A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-03 / 44. szám
Wolfdietrich Schnurre: C/JtazdS cl mnltbcL Éppen betöltötte negyvenkettedik életévét, mikor érdekes dolog történt Jonathan S. törvényszéki tisztviselővel. Megismerke. 'dett egy'leánnyal, akihez rögtön oly bensőséges és kizárólagos vonzalom fűzte, amilyent azelőtt nem tartott lehetségesnek. ■A leány, Lore a neve és varrónő a foglalkozása, szívből viszonozta vonzalmát, mégis oh/ különös tartózkodást tanúsított, hogy egy napon arra kérte, közölje vele, magatartásának indokát. — Megkísérlem — felelte Lore. — Azt az erdőt szeretem, melyben többé nem énekelnek a madarak; azt a folyót szeretem, melyben már nem úszkálnak a halak. Félek általmenni ezen az erdőn; gyáva vagyok ahhoz, hogy megfürödfem ebben a folyóban. — Nem tudhatom, hogy a sors veled mit tartogat nekem — szólt Jonathan S. — Mindig azt hittem, hogy a legnagyobb dolgokat is elég aprópénzzel kiegyenlíteni. Nem sejtettem, hogy az egész summát még egyszer követelhetik rajtam. — Nem követelek semmit — felelte a leány — így is szeretlek. Jonathan S. ezt a szerelmet kevésnek találta, Lore teljes vonzalmára tartott igényt. Valamivel később, a leány meglepetésére, utazásra készülődött. Kérdésére elmondotta, hogy szabadságot kért, s most felkeres minden nőt, akinél valaha is otthagyta énjének egy egy darabkáját, megkéri őket, adják vissza neki. Ha minden "darabkát összeszedett, visszatér, s az egészet lábai elé helyezi. Lore nagyon meghatódott, csupán arra kérte, ne maradjon távol sokáig. Azután megcsókolták egymást, s Jonathan S. útjára indult. Első útja egy asszonyhoz vezetett, akit valamikor feleségül akart venni. Lolának hívták és még mindig szép volt. Most derült csak ki, hogy az mily sokáig várt reá. Nagysokára azonban — mint elmondotta •— érzelmei elhalványodtak, azután megtalálta hivatását, és ez most már teljesen betölti életét. Ennek nagyon örül, felelte Jonathan S. Különben azért jött csupán hogy . .. — Igazán? — kiáltott fel és megragadta a kezét. Ö, jól sejtettem! A férfi köhécselt. Félreérti őt hiszen, tsupán arra akarta kérni, adja vissza az ő énjét, legalább azt a részét, amelyet akkor, amikor ... — Ügy... — Fáradtan mosolygott. Azután odament a polchoz és egy kis dobozt kotorászott elő. — Itt van — mondotta. — De ne hidd, hogy nehezemre esik megválnom tőle. Átvette és eltúlozva mondott köszönetét. Alig, hogy táskájába süllyesztette a dobozt, hirtelen minden vér kiszaladt a nő orcájából, megtántorodott. s mielőtt ő odaugorhatott volna, a földre zuhant. Ekkor tudta meg, hogy az még most is mennyire ragaszkodik hozzá. Megzavarodva csúsztatta kezébe a dobozkát, Lola életereje rögtön visszatért, felállt és mosolyogva kísérte őt az ajtóig. — Kedves tőled, hogy felkerestél. Némán meghajolt és kábultan ment le a lépcsőn. Furcsán érezte magát akkor is, mikor Lucie jelkeresésére indult. Nem volt otthon, a férje nyitott ajtóig Jonathan S. bemutatkozott és körülményesen felvilágosította jövetelének céljáról. A férj felhúzta szemöldökét, és behívta. — Tehát ilyen — mondotta a szobában megváltozott hangon és közeledve Jonathan S-hez, — ilyen az indoka azoknak a kínoknak, melyeket feleségem naponként okoz nekem. Jonathan S. meghátrált. Nem értette egészen. Majd megmagyarázza neki, mondotta a férj. Nem múlhat el nap, inkább nem múlik el óra, anélkül, hogy felesége ne lobbantaná szemére: Ilyenkor Jonathan egészen más volt. Jonathan gavallér volt. Es te milyen vagy? — Jonathan, Jonathan. Jonathan — kiáltott fel a férj. Odarohant a 'szekrényhez és egy papírdobozt rántott elő. — Azt akarja visszakapni, amit valamikor Lucienek ajándékozott? Kérem szépen! — Es a dobozt odadobta a lába elé. Jonathan S. lehajolt és meglepetve emelte fel azokat az álarcokat, melyek kigurultak. Az egyik az elbizakodottságot ábrázolta, a másik a hamisságot, az érzékiséget a harmadik. Valamennyi azonban félreismerhetetlenül magán viselte Jonathan S. vonásait. Megborzadva szedte össze az álarcokat, az ajtóhoz rohant és lefutott a lépcsőn. Időre volt szüksége, hogy legyűrje megrázkódtatását. Mikor ismét pirulás nélkül tudót tükörbe nézni, a címek listájából egyik ifjúkori szerelmét választotta. Luciádénak hívták, mosodában dolgozott, s valamikor nagyon szerették egymást; biztos volt benne, hogy tőle kapja vissza énjének legbecsületesebb és legtisztább részét. Ki írhatná le meglepetését, mikor Lucinda [akinek közben saját jólmenö mosodája lett) már nem is emlékezett rá, nevetve húzta el a függönyt egy hatalmas állvány elől és így szólt: — Kérem, legyen szíves itt kikeresni, amit állítólag itthagyott; gondosan besoroltam minden holmit, amit az idők folyamán nálam felejtettek. Jonathan S. zsúfolásig megtömött rekeszek végtelen sorával állt szemközt. Minden válogatás nélkül néhányat kihúzott az elraktározott dobozkák közül — az egyikben gallér és nyakkendő volt, a másikban egy kopott cigarettaszelence — szórakozottan elköszönt és összetörtebben mint valaha indult vissza a szálloda felé. Qttől kezdve utazása igazi maratoni futássá változott. Minél inkább halmozódtak az olyan esetek, aminőket leírtunk, Jés ezek, kevés kivétellel állandóan ismétlődtek), annál inkább rohant lélekszakadva a következő felé. Emellett a névsor fokozatosan. egyre jobban összezsugorodott, és egy reggel eljutott addig, hogy befelezte amit tervezett: nem volt már több címe, név név után ki volt húzva; felkereste valamennyi előző szerelmét és számottevő zsákmánya csupán egy összefogdosott fénykép volt, amely őt egy kövérkés szőkével együtt egy körhinta falovon lovagolva ábrázolta, azután egy sörpecsétes diáksapka, melyet egyszer, egy zongoratanár-. nőnél felejtett, s egy szalmavirágkoszorú, mellyel egy mészáros ifjú feleségét ajándékozta meg évekkel ezelőtt. Jonathan S. letörve ment a postára és táviratot küldött Lorenek: elindul hazafe-. lé. Ekkor jött rá, hogy elutazása óta ez volt az első eset, hogy Lore eszébe jutott. Zavartan kísérletezett azzal, hogy felidézze emlékezetében. Hiába; bár minden szerelme ott állott tisztán szeme előtt, Lore képe elhalványult. Levéltárcájában keresgélte azt a fényképet, amelyet búcsúiáskor oda rejtett. Mégis csak azt találta meg, amely őt a kövérkés szőkével ábrázolta a faló hátán. Megdöbbenve utazott hazafelé, s azzal a gondolattal próbált vigasztalódni, ha arca feltűnik majd a peronon, szíve máris birtokában lesz Lore vonásainak. Mikor megérkezett, éppen senkit sem látott, aki Lorera emlékeztette volna. Még többször szalad oda-vissza a peronon, aztán kimerülve vonszolta magát a kapun kifelé. Mialatt odahaza fölfelé haladt a lépcsőn, egy hölgy ment előtte. Tovább nem érdekelte. Gondolatait sokkal jobban elfoglalta Lore képének helyreállítása. A hölgy váratlanul megállt Jonathan S. ajtafa előtt és a kulcsot bedugta a zárba. — Bocsánat — szólalt meg Jonathan S. —, de itt én lakom. — A hölgy megfordult. — Maga? Felingereíten ráncolta szemöldökét. ■— Halló — szólalt meg egyszerre — Jonathan! Egyáltalán nem ismertem rád. Igen, Lore volt. Üdvözölték egymást és a reggelinél az is kiderült, ott volt a vonatnál, hogy fogadja. Ö is jópárszor fel s alá sétált a peronon. — Mi aztán jól elkerültük egymást — állapította meg és a vállát vonogatta. Jonathan S. bizonytalanul tekintett rá. — Csak azt tudnám, miért vagy hirtelen oly idegen nekem. — Érdekes — mondotta Lore, — én sent vagyok másként veled. Csendben álltak egy pillanatig, azután folytatta: — Mindent, amit irántad érzek, ráírtam fényképem hátára. — Melyik fényképre? — kérdezte na-, gyot nyelve. — Arra, amelyet elutazásodkor adtam neked. Halálosan felkavarva vette elő levéltárcáját. Ebből esett ki az a fénykép, amely őt a körhintán a szőkével együtt ábrázolta. — Ki ez? — kérdezte Lore. Köhécselt. — Egyik régebbi barátnőm — mondotta vontatottan. — Es hol van az én képem? Jonathan S. gyámoltalanul vont vállat. — Bizonyára ... elvesztettem valahol. Lore felállt s az ablakhoz lépett. HosZ-szább idő múlva visszatért és az edényeket kezdte lerakni. Két hét múlva összeházasodtak. Értelmetlennek tűnt számukra, hogy ne így cselekedjenek, ha már egyszer egymásra találtak. Jonathan S. hetvennégy éves korában halt meg, felesége néhány évvel túlélte őt. Azt mondták, házasságuk harmonikus voltJ Flórián László fordítása 10