A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-14 / 28. szám
Pártosabb és emberibb helytállást Újra vitázunk, s a vitánkat ott kezdjük, ahol hét évvel ezelőtt kényszerből abbahagytuk. Mennyi mindent elmulasztottunk azóta. S mennyi mindent megtehettünk volna. Hány becsületes kommunista vagy nem kommunista embert, írót, pedagógust kímélhettünk volna meg a keserű pohár kihörpintésétől. Saját bőrünkön kellett megtanulnunk, hogy az élet bizony nem lakodalmas út. S a keserű pohár kihörpintése az életünket is megkeserítette, de nem oly mértékben, ahogyan azt a keserű poharat kezünkbe adók szerették volna. Nem, mert: akarat, bátorság, erő és remény élt bennünk. Bízni, harcolni, várni tudtunk, de nem fűzfa-alázattal, hanem tölgyfa lombú kedvvel. Hittük, hogy a keserű évek, az eluralkodott farizeusság, a talpnyalás, gerinctelenség, lassan a mindenség homályába vész. És jön egy tisztuló, tavasz-illatú, nyártüzű légkör, melyben újra égfelé törhet az emberi igaz sző. S ezt a légkört pártunk XII. kongresszusa hozta meg. S talán senki sem üdvözölhette mélyebb átérzéssel, boldogabb fellélegzéssel e szükségszerű és törvényszerű légkör megadását, mint az író, aki mindig együtt érzett a nép, a nemzet életével, sorsával. érő az én csalódásom, magam-magamat megdöbbentő igazságra-ébredésem. Most pedig néhány szót a mi állásfoglalásunkról, annál is inkább, mert ez sarkalatos problémája nemzetiségi irodalmunknak is, és erről sokat lehet és kell is még beszélnünk. Hiszen a becsületes állásfoglalással kezdődik az ember. Sajnos, közülünk is kevesen vállalták e szűk, kényszer-nemzetiségi helyzetünkben a teljes emberi, írói marxista meggyőződésért a kiállást. S szerintem itt kellene keresnünk egyik fő okát az annyit vitatott sematizmus máig ható gyökerének is. Igaz, néhányunk bátor kiállása alaptalan megbélyegzést szült, s ez a gyávákat, a kétszínűeket : óvatosságra, viszakozára, idomulásra, s az olcsó várakozás álláspontjára kényszerltette. Az ilyen emberi, írói magatartást mindennek nevezhetjük, csak gerinces, kommunista helytállásnak nem. A történelem azokat igazolta, akik vállalták a „burzsoá nacionalista“ és más megbélyegzések hordozását, bizonyos lapokból a száműzetést, mert meg tudtak maradni megbélyegezve is kommunistának és embernek! Úgy vélem, a vita csak úgy lesz eredményes, ha minden becsületes író, költő, pedagógus a párttal eggyéforrva vesz részt a tiszta légkör megteremtésében. Csakis ilyen légkörben lehetséges igaz hangú, tiszta irodalmi életet teremteni. S az ilyen irodalom már él, nő, lombosodik. De a teljes virágbomlás csak akkor jön el, ha eszménk áramlása végre okos, szép formába ömlik, de oly tisztán, mint a hegyi patak a folyóba. A mi nemzetiségi irodalmunknak is ily tisztán kell beleömlenie nemcsak az egyetemes magyar, de a cseh, szlovák és más népek, nemzetek irodalmának tisztuló medrébe is. Mi nem akartunk és a jövőben sem óhajtunk elszigetelést sem a hazai, sem a külföldi irodalomtól. Vallottuk és valljuk is a népek, nemzetek szív- és emberközelbe hozását, de nem megtagadva nemzetiségünket. Véleményem szerint, aki hitvány a magyar, vagy bármilyen nemzetiségének a vállalására, az hitvány a nemzetköziség vállalására is. Az ígéretekkel, reményekkel tele tisztuló légkörnek a teljesebb tétele, a tisztahangú, pártos irodalomnak a megszületése nemcsak az írókon múlik. Ezért kell az írónak előlegezni a teljes bizalmat, a felelősségtudatot, hogy minden erejével, tudásával képes legyen szolgálni népét, nemzetét, és az egész emberiséget. TÖRÖK ELEMÉR Gondolatok az irodalomról Az igazi író tudja, mit vállal, mire kötelezi el magát, amikor a tollat választja fegyveréül. Nem véletlen, hogy éppen a nagy írók, költők hirdették meg legigazabb teljességgel az író küldetését, elhivatottságát. A sok közül idézzük csak meg a legnagyobb magyar proletár költőnket, József Attilát, aki ilyen gyémántkemény gondolatba sűrítette össze az író küldetését: „Célunk az a társadalmi és állami életforma, melvben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásra utaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal gondolatainkkal értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó, haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.“ Ügy vélem, költőnk itt a művészet lényegére tapintott. S e néhány sor idézet is azt igazolja, hogy József Attila számára a művészet azonos volt a szocializmus eszméjével. S vajon, lehet-e az élő író számára is más a művészet, mint ez a megfogalmazás? Nem! Ma százszorosán nem! Ennek az írói szemléletnek húsunkká, vérünkké kell válnia, mert ez nemcsak emberi és tiszta, de szocialista is. Ez a színigazság, akár így, akár úgy forgatjuk. Legyünk hát megteremtői ne csak az ilyen irodalmi szemléletnek, de az ilyen irodalmi valóságnak is. De miért nem voltunk már eddig is azok? Vagy legalább is miért csak oly kevés kortárs tűzte ki kis nemzetiségi irodalmunk zászlajára ezt a mindenkor legemberibb, legpártosabb írói állásfoglalást. Véleményem szerint ezt sem, mint ahogyan még sok mindent nem lehet csupán a személyi kultusszal, a dogmatizmussal. a törvénysértések korszakával, az írói gondolatot, pártos kiállást láncraverő, keserű légkörrel magyarázni. Miért? Egyszerűen azért, mert mondjuk, József Attila vagy a mi Fábry Zoltánunk a fasizmus légkörében is igazán, s ha úgy tetszik marxista szemlélettel fogalmazott, kiáltott az emberért, a szépért, az embertelen világ fülébe. Tudom, e sorok olvasásakor néhányan felszisszennek, és azt. mondják: mit akarsz? te is ontottad a híg, sematikus verseket! Ez igaz is. De szolgáljon mentségemre, hogy az én sematizmusom nem önös érdekből, hanem szívből és hitből fakadt. Ezért volt oly keserű és egészen máig Érezzük — és Tőzsér is leszögezi — hogy irodalmunkban egy egész sor balsikeres fáradozás után gyenge és dogmatikus alkotások születtek. De mi volt ennek az oka? Ezt még vajmi kevesen kutatták, s ha igen, még kevesebben mondták ki a realitást. Mi hozta létre, vagy milyen irányzat, eszmeisége adta meg az alkotások létjogosultságát? A „lakkozott“ irodalom, amelyet nem mi és nem a kritizáltak, a pellengérezettek teremtettek meg, s amelynek eredményeként alkotásaik létrejöttek. Hiába pótolhatatlan és helyrehozhatatlan, hogy szemünkről senki nem vette le a sematizmus sötét szemüvegét, az írók, költők kezében senki nem fogta meg a tollat, hogy visszavezesse őket a. realista irodalom talajára. Olykor fpbólintással — legjobb esetben agyonhallgatással nyugtáztuk irodalmi termékeik megjelenését, s ugyanakkor annak szükségességét is, tehát létjogosultságát. Bár itt is nyitva áll egy kérdés: találhattunk volna egy ilyen „látó“ és „merő“ segítőt? 1953-ban Szőke József a következő sorokat írta az akkor megjelent Oj hajtások antológia előszavában: „A kezdő írók körének összejövetelein rendszeresen lemérik elért eredményeiket, feltárják a hiányosságokat és rámutatnak az egyre újabb és újabb feladatok megvalósításának módjára.“ (A félreértések elkerülése végett: itt a Csehszlovákiai írószövetségről volt szó.) „Jelentős szerepet játszik kezdő íróink munkájának irányításában és szervezésében a Csehszlovákiai írószövetség szlovákiai tagozata mellett működő kezdő írók köre ...-“ — írta ugyancsak jóhiszeműen Szőke József ezeket a — ma már tudjuk, érezzük és ki merjük mondani — frázisokat. Én — talán más is — nagyon komikusnak találom az egész dinamikus szofizmát. Mert a durrogatás nem volt más, mint vaklövés, amely, szükségszerűen nem találhatott célba. És talán van abban némi beszédes célzatosság, hogy az Oj hajtások néhány példányára alig két évvel megjelenése után Prágában bukkantam rá az egyik antikváriumban. Tehát 1956-ban az Oj hajtások már nem volt új, megöregedett, szürkeségénél még szürkébbre fakult és porosodott. Valaki most azt mondhatná, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban beállt helyzetért a Csehszlovákiai írószövetséeet marasztalom el? Korántsem. A helyzet, a bizonyos mértékű pangás a cseh és a szlovák irodalomban is érezhető. (Lásd: Jifi Hájek és Ladislav Mnacko cikkét a Kultúrny zivot 1963. május 4-i számában.) Az a tény, hogy a személyi kultusz káros következményeiből levontuk a tanulságot, a csehszlovák irodalom útkereső példáját kell hogy további feladatunkként meghatározzuk. Nemcsak új mértéket, de új tartalmi lényeget is adnunk kell, amelyet irodalmunk realizmusa megkövetel. És végezetül hadd szóljak még egy problémáról. Annak a bizonyos patronálásnak, támogatásnak, vagy megértésnek a szükségességére gondolok, amelyről, Roncsol László is említést tesz: „Kritikai jegyzetek a kritikáról“ című cikkében (Irodalmi Szemle 1963/2). A Szlovákiai írószövetség magyar tagozatának kongresszusi ülésén Dobos László is érintette kongresszusi beszámolójában a Roncsol írásában felvetett azonos gondolatot: az írók erkölcsi támogattrsfiiiak szükségességét. Mert hány példát. lehetne felhozni arra, hogy a befutott „nagy“ írók — tehát a Szerkesztőségekben vagy egyebütt működő „elismert“ írók letaglózással riasztották vissza a tehetséges jelentkezéseket. Hányszor kaptak két-háromszavas levelet — ha kaptak — a „kezdők“. „írása nem jó, nem közölhető.“ De miért, miben kell tökéletesednie? Ezt — a tanácsot, útmutatást, erkölcsi segítséget, nem kapták meg. Ma már ebből a szempontból valamivel kedvezőbb a helyzet. Oj nevek, új irodalmi gazdagodást sejtető alkotások láttak napvilágot a lapokban. Egy életerős utánpótlás van születőben. Segítő jóindulat, tisztító kritika kell — nemcsak az újnak — hogy mögöttünk tudjuk a sematizmus szürkeségét, s örvendhessünk a tisztább, való életünket tükröző gazdagodásnak ..; KOVÁCS MIKLÓS 14
