és örök“.

A költő névadó. A vers: törvény. A nagy magányban óriásra nő a felelősség és ezzel a mű. Romain Rolland Clérambaultja a háborús tömegpusztítottság ellenszereként jelenti ki: „Minden ember, aki igaz, tanuljon meg egyedül maradni... egyedül gondolkozni. A többi helyett, sőt ellenére“. A költő: helytartó; tiszte — elnagyított hasonlattal élve — a pápáéval vetekszik. (Petőfi: „a költő az istenség szent levele, melyet leküld nagy kegyében hozzátok, gyarló emberek“). A költő, mint helytartó köteles jól és igazán sáfárkodni talentumával és hitelével mindenkiért és minden-