A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-14 / 28. szám
MONOSZLof M DEZSŐ: G j i á Jtm o d crip-Az ember néha olyasmire is gondol, ami kívül esik saját élete valóságán. Péter azonban mindig csak erre gondolt, s mivel kívánságai és vágyai nem a valósághoz tapadtak, az élete szürke lett, olyan szürke, mint amilyen egy kívánságoktól és vágyaktól megfosztott élet lehet. Ferenc, akivel együtt voltak bérelszámolók egy nagy építkezési vállalatnál, például ilyeneket mondott: — A Mihálykapu utcában kitűnő császárzsemlét lehet kapni. Ropogós, friss. Igazán mondom, öröm beleharapni! De Pétertől távol álltak az ilyen császárzsemlényi örömök, a feje elérhetetlen aranyhegyekkel §s tengerfenékre süllyedt kincses szigetekkel volt tele, így azután egyáltalában nem ért rá, hogy olyasminek is örüljön, ami úgyis elérhető, ami az élet gépies tevékenységéhez tartozik, és súlyos félreértésnek tartotta az örömmel összefüggésbe hozott császárzsemlét, amely valójában az evéssel kapcsolatos. Perszej Ferenccel nem szállt vitába, a vele való együttlétet is a nappali kásaevés kínos kötelességeihez sorolta, amelyet meg kell emészteni, akár csak a munkát, az ebédet, a vacsorát. így azután Ferenc se tudta meg soha, hogy az ö harsány életkedve mennyire terhes Péternek, akivel már ötödik éve ülnek egymással szemben egy hivatalban. Ma is szinte ragyogott az arca, és kamaszos ügyességgel az ajtóból a fogasra lendítette a kalapját. Péter már az íróasztalnál ült. bérlistákkal körülbástyázva, s csak a szeme sarkából legyintett egy lemondó jóreggelt-et Ferenc felé. — Nohát öregem, úgy aludtam, mint a bunda — harsogta Ferenc a fogas felől, és szélesre tárta a karjait. — Tudod, tegnap avattam fel az új rekamiét. Mariska vette, ő meg nem hiába polgári ivadék, tudja, mitől döglik a légy. De ezt azért nem kell ellocsogni a nagy főnöknek, mert még elrondítja a káderlapomat. Hehe! — kuncogott Ferenc, s Péter hallóidegeit mintha reszelők súrolták volna. — Hát öregem, csak magamra rándítom a paplant, s már durmolok is. Reggel olyan frissen ébredtem, mint a csuka. Még a trolibusz is rám röhögött, mikor összetalálkoztunk a kapu előtt, pedig olyan zsúfolt volt, hogy alig tudtam felkapaszkodni rá De te mért vagy olyan búval bélelt, csak nem lépett rád az elefánt? Péter a bérlistába merült. Nézte a számokat, a számok azonban furcsán összekeveredtek a szavakkal, Ferenccel, a rekamiével és a káderlappal. Dühösen, találomra az egyik számoszlop felé bökött. — A technikai osztály a bággerosok átlagórabérére kíváncsi. Délig le kell adni. — Rá se ránts, egykomám Nekiülünk és egy-kettőre megvan. — Ferenc pattintott az ujjúval Péter összerándult, ezt a pattintást is utálta. Aztán hosszú ideig csak a számológépek csattogtak. Péter gépiesen dolgozott, ellentétben Ferenccel, aki miután Péter nem válaszolt, a számokkal beszélgetett. Néha csak hümmögött, néha elismerően csapkodta az asztalt. — Ez igen, az iskoláját, kétszáz normaóra osztva negyvenkettővel, az annyi mint... — Nem tudok dolgozni! — mondta Péter, és idegesen tépte le az összeadógép papírszalagját. Féltizenegykor Ilonka, a titkárság hájas gépírónő tündérkéje is előkerült. — Ha megengeditek, itt kapom be a tízóraimat. — Csak rajta, anyuskám, — biztatta Ferenc, s íróasztalának sarkáról arrébb húzta a papírokat, hogy Ilonka letelepedhessen — nagy melóban vagyunk Péterrel, de te azért ne zavartasd magad. Ilonka nem zavartatta magát. — Árpád már megint berúgott — kezdte. Péter ezt a mesét már kívülről ismerte. Árpád az Ilonka férje. Árpád elitta az Ilonka pénzét. Árpád veri Ilonkát. Ilonka el fog válni Árpádtól. — Az ördögbe is — gondolta magában —hát ennek sohase lesz vége? Elvégre ki kíváncsi Ilonkára. — Csak türelem, anyuskám — dörmögte Ferenc, és nyájasan mosolygott. — Nekem is volt egy ismerősöm ... Péter ezt a történetet is ismerte. A Ferenc ismerőse is verte a feleségét, az is elitta a pénzét, aztán elvonó kúrára küldték, s azóta olyan, mint egy maszületett bárány. Az életben van valami monoton, valami örökké Ismétlődő unalom. Péter egyszerre úgy érezte, hogy már mindent hallott, s már semmi újat nem mondhatnak neki. Mohón várta, hogy vége legyen a hivatali műszaknak, az egyforma kérdéseknek és köszöngetéseknek, a számológépek géppuskaszerűen kattogó zajának. Amikor kiért az utcára, megkönnyebbülten fellélegzett. Enyhe szurokszag terjengett a levegőben, valahol a közelben az úttestet javították. Nem nézett se jobbra, se balra, a lépéseit számolgatta, még kétszáz lépés, csak akkor nézett fel, amikor úgy gondolta, hogy már hazaért. Nem szokott sokat tévedni, legföljebb pár métert, ma annyit se, közvetlen a kapu előtt áll. Ez a pontosság jő érzéssel töltötte el. Még negyven lépcső, kapunyitás és otthon volt. Gondosan kétszer is magára zárta az ajtót. Egyedül volt, bár tudta, ez az egyedüllét még nem teljes. A félig behúzott fügfönyök között kíváncsian beleselkedett a világosság. A délután kékesbarna színes ül ég tele volt zajjal, füsttel, autórobajjal, a nappal kulisszáival, még nem érezhette magát egészen egyedül. Estig könyvet lapozgatott, ténfergett, kávét főzött, aztán megvacsorázott. Közben besötétedett. Péter gyorsan megágyazott és végignyúlt az ágyon. Tulajdonképpen erre a pillanatra várt egész nap. De nem arra várt, hogy elaludjon, hanem arra, hogy becsukott szemmel álmodozzon. Különféle meséi voltak, amelyeket ilyenkor szavak nélkül niondogatott magának. A gondolatsorok képekké változtak, s Péter képzeletében valőságízűbbé válták az élet valóságainál. Eleinte egy szőke lányról szólt a mese. A villamosban egyszer látott is egy ilyen szőke lányt, de nem mert megismerkedni vele. Álmodozásaiban azonban annál könnyebben ment az ilyen ismerkedés. Százféleképpen elképzelte, s végigmesélte a szőke lány történetét, végül ráunt. Ezt követte a kincstalálási időszak. Ez a mese tartott talán a legtovább. Szinte végnélkülinek látszott. Aranyrudak, gyémántok, rubintok, kofferny! pénztömegek lebegték körül Pétert. Sőt az is előfordult, hogy cselekvésre riadva a falakat is megkopogtatta, és vizsgálgatta a padlók réseit, mert ott vélt valami kincset felfedezni, így azután Péter egyre bonyolultabb kincsmennyiségeket szorzott, osztogatott, s végül már olyan gazdag lett, hogy belefáradt. Mivel gondolatban mindent meg tudott vásárolni, már semminek sem örült. Sokáig eredménytelenül törte a fejét, hogy valami újat kitaláljon, így jutott el a fogantyúhoz, a gombnyomásos meséhez, s most, amikor becsukott szemmel hevert az ágyon, erre gondolt. A mese úgy kezdődött, hogy Péter meghúz egy fogantyút, vagy megnyom egy gombot, s egyszeriben egy távoli bolygóra repül, ahol új életfeltételek várják. Hogy szó, cselekedet és gondolat valamiképpen egybemosódjon, egyik kezével belekapaszkodott az ágya mellett álló karosszékbe. — No, most — egyszeriben eltelt a repülés vá-12
