A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-03 / 44. szám

Wolfdietrich Schnurre: C/JtazdS cl mnltbcL Éppen betöltötte negyvenkettedik élet­évét, mikor érdekes dolog történt Jonathan S. törvényszéki tisztviselővel. Megismerke­­. 'dett egy'leánnyal, akihez rögtön oly ben­sőséges és kizárólagos vonzalom fűzte, amilyent azelőtt nem tartott lehetséges­nek. ■A leány, Lore a neve és varrónő a foglalkozása, szívből viszonozta vonzalmát, mégis oh/ különös tartózkodást tanúsított, hogy egy napon arra kérte, közölje vele, magatartásának indokát. — Megkísérlem — felelte Lore. — Azt az erdőt szeretem, melyben többé nem énekelnek a madarak; azt a folyót szere­tem, melyben már nem úszkálnak a halak. Félek általmenni ezen az erdőn; gyáva vagyok ahhoz, hogy megfürödfem ebben a folyóban. — Nem tudhatom, hogy a sors veled mit tartogat nekem — szólt Jonathan S. — Mindig azt hittem, hogy a legnagyobb dol­gokat is elég aprópénzzel kiegyenlíteni. Nem sejtettem, hogy az egész summát még egyszer követelhetik rajtam. — Nem követelek semmit — felelte a leány — így is szeretlek. Jonathan S. ezt a szerelmet kevésnek találta, Lore teljes vonzalmára tartott igényt. Valamivel később, a leány meglepeté­sére, utazásra készülődött. Kérdésére el­mondotta, hogy szabadságot kért, s most felkeres minden nőt, akinél valaha is ott­hagyta énjének egy egy darabkáját, meg­kéri őket, adják vissza neki. Ha minden "darabkát összeszedett, visszatér, s az egé­szet lábai elé helyezi. Lore nagyon meg­hatódott, csupán arra kérte, ne maradjon távol sokáig. Azután megcsókolták egy­mást, s Jonathan S. útjára indult. Első útja egy asszonyhoz vezetett, akit valamikor feleségül akart venni. Lolának hívták és még mindig szép volt. Most de­rült csak ki, hogy az mily sokáig várt reá. Nagysokára azonban — mint elmondotta •— érzelmei elhalványodtak, azután megta­lálta hivatását, és ez most már teljesen betölti életét. Ennek nagyon örül, felelte Jonathan S. Különben azért jött csupán hogy . .. — Igazán? — kiáltott fel és megragadta a kezét. Ö, jól sejtettem! A férfi köhécselt. Félreérti őt hiszen, tsupán arra akarta kérni, adja vissza az ő énjét, legalább azt a részét, amelyet ak­kor, amikor ... — Ügy... — Fáradtan mosolygott. Az­után odament a polchoz és egy kis dobozt kotorászott elő. — Itt van — mondotta. — De ne hidd, hogy nehezemre esik megvál­nom tőle. Átvette és eltúlozva mondott köszönetét. Alig, hogy táskájába süllyesztette a do­bozt, hirtelen minden vér kiszaladt a nő orcájából, megtántorodott. s mielőtt ő oda­­ugorhatott volna, a földre zuhant. Ekkor tudta meg, hogy az még most is mennyire ragaszkodik hozzá. Megzavarodva csúsz­tatta kezébe a dobozkát, Lola életereje rögtön visszatért, felállt és mosolyogva kísérte őt az ajtóig. — Kedves tőled, hogy felkerestél. Némán meghajolt és kábultan ment le a lépcsőn. Furcsán érezte magát akkor is, mikor Lucie jelkeresésére indult. Nem volt otthon, a férje nyitott ajtóig Jonathan S. bemutatkozott és körülmé­nyesen felvilágosította jövetelének céljá­ról. A férj felhúzta szemöldökét, és behívta. — Tehát ilyen — mondotta a szobában megváltozott hangon és közeledve Jonat­han S-hez, — ilyen az indoka azoknak a kínoknak, melyeket feleségem naponként okoz nekem. Jonathan S. meghátrált. Nem értette egé­szen. Majd megmagyarázza neki, mondotta a férj. Nem múlhat el nap, inkább nem mú­lik el óra, anélkül, hogy felesége ne lob­­bantaná szemére: Ilyenkor Jonathan egé­szen más volt. Jonathan gavallér volt. Es te milyen vagy? — Jonathan, Jonathan. Jonathan — kiáltott fel a férj. Odarohant a 'szekrényhez és egy papírdobozt rántott elő. — Azt akarja visszakapni, amit vala­mikor Lucienek ajándékozott? Kérem szé­pen! — Es a dobozt odadobta a lába elé. Jonathan S. lehajolt és meglepetve emel­te fel azokat az álarcokat, melyek kigurul­tak. Az egyik az elbizakodottságot ábrázol­ta, a másik a hamisságot, az érzékiséget a harmadik. Valamennyi azonban félreismer­hetetlenül magán viselte Jonathan S. vo­násait. Megborzadva szedte össze az álarcokat, az ajtóhoz rohant és lefutott a lépcsőn. Időre volt szüksége, hogy legyűrje meg­rázkódtatását. Mikor ismét pirulás nélkül tudót tükörbe nézni, a címek listájából egyik ifjúkori szerelmét választotta. Lu­ciádénak hívták, mosodában dolgozott, s valamikor nagyon szerették egymást; biz­tos volt benne, hogy tőle kapja vissza én­jének legbecsületesebb és legtisztább ré­szét. Ki írhatná le meglepetését, mikor Lucin­da [akinek közben saját jólmenö mosodája lett) már nem is emlékezett rá, nevetve húzta el a függönyt egy hatalmas állvány elől és így szólt: — Kérem, legyen szíves itt kikeresni, amit állítólag itthagyott; gondosan beso­roltam minden holmit, amit az idők folya­mán nálam felejtettek. Jonathan S. zsúfolásig megtömött reke­szek végtelen sorával állt szemközt. Min­den válogatás nélkül néhányat kihúzott az elraktározott dobozkák közül — az egyikben gallér és nyakkendő volt, a má­sikban egy kopott cigarettaszelence — szórakozottan elköszönt és összetörtebben mint valaha indult vissza a szálloda felé. Qttől kezdve utazása igazi maratoni fu­tássá változott. Minél inkább halmozódtak az olyan esetek, aminőket leírtunk, Jés ezek, kevés kivétellel állandóan ismétlőd­tek), annál inkább rohant lélekszakadva a következő felé. Emellett a névsor foko­zatosan. egyre jobban összezsugorodott, és egy reggel eljutott addig, hogy befelezte amit tervezett: nem volt már több címe, név név után ki volt húzva; felkereste valamennyi előző szerelmét és számottevő zsákmánya csupán egy összefogdosott fénykép volt, amely őt egy kövérkés sző­kével együtt egy körhinta falovon lovagol­va ábrázolta, azután egy sörpecsétes diák­sapka, melyet egyszer, egy zongoratanár-. nőnél felejtett, s egy szalmavirágkoszorú, mellyel egy mészáros ifjú feleségét aján­dékozta meg évekkel ezelőtt. Jonathan S. letörve ment a postára és táviratot küldött Lorenek: elindul hazafe-. lé. Ekkor jött rá, hogy elutazása óta ez volt az első eset, hogy Lore eszébe jutott. Zavartan kísérletezett azzal, hogy felidéz­­ze emlékezetében. Hiába; bár minden sze­relme ott állott tisztán szeme előtt, Lore képe elhalványult. Levéltárcájában keresgélte azt a fényké­pet, amelyet búcsúiáskor oda rejtett. Még­is csak azt találta meg, amely őt a kövér­kés szőkével ábrázolta a faló hátán. Megdöbbenve utazott hazafelé, s azzal a gondolattal próbált vigasztalódni, ha arca feltűnik majd a peronon, szíve máris bir­tokában lesz Lore vonásainak. Mikor megérkezett, éppen senkit sem látott, aki Lorera emlékeztette volna. Még többször szalad oda-vissza a peronon, az­tán kimerülve vonszolta magát a kapun ki­felé. Mialatt odahaza fölfelé haladt a lépcsőn, egy hölgy ment előtte. Tovább nem érde­kelte. Gondolatait sokkal jobban elfoglalta Lore képének helyreállítása. A hölgy vá­ratlanul megállt Jonathan S. ajtafa előtt és a kulcsot bedugta a zárba. — Bocsánat — szólalt meg Jonathan S. —, de itt én lakom. — A hölgy megfor­dult. — Maga? Felingereíten ráncolta szemöldökét. ■— Halló — szólalt meg egy­szerre — Jonathan! Egyáltalán nem ismer­tem rád. Igen, Lore volt. Üdvözölték egymást és a reggelinél az is kiderült, ott volt a vonatnál, hogy fogadja. Ö is jópárszor fel s alá sétált a peronon. — Mi aztán jól elkerültük egymást — állapította meg és a vállát vonogatta. Jonathan S. bizonytalanul tekintett rá. — Csak azt tudnám, miért vagy hirtelen oly idegen nekem. — Érdekes — mondotta Lore, — én sent vagyok másként veled. Csendben álltak egy pillanatig, azután folytatta: — Mindent, amit irántad érzek, ráírtam fényképem hátára. — Melyik fényképre? — kérdezte na-, gyot nyelve. — Arra, amelyet elutazásodkor adtam neked. Halálosan felkavarva vette elő levéltár­­cáját. Ebből esett ki az a fénykép, amely őt a körhintán a szőkével együtt ábrázolta. — Ki ez? — kérdezte Lore. Köhécselt. — Egyik régebbi barátnőm — mondotta vontatottan. — Es hol van az én képem? Jonathan S. gyámoltalanul vont vállat. — Bizonyára ... elvesztettem valahol. Lore felállt s az ablakhoz lépett. HosZ-szább idő múlva visszatért és az edénye­ket kezdte lerakni. Két hét múlva összeházasodtak. Értel­metlennek tűnt számukra, hogy ne így cselekedjenek, ha már egyszer egymásra találtak. Jonathan S. hetvennégy éves ko­rában halt meg, felesége néhány évvel túl­élte őt. Azt mondták, házasságuk harmoni­kus voltJ Flórián László fordítása 10

Next

/
Thumbnails
Contents