A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-14 / 28. szám

gyávái, s erezte, hogy lebegni kezd. Feje felett ketté nyílt a mennyzet, s ő szállt fölfelé, karjaival evezett a levegőben. — Szkafanderbe kellene bújnom, nem úszhatok csak így pizsamában az űrben — vitatkozott Péterben az elfojtott értelem, de gondolatai lassan már átolvadtak az álomba, s rádöbbent, hogy nem is ö száll, hanem az éjszaka szárnyai emelik. Különös szárnyak voltak ezek, hol fényt, hol sötétséget csapkodtak maguk körül. A lebegés fogalmát ismerte Péter, gyerekkorában gyakran álmodott Ilyesmit, de végül mindig mély szakadékba zuhant, most azonban egyre feljebb emelkedett. Csillagok suhantak el a feje mellett, valami enyhe zümmögés dongta körül, aztán hirtelen, mint amikor megfordítanak egy fényképet, fejetetejére állt minden. Most jön a zuhanás, igen, most visszaesem a földre — de ez nem Péter gondolata volt, inkább a zümmögő sötétség sugallata, mert Péter akkor már különös formájú kristályok tetején feküdt. Egy szőkehajú lány közeledett felé, aki nagyon hasonlított arra a villamosban látott lányra, de közvetlenebbnek és elérhetőbbnek látszott. Barátságosan nyújtotta a kezét, s anélkül, hogy Péter bármit is szólt volna, mindjárt így kezdte.

— Nem akar velem egy tálból cseresznyét enni?

— Dehogynem — ujjongott Péter, és kereste a cseresznyés tálat.

A szőke lány a csillogó kristályokra kuporodott s, maga elé mutatott. Ott mosolyogtak a cseresznyék egy tejszínű kristálytálban.

— Kóstolja meg —biztatta Pétert —, lia ízlik, társa leszek ezen a bolygón.

Péter beleharapott a legszebb cseresznyébe, s úgy érezte, mintha szájából egyenesen a szívébe csordulna a boldogság íze.

— Ízlik? — kérdezte újból a lány.

— Nagyon, nagyon ízlik — felelte Péter —, sohase hittem volna, hogy ilyen egyszerűen el lehet nyerni a boldogságot.

— Ez még csak a boldogság képzete, kedvesem...

— A boldogság képzete? De hiszen maga azt ígérte, ha egy tálból eszünk cseresznyét, akkor...

— Akkor a társa leszek, de előbb meg kell, hogy találjon.

— Itt áll előttem.

— Csak megjelentem, hogy el ne felejtsen. Most pedig el tűnök, s ha valóban ízlett a cseresznye, maga elindul és keresni fog. A mi bolygónkon cselekvés nélkül nincs boldogság.

Péter a lány felé nyújtotta a kezét, de csak hideg kristályokba ütközött az ujja. A szőke lányt nem látta sehol sem. — Még a nevét se tudom — sóhajtotta elkeseredetten, de csodálatosképpen ez a keserűség most ellenkezésre sarkallta. — Azért is megkeresem! — mondta, és nagyot dobbantott a lábával. Erre a dobbanásra váratlanul megváltozott a táj, a kristályok tetején áthatolhatatlan erdő nőtt, s minden irányban körülzárta Pétert.

— Most aztán merre induljak — meredt dacosan és tanácstalanul a fák felé.

— Erre, erre — rikácsolta egy színes tollú madár a legmagasabb fa tetejéről.

— De hiszen nem is férek át a fák között — ellenkezett Péter.

— Vágd ki a fákat, vágd ki a fákat — ismételgette a madár.

— S honnan vegyek fejszét?

— Van itt anyag bőven, csinálj magadnak — feleselt a madár. Péter lázasan nekifogott. Talált kristályköveket, amelyek kemények voltak, mint az acél, nyelet pedig egy feléje hajló fa ágából vágott magának. Az egyik kristályt az eső, vagy a forrás vize már át is lyukasztotta, csak bele kellett illeszteni a nyelet. Amikor elkészült a szerszám, Péter azonnal munkához látott. Nagy lendülettel vágott az első fába, érezte, ahogy feszülnek az izmai, s ahányszor csak a karja lendült, vidáman biztatgatta magát: kivágom az erdőt, kivágom az erdőt. Repült a faforgács, hullott a kéreg, most még nagyobb lendülettel emelte fel a fejszét, hirtelen éles fájdalmat érzett a karjában, mintha villamos áram szaladna végig a testén. Kinyitotta a szemét, igen semmi kétség, a székbe verte a könyökét Megnézte az óráját, fél hét. Pompás! Negyed óra múlva fog csöngetni a vekker, gyorsan kiugrott az ágyból, és lenyomta az ébresztőóra gombját. .Nem akarta, hogy vidám gondolatait megzavarja ez a megszokott lárma. Frissnek és könnyűnek érezte ma-SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZAI

gát. Kitárta a karját, úgy érezte, mintha még most is kezében tartaná a fejszét. Felöltözködött és elindult a hivatalba, útközben a tejbárban megreggelizett, aztán szaporán tovább indult. Egy-kettő, egykettő, kivágom az erdőt — biztatgatta magát, ahogy a lépéseit szaporzta. Tulajdonképpen még nem is fogalmazta meg magának, hogy minek is örül, hagyta hogy az érzések szavak nélkül végighullámozzanak benne. A hivatalszoba előtt majdnem feldöntötte Ferencet.

— No, mi van, öregem, úgy mész, mint egy holdkóros — harsogta Ferenc köszönés helyet, és barátságosan vállon veregette.

Pétert most ez se zavarta, hirtelen heves vágyat érzett, hogy valakinek elmesélje az álmát. De nem tudta, hogy kezdjen bele, különben is az álma körül más szavak és kérdések is lebegtek, s most folyton ezekbe ütközött.

— Ferenc, mondd... — először azt hitte csak magában beszél, de amikor látta, hogy Ferenc érdeklődőén felé fordul, gyorsan elhallgatott.

— Nyögd ki már — biztatta Ferenc.

— Csak azt akartam megkérdezni, hogy valójában miért csattogtatják naponta ezeket a számolígépeket? Hogy miért firkáljuk tele számokkal ezeket a bérlistákat, miért írjuk ezt a sok undorító kalligrafikus betűt pedánsan egymás alá...

Ferenc a tréfás fordulatra várt, és nem szólt közbe, Péter megijedt a csendtől és elpirult, érezte, hogy nevetséges dolgokat fecsegett, hogy valamit még kellene mondani, kapkodva keresgélt szavak után.

— Igen ... igen... erről van sző — hadarta. — Van valami értelme annak, hogy bérelszámolók Is legyenek? Mennyire más az, amikor az ember fát vág, amikor lendül a karja, amikor érzi, hogy teremt. Igen: dönt és teremt, egyszóval valamit csinál, aminek értelme van. Szabadon cselekszik, mert egyszer vége van az erdőnek, de ennek — ingerülten a bérlisták felé bökött az ujjával — ennek soha sincs vége.

— Már miért ne lenne vége, vége van, ha az ember megcsinálja — mondta Ferenc, és jókedvűen pattintott az ujjával.

— De akkor jön az újabb kifizetés, és kezdődik megint elölről, az erdőnek azonban vége van, ha az ember kivágta a fákat ...

— Én nem tudom, hogy mit akarsz azzal az erdővel, de elvégre nem csak egy erdő van, s ha annyira szeretsz fát vágni, ha az egyiket kivágtad, nekiállhatsz a másiknak is, hehe ...

Már megint ez az értelmetlen kuncogás — gondolta Péter, s egyre jobban érezte, nem tudja megmagyarázni, hogy mire gondol. Kétségbeesetten az álmához menekült, elkezdte mesélni a szőke lányt, a kristályokat, de az álma most színtelennek, homályosnak, hézagosnak és befejezettlennek látszott.

Ferenc derűsen hallgatta, csak a cseresznyés tálnál végott közbe.

— Éhes disznó makkal álmodik.

— Hát nem érted? —- próbálkozott Péter —, nem érted az álom lényegét, hogy valahogy mindnyájan elidegenültünk magunktól, s most úgy érzem, rájöttem, hol a hiba. A széles taglejtésű szabad cselekedetek hiányoznak, az a tudat, hogy valamiben megvalósíthatjuk magunkat..

— még valamit szeretett volna mondani, de Ferenc megelőzte.

— Nézd, öregem, nem tudom, hova akarsz kilyukadni, de ami engem illet, én egyáltalán nem idegenültem el saját magamtól; ellenkezőleg, egész jóban vagyok becses személyemmel. Az álmodról meg az a véleményem, hogy az egy elég sziirkécske álom, nincs valami nagy fantáziád, öregem. Én ugyan nem szoktam álmodni, de ha már az ember álmodik, álmodjon toronyórát lánccal és ne favágásról, mert azt vághatsz ébren is eleget. Van egy falusi komám, ahhoz beállthatsz akár napszámba Is.

Péter értelmetlenül meredt Ferencre, közben nyílt az ajtó és Ilonka jött be.

— Képzeljétek, az Árpád még mindig tökrészeg.

Péter önkéntelenül a számológép felé nyúlt, s az csattogva megindult. Aztán lemondóan legyintett a levegőbe, s úgy érezte, kiesett kezéből a balta.

13