A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-03 / 44. szám
t M ilyen sötét az éj! A parti ligetben meggyúltak a liliomok, ezüst halak ragyognak az árban, a Iábdobogástól remeg a föld. Gyerünk el innen! s , S itt is csak így van: forognak a szemek, kerekek — emelkedők és süllyedők, magukba fordulnak s zárkóznak, lassú emelkedés és zuhanás. Milyen sötét az éji „ Karunkra dőlve aludjunk, s gondoljunk arra, hogy egy nagy pillanatban elválunk a földtől, s a léc fölött anyagtalan a testünk! így a távolról hallott szónak is^világos az értelme, közel jön az ég, mély a föld, valószínűtlen a fák gyökere, csillaghoz ér az arcunk. S csupán az elrugaszkodáson múlik minden! Hideg esőben, röviddel hajnal előtt, mint egy zongorát felvitték a lépcsőin a bénát, merev lábbal átlépték a küszöböt, lenyúltak, kezük a földön matatott, letették, egymás felé fordulva meghajoltak. Most itt van, lám, a pillanat, amikor ott nyugszol, ahol a szoba átlói találkoznak, te vagy ez a pont, a gabona hullámzása, mindent ködösen látsz, s rázod a vízszintes világtengelyét bús haraggal. Nem billen meg a felszín, nem látod meg benne a Napot, sem az esőt, sem saját arcod. Álló víztömeg, álló, a halak a fenekén lángolnak. De ugyanabban az irányban, valamivel odább, női lábakat szűr a függöny, mintha víg dobokra ütődnének, s férfi-lábak, izmosak, céltudatosak, óriás kerékpárként forgatják maguk alatt a Földet a város aszfaltján, tengerek fenekén, homok üvegén, csillagok híg fémjében, antracittá változott páfrányok között, mindenütt, mindenütt ott az ember lábnyoma. Két csupasz láb jár a szobámban. Negatívként lóg az ablakon a homály, hiába keresem magam a képen, lehull az éj, mint meglőtt madár, jobbi'ól is, balról is bombázók zúgnak, a levegő s víz az égre csapódik, harangláb hull az égből a földre. Meglátni Nápolyt, aztán meghalni! Keresse föld Caprit, nászéjszaka csak egy van az életben! Az élet édes, mint a reklám, cilinderes csupasz ember fekszik a peronon, a menyecske türelmetlen, indul a mozdony, Ne pás se pencher en dehors, nicht hinauslehnen, é pericoloso sporgersi, kihajolni veszélyes: cilinderes hulla fekszik a peronon. A nyoszolyólányok bután vihognak. Gyerünk tovább! Arrább víz van, mely a beszélő szájig emelkedik, arrább homályos, rosszul látható az eső pengéje, mely éjbe merül, alatta férfi ugrál, mint leveli béka, kezében alma, MIROSLAV VÄLEK: Káprázat lábán tartja az ujját, s kiabál: „Minden feldobott test visszaesik a Földre, és nem megfordítva .. S csakugyan sok alkalommal elénk tárult: acél és gyermekarc kölcsönös vonzása, bomba és járda kölcsönös vonzása! De az arcok albumokban fakulnak, elvesztek tudatunkban. Míg egyszer megtelünk alázattal, délután leülünk az asztalhoz, kinyitjuk az albumot, s beletúrunk emlékeinkbe: sehol semmi, fehér foltok, mint mikor az ablaküvegre írod: Szeretlek, ' — s letörlőd kabátod ujjával, mintha sohasem éltek volna, elenyésztek, Tamara, Tatjána, Teréz, Tivadar, Tibor, Tihamér, elenyésztek, Magdolna, Malvin, Marcell, Marek, Mónika, elenyésztek, Ádám, Abel, Anna, Alena, elenyésztek, s az acél megmaradt. Csendes és szelíd, szeplőtlen, hatalmas, mint a kasza a kisnyúl előtt, zöld lóhere homályán, virradatkor, mikor kibomlik a mezőn a pára fehér lobogója* káprázatos, mint az asszonytest, mikor szilon trikóban kiemelkedik a tóból. Hirtelen ezer sötét klarinétot emel az erdő, játszani akar, de te helyesen arcodra borulsz, Menekedj meg az érintéstől, szabadítsd meg a régen megsejtett világ képét. Két csupasz láb jár a szobámban, két csupasz láb, s én nem látom. Felkel a Nap, tű fénylik a padlón. Ha ép volna az ujjam, felemelném a tűt, ha ép volna a kezem, felemelném a világot. Forgatom a fejem, s mindig ugyanazt látom: kerekek, emelkedők és süllyedők, magukba fordulnak és zárkóznak, mozgásban lévő anyag. Forgatom a fejem, de semerre sem látlak. Könny és fény, elfogódottság és por. Pupillámba tolakszik a zsibongó város, házak és tornyok, daru és üveg, uszodán s a szaltó az uszoda fölött, élénkpiros motorkerékpár, szőke nő az oldalkocsibarij ám az elfelejtett dolgok is, a véletlenül meglátott dolgok. Én vagyok a város. Kezem van, mely kristályokat csiszol, kezem, mely bádoglapot hajlít. Én vagyok a város, millió futó liheg bennem, maratoni távon. Az akváriumon keresztül sötétzöld a világ, mint léghajó, mozdulatlan fehér hal csüng az égen. De én vizen és köveken kelek át, hallgatag erdőn, s egy centiméterre az ablaktól, arról a helyről, hal épp a klívia nyílik, és sárga vadnvéh szökik a szobából, szememmel pontosan követve röptét^ áttetsző, könnyű röptét, elrugaszkodom. Veres János fordítása 11
