A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-27 / 43. szám
tottam, és hogy kínzóm gyanút ne fogjon, hamar megszólítottam. — Honnan, barátocskám? — Illaváról — mordult a jövevény. Vén szamár, tudhattad volna, hogy ilyen ember nem a lányoktól jön — csak szidom magamat és köhögök, majdhogy forgáccsá repedez a gégém, köhintek egyet, majd harmadszor Is, és többször is szeretnék, de nem megy, harákolok, szipákolok, de azt is csak egyszer, kétszer, többet nem tudok, nem vagyok tüdőbajos. — Már kiengedték? — próbálkozom, nehogy azt gondolja, félek tőle. Nem szólt semmit, csak rám meresztette a szemét. Említettem már, hogy olyan volt a szeme, akár a vérszomjas vadaké, nem lehetett egyeneset beletekinteni, szinte perzselt, mint a parázs a csupasz bőrt. Hogy akkor rám tekintett, meggörnyedt a hátam, fejemet is lehajtottam, de legszívesebben a lábához lapultam volna, mint a kutyakölyök. Ám a szeme folyvást rajtam volt. Ott ült az crrom felett, és lyukat vájt a homlokomba. Mondom, lyuka! vájt a homlokomba, nem hazudok, mért egészen úgy éreztem. Talán gondolataimat akarta kitalálni, szándékaimat, terveimet, nem készítek-e valami csapdát, mert nem is volt talán közönséges rab, aki büntetését kellőképpen letöltötte, lehetett volna éppenséggel szökevény is, akit a csendőrök hajszolnak, s azért csak éjszaka mert kibújni rejtekéből. Ám hiába kutatta, leste gondolataimat, az én fejem szinte kongott az ürességtől, még sose butult meg ennyire. Már egész nyilvánvalóan a félelem emésztett. A hátamon le a derekamig hüs erek csordogáltak. Talán az olvadt hó leve volt, mely kalapomról ingem mögé, csupasz testemre hullott, de lehetett az hideg veríték is, mint a homlokomon és az orrom alatt. Nos, barátaim, hiszitek vagy sem, de úgy éreztem magamat akkor, mint az egér a tejesköcsögben. Lélegzeni se tudtam, a szívem a torkomban dobogott, a szemem se szolgált, káprázott, becsukódott, mint a holt ember szeme. Nem tudom megmondani, hogy ereimben csak egy cseppnyi vér is csordult volna, nehéz volt az ilyesmit megállapítani, mert tudjátok meg, akkor már nemcsak az éjszakára rámbízott deszkáról volt szó. Miattam ördög vihette a deszkát, akár a pokolba, az urakat is a fűrészteleppel együtt, abban a pillanatban csupán rólam, Zsienka Andrásról volt szó. Lassan szálltak a percek, akár a libák, s azt számolták, meddig ül még Zsienka András a tűznél, meddig káprázik még a szeme, meddig érzi, hogy torkában dobog a szíve, mikor rúg egyet a lábával, s mikor terül el itt az eszterhéj alatt. Akkor dőlt el, hogy Zsienka András saját maga sántikál-e haza reggel, vagy négy ember deszkára fektetve viszi-e? Tudjátok-e, ha az ember ilyen alkudozást él át, nem kell várnia nyolcvan éves koráig, elég egy áment mondani, és beleőszül a haja. Igaz, rajtam már neöl volt, ami megőszüljön, de idegzsábát például kaphattam volna, az pedig csúnya egy dolog. Ahogy isten akarja, tehetsz velem, cm bér, amit akarsz, legfeljebb kidőlök, mint 3 korhadt fatuskő, ha belerúgsz — de előbb hadd pöfékelek még — s azzal a tűz felé nyúlok makrapipám után, mely bizonnyal nagyon ízletes lehetett már, mert mindenfelé olyan illat áradt belőle, akár a templomi füstölőből. Mégse vettem a számba. Ahogy utána nyújtogatom a kezemet, megváltó gondolat ötlött szembe. (A fejed épp akkor vonja magára figyelmemet, amikor a legkevésbé gondolsz rá.) — Megszívja? — mondom, és ahogy föltekintek rá, látom, nem a legrosszabbul okoskodtam A szeme még fényesebb, mint az előbb, de nem az a véres szenvedély tüzel benne, hanem valami nagy szomjúság, mint az ’olyan ember szemében, aki az elsózott, húsos ebéd után forrásba mártja ajkát. Éjszakai vendégemet a pipa egészen kicserélte. Előbb leült, a tűz felé nyújtogatta rongyokba tekert lábát, s ahogy szippantott egyet, a nyelve is megeredt. Volt kenyerem, tgy kis szalonná is.Mind nekiadtam. A pipát térde közé szorította, mintha attól félner hogy még meggondolom a dolgot, és visszaveszem, aztán nekilátott a kenyérnek, meg a szalonnának. Egyiket is, másikat is csakhamar bekebelezte. A morzsát még a hóról is felszedte. Aztán meg-megszítta a pipát. Talán boldog és elégedett volt. S tudjátok, hogy ilyen állapotban az ember sokkal beszédesebb, mint máskor, elmondja olyan titkait' is, amiket egyébként magábafojt. Siettem hát, hogy kihasználjam az alkalmat. — És miért ült? — kérdezem. — Magam se tudom. —■ Hogyhogy? — Hát úgy. — Márpedig valaminek történnie kellett, semmiért csak nem ... — Hiszen történt... — Nos? — Nem hiszi el, a tárgyaláson se hitték. Azt gondolja majd, gyilkos vagyok, ők is azt vélték. Nem szóltam semmit, csak néhány fort gácsot dobtam a tűzre, hogy jobban világítson. Tudtam, most már beszédesebb lesz. Igazam volt. Mikor az első lángok föllobogtak, belekezdett. — Két évvel ezelőtt házasodni készültem. Épp harmincöt múltam. De nem az évek miatt siettem. Abban az időben tért vissza Argentínából egykori jegyesem. Özvegy volt már, mert a férje, bizonyos Belány, egyébként üzér, aki elcsapta a kezemről, és a tengeren túlra szökött vele, amikor én éppen katona voltam, meghalt. Szép volt még és gazdag is. Volt egy téglából rakott háza, földje, pénze is, hát nem sokat biztattam magamat. Farsang vasárnapján kellett volna esküdnünk. Igaz, miattam nem Is kellett volna, már vagy egy hónapja vele háltam, de kellett az emberek miatt, hogy nyelvükre ne vegyék, mert egyszer megsúgta, hogy nem hiába hálok vele. Egy héttel az esküvő előtt barátaim ottfogtak a kocsmában, azt mondják, fizess a szüzességedért. Az én szüzességem, mondom, régen odavan, de hogy egy szót se szólhassatok, nesztek, igyatok. Fizettem mindenkinek, aki csak betért az ajtón, s bizony elegen voltak, mert az ilyesmit mindenki megszagolja, s megy a kocsmába, hacsak egy tömésre való dohányért is. Féltizenkettő lehetett, mikor a kocsmáros kizavart bennünket. Kissé fáradtan botorkálok hazafelé, de nem olyan fáradtan, hogy keresztül-kasul mérjem az utat. Tiszta volt a fejem, csak nehéz kicsit, az meg attól is lehetett, hogy álmos voltam. Megálltam a háza előtt, mert világosságot láttam odabent. Minek is világít éjfélkor, gondolom, csak nem a bábára van szüksége — azzal tovább akarok menni a felvégre, mert az én házam ott van mindjárt a falu legszélén. Egyedül lakom. Apám, anyám ís meghalt. Csak egy kutya volt az udvaromban, láncrakötve, éjjeleken át ugatott az erdő felé. A világosság a jegyesem házában nem hagyott nyugton. Letértem az útról.a háza felé. Megállók az ablak alatt, zörgetek és beszólok: — Anna, talán a hasadat kenegeted? — A házban semmi se mozdult. Az ajtóhoz megyek, kopogtatok és bekiáltok: — Ancsi, nyiss ajtót, én vagyok! — Bent semmi se moccant. Megragadom a kilincset, az ajtó magától nyílik, nem is volt bezárva. Szörnyű balsejtelem vett erőt rajtam, annyira zúgott a fejem, hogy lépteim zaját se hallottam, mikor áthaladtam a sötét pitvaron, lázadozott bennem valami, mint sötét felhő a viharban. Anna a szobában ült a széken és odatekintett az ablak felé, mely előtt az előbb megálltam. Különös, hogy nem hallott meg. Csak ing volt rajta, nyilvánvaló az ágyba készült vagy épp ágyából zavarta föl valami, meztelen karja tehetetlenül alácsüngött. — Anna miért nem alszol? Nem felelt, meg se mozdult. Közelebb megyek hozzá, mindkét tenyeremmel puha vállát tapintom, közelről arcába tekintek, mert az volt az érzésem, hogy halolt. Arca besett, hideg volt, mintha dér csapta volna meg. A szeme ^nyitva és folyvást egyetlen pontra meredt. Talán az ablakra vagy a falra, de nem reám. Az ő szeme volt, és eleven volt. Ráismertem, de most kidülledt' és elfásult, rémület tükröződött benne. Nemcsak a szemében volt rémület, de dér alakjában ott ült az arcán is, ott éreztem a testén is, mint undorító, sikamlós penészt. Ujjamon át fertőzve elterjedt a véremben, a testemben, kiült arcomra, és már az én szememből is kiütközött. Megrángatom és szólok hozzá: — Anna, Anna! Meglóbálja a kezét, feje bólintgat, néhányszor megrándul a szája, mintha erővel szólni akarna, de a szeme meg se rebben. — Mi bajod, Anna? — Itt volt. — Kicsoda? — 0. — Ki volt itt, beszélj értelmesen, ki? Nehezen nyílik a szája, a foga vacog, az ajka remeg, de minden erejét összeszedi,N mert világosan akar szólni. S jól érteni: — Az uram. — Mit locsogsz, ostoba? Az urad, az urad, talán föltámadt? Ide jött Amerikából, elment az eszed, vagy mi van veled? Bázom, akár a fiatal körtefát, a vállát ■* rángatom,-- szinte belefájdul a kezem, észre se veszi. Nem érzi. Nem tudja, mit akarok tőle. Nem érti fölindulásomat. Látom, hogy már a szemét is rám mereszti, de a szeme közömbös, csak hideg rémület árad belőle, mint a halottak szeméből. Átölelem a derekát, és megemelem akár a megoldott kévét. Szenvedélyesen magamhoz ölelem, azt szeretném, ha fellobogna bene az a pokoli láng, amely szinte megemésztette a testem, mikor mellette feküdtem, szeretném benne felébreszteni azt a mérhetetlen szenvedélyt, mely mint vadállat leteperte minden erőm, a magaméból szeretnék életet önteni belé, mert látom, hogy benne már kevés maradt, hogy fogyóban van, mint a hajnali köd. De minden hiába. Hideg akár a béka, nehéz a teste, mint az akasztott emberé, ernyedt a teste, sikamlós, akár a szét
