A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-27 / 43. szám
ázott sírdomb. Elfog a félelem, csak' a magam ütemes szívdobogását figyelem, s attól rádöbbenek, hogy már engem is a félelem emészt, még jobban mint Ancsit. Lassan rájövök, hogy amit teszek, csak a magam megnyugtatására cselekszem, mert az én ereim is megdermedtek, belőlem is elszáll az élet. Olyan voltam, akár a ruhájába gabalyodott kisgyerek. Kicsi voltam, sajnálatraméltó és tehetetlen. Már csak az hiányzott, hogy sírva fakadjak. — Ancsi, Ancsikám — ' szóltam szepegve — nem bántlak, nem akarlak bántani, hiszen az enyém vagy, inkább én ölöm meg magamat, csak mondj el mindent értelmesen, szép lassan, csendben leszek, meghallgatlak. Megértett, hogyne értett volna, hiszen élt, rámnézett, figyelt rám, a szeme se rebbent, tudta, mit akarok tőle, azt is, hogy kérem, azért hát úgyis tett, s ügyelt a szóra. Már az ajka se remegett, foga se vacogott. — Az uram volt itt, Belany Márton, az, aki tíz évvel ezelőtt Argentínába ment. Ott állt az ablaknál és beszélgetett velem, ahogy a férfi szokott hites asszonyával. Aztán azt mondta, hogy veled is beszélni akar, és hozzád ment. Menj már biztosan, ott találod. A lélegzetem is elállt. Szemem az ő szájának görcsös rángását figyelte. Reméltem, hogy egyszer csak elnémul, vagy legalább habozni fog, és okom lesz rá, hogy ne higgyek neki, de ajka most szabályosan mozgott, mint máskor, nehezen ejtette ugyan a szót, de értelmesen, mintha sejtette volna, hogy ilyen szavakkal óvatosan kell bánni, mert nagyon fontos, amit mond, mintha meg volna győződve arról, hogy szavai mindörökre emlékezetembe vésődnek. — Eredj, és beszélgess el vele barátságosan, ne bántsd, mert a halottakat már nem szokás bántani. Hiszen jól tudod, hogy halott. Megmondtam neked. De a biztonság kedvéért most még egyszer megismétlem, előtted, főképp azért, hogy nem volt alkalmam elmondani, hogyan halt meg az uram. Az én uram, Belany Márton három évvel ezelőtt halt meg Amerikában. Épp akkor lelt rá a halál, mikor a legkevésbé gondolt rá, mellettem aludt, s talán épp rólam álmodott, mert az én uram, Belány Márton nagyon szeretett engem. De nem is ez a fontos, a legfontosabb az, hogy az én uram, Belány Márton az én kezem által halt meg. Konyhakéssel vágtam el a nyakát. Az ajka félúton megállt, mert nem volt mondanivalója. Vagy kellett még több ennél? Megállt mégis félúton az ajka, szemérmetlenül nyitva maradt, mint a fölmetszett hús. Közepén seb tátongott, mély volt ez a seb, talán feneketlen. Sötét volt és nedves, mint az őszi éjszaka. Kétoldalt szélein egyforma tejszínű kis hólyagok duzzadoztak, akár a béka száján az áztatóbán. Ez annak volt a jele, hogy a seb mélyén ott tágul a kékes, párás tüdő, mint a harmonika, a szív súlyos ritmusát dobolja, forr a vére, zubog, mint a forró szurok a katlanban, ráng a gyomor, és a belek vohaglanak, mint a kukacok a bögrében. Mindeif undor nélkül tudomásul vettem a tényt, olyan magától értetődően, mint — mondjuk, a hentes ha felvágja a borjú hasát. Minden belső szerv működését elevenen elképzeltem. S lehet, hogy ez a beteges képzelődés támasztotta fel bennem az állati ösztönöket, bár eddig nem is tudtam róluk. Nemegyszer támadt éhes, vad ingerem, hogy meleg vér ízét érezzem a nyelvemen. Lehet, hogy nem tudom eléggé megvilágítani a később történtek okát. Lehet, nem is azért volt, lehet, hogy megőrültem a borzalomtól. Nem tudom biztosan. Több oka is volt. Azért csak elmondom, mi történt aztán. Fölordítottam és beleharaptam a fehér vállába. Fogaim közt mindjárt vér bugygyant, és a nyelvemre csordult. Meleg volt, és édeskés az íze, A meleg tej ízére emlékeztetett, amilyennel anyám itatott valamikor, midjárt fejés után a sajtárból.' Talán az szédített meg. Ez az emlék. A tej és Ancsi vérének ez a hasonlatossága. Ellöktem a tehetetlen testet és kiró hantam. Említettem már, hogy a falu legszélén lakom. Ancsi házától vagy egynegyed órára. De akkor nem tartott oly sokáig. Azt hiszem egy ugrással tettem meg az utat. Az ajtó, mint máskor is, nyitva volt, én ugyanis sose csukom be az ajtót, kutyám ag én engedélyem nélkül egy testetlen lelket sem ereszt be. Berohanok, meggyújtom a mécsest, s csak bámulok, mintha leforrázták volna, mert ott volt. A sarokban állt, mintha mindeddig is ott rejtőzött volna. Az orráról mindjárt ráismertem: Belányi Márton orra ugyanis kissé balra ferdült, mintha mindig csak balfele törölgette volna. Illendően feketébe öltözött. A nyakát nem láthattam, mert fehér selyemsálat tekert köréje. Komoly volt, mint mindig. Egyik szeme hunyorgott, ahogy emlékszem, ez mindig is szokása volt. Ahogy a szemünk találkozott, mindjárt megszólított: — Pali, hagyd békén a feleségemet. A hangja valahogy megtörött, Tulajdonképpen nem is volt ez hang, csak valami mormolás, hörgés, snsogás féle, mint mikor száraz falevelet sodor a szél, vagy mintha léghuzat fújna át a szikla repedésén. — Anna az én hites feleségem. Oltár előtt esküdtünk egymásnak hűséget. Együtt éltünk és gyermekeink is lettek volna, ha nem ér szerencsétlenség. Sírásra ferdült a szája. Más megsajnálta volna, én egy mákszemnyit se. Mikor megpillantottam, ahogy ott áll a sarokban, a torkom félelmesen össz;eszorult, és megdermedt egész testem, ujjam se tudtam mozdítani, de mikor megszólalt, mikor meghallottam undorító susogását, legszívesebben nekiugrottam volna, és odasóztam volna egyet megszeppent képére, csak az a tudat tartott vissza ettől a gorombaságtól, hogy halott emberrel van dolgom. — Kedves Mártonkám, kár volt a fáradságért — mondom nyugalmat erőszakolva magamra —, ha egy hónappal ezelőtt jössz, hát megegyeztünk volna, de ma... Kedves ■ Mártonkám, én már egy hónapja együtt hálok a feleségeddel. Aztán — sejthetnéd, hisz tapasztalt ember vagy te... Adj tanácsot, ki legyen a komám, hálás leszek érte. Békességgel szóltam hozzá, s a lehető legnagyobb tisztelettel. Elégedett lehetett volna.*De ő, az a piszok mégsem. Minden egyes sző után felfortyant, mintha kövekkel dobáltam volna. Savanyú képet vágott, szemöldökét ráncolta, s kékült, zöldült, sápadozott, végül megsárgult, akár a papiros a láng felett. Nem szólt többet. Csak meghajolt, akár egy miniszter, és csaknem nesztelenül az ajtóhoz csoszogott. Ott megállt, és újra meghajolt (azt hiszem, még el is vigyorodott, de azt csak én gondolom)) aztán beleveszett a sötétségbe. Csak vártam, hogy nekiront a kutyám, ő meg rikolt, segítségért kiáltozik, ezt vártam, és kárörvendve fogadkoztam, hogy nem megyek ki megoltalmazni. Ám hiába vártam, a kutya nem is vakkantott, nem is üvöltött, ahogy szellemjáráskor szokta. Körös-körül elömlött a csend, akár az olaj. Furcsa volt, hogy a kutya nem ugat, mintha nem is volna. Nyomban meg akartam fejteni ezt a rejtélyt. Fogom a mécsest, és kiszaladok az udvarra. Füttyszóval hívom a kutyát, a nevét kiáltozom, de semmi, még csak a lánc se csörren, mint máskor. Előrelépek a kapu felé, hát ott hever kinyújtott nyakkal. Pofájából kilóg a nyelve, a szeme véres. Valaki megfojtotta. Szörnyű egy halál. Markos kéz munkája. A félelemtől tágranyílt szemmel tértem vissza a szobába. Hajnalig le se hunytam a szemem. És reggel vérbefagyva találták Annát. Éjszakai vendégem befejezte történetét, és elhallgatott. A hamut kezdte kiveregetni a pipából, míg szóval tartott, elszítta. Sok minden nem volt világos számomra, de nem mertem faggatni, csak azért szóltam, hogy véget vessek a csendnek: — És magát azért...? — Azért. A . *^ztán hosszabb itjeig szótlanul üldögéltünk. Ű tovább veregette a hamut a pipából, én meg falábamat bámultam. Azt gondolom magamban, milyen ügyetlen, esetlen, bárdolatlan egy jószág. Éppenséggel mintha egy vaskos tüsköt csináltam volna hozzá a térdemhez. Azt kérdem magamban, miért is nem csinálják meg jobban az ilyen lábat, mondjuk esztergályoznák, megfaragnák, hegy hasonlatosabb legyen az igazihoz? Csak néztem és tűnődtem, milyen és milyennek kellene lenni. Sose tettem, de most az valahogy nagyon fontos volt számomra. Legalábbis nekem úgy tűnt. Ezzel volt tele a fejem. Ám egy pillanat múlva, mintha minden gondolatomat a szél fújta volna el. Már megint csak vendégemet láttam. — A tárgyaláson kellett volna ezt elmondani. — Hiszen elmondtam. — És? — Nem hitték, A frissen hullott hóban az én nyomaimat találták. — Ezt úgy mondta, mintha nem érdekelte volna többé a dolog, közelről nézegette a pipát, vajon jól kiveregette és kipiszkálta-e? Elfordítottam tőle a szemem, akár egy rossz látomástól. Hamarjában a parazsat kezdtem piszkálni, mert a tűzről megfeledkeztünk. Már-már elaludt. Sötét volt, sötét volt, csak a zsarátnok izzott föl olykor, ha nekirugaszkodott a szél. Szándékosan húztam az időt, mert mást nem iS tehettem, ránézni meg féltem. Ám viszketett a nyelvem. Szörnyen viszketett. Kíváncsi voltam a végére, mert ez sehogysa lehetett a történet befejezése. Foglalatosságom közben kérdeztem, hogy a szeme rám ne találjon: — És hogy csinálta? Ugyancsak késsel a torkába? Nem szólt semmit. A pipát odavetette a parázshoz, hogy lássam, és elment. Elnyelte az éjszaka. Azt mondom, hogy az éjszaka nyelte el, mert nehezen tudnám megmondani, hogy fölfelé, vagy lefelé tramodott-e? Fordította: Bábi Tibor 11
