A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-13 / 41. szám
BATTA GYÖRGY:, SORS Nekem az is nagyon fáj, ha egy bicegőt vagy egy vakot látok. Az lett a sorsom, hogy az egész világ gondja-baja fájjon. Ti röhögtök, én őrlődöm. A testem, idegeim, ereim kopnak. Szegény József Attila se bírta sokáig, csak harminckét évig, de azóta sokkal fényesebbek a sínek és a vonatkerekek mindenütt a világon! ZENE Húzza csak műanyag újj a húrokon, akkor is körülsimít deleje, ahogy a madár: fel-le száll a zene, és belémcsorog, mint öregekbe sárga szálakon a nap, jobb leszek tőle, tisztább, szabadabb. Hogy hányat ver a feketerigó kis piros szíve, s hogy milyen legyen a lövedék íve, kiszámolod: A világ számok, görbék, erők tere. Erő a zene is, de nincsen semmiféle képletei Viták és vitaerkölcs Szűnőben vannak vitáink, pedig dolgunk s mondaivalónk még rengeteg. De talán az őszi pezsgés a természete ben újra pezsdülést hoz majd irodalmunkban is. Csak ne kísérnének mindén pezsgést mellékzörejek! Vitáink során személy szerint több oldalról is hallottam ilyen zavaró zörejt. Sokan támadtak néhányunkat pl. szóban v. írásban azért, hogy miért szólunk bele kellő szakmai tudás nélkül mindenbe. Hát miért is? Azt hiszem, erkölcsi kényszerből egy kétségbeejtő helyzetben. Ott, ahol a szakemberek hallgatnak, ha egyáltalán vannak nálunk ilyenek, megszólal a lelkiismeret: hogy eddig és ne tovább; megszólalnak azok, akik esetleg csak annyit látnak, hogy így nem jó, de azt nagyon sürgető indulattal látják. A múltkor olvastam dr. Koczka Istvánnak az Új Ifjúságban egy cikkét, s egy másik tizenkét és fél oldalast kéziratban. Lényegében ö is a bírálatokat bírálja azért, hogy szaktudás nélkül bírálni mertek. De hát Koczka elvtárs feltehetően szakember: hányszor szólt ő hozzá felelősségteljesen közérdekű kulturális ügyekhez, hányszor emelte fel szavát, hogy állj, ne további Miért szóltam hát bele szakmai dolgokba is? / zért, hogy végső soron egyáltalán nem mindegy számomra, hogy milyen irányban fejlődik olvasóink ízlése és értelme, s mivel a szakemberek számára közömbösnek látszott a kérdés, szólt az indulat, a szenvedély. A másik oldalon meg érdekes módra éppen azért pirőngattak bennünket, hogy nem vitatkozunk eleget, nem vagyunk eléggé közéletiek. Ez az oldal a vitákat, az irodalom létfeltételeinek a tisztázását jelenleg fontosabbnak látja, mint magát az irodalmat. S ebben talán van is valami, de sajnos, ha túl hangosan mondjuk, az is benne van, hogy teremtsünk először magunknak megfelelő (alkalmasint személyes) feltételeket, s majd azután írjunk. A baj csak az hogy mióta az irodalom Irodalom, a sorrend mindig fordított benne, ha a második rész valaha egyáltalán meg is valósult. A publicisztika a társadalmi érdeklődésű írónál persze természetes, de azt hiszem mégiscsak meg kéne fordítani a sorrendet, míg nem késő: írjunk és vitatkozzunk! S a két oldali zörej mellett ott van közepén a harmadik is, a nevét féltő vitatkozó. Aki megrántja a kabátunkat az utcán, s mond egy valóban felháborító, vitába kívánkozó esetet, csakhát ő ugye nem írhatja meg, mert őt akkor a munkahelyén lehetetlenné teszik, és egyébként sem érzi „ildomosnak“, hogy éppen ő kritizáljon. Éppen ől Csakhogy ki az az „ő“. A vitában mindenki „6“, aki kimondatlai nul kockáztatja személyes érdekeit is, s bátorságáért mégsem kap kitünte-> tést. A vita hát nem kényelmes és jö-j védelmező senki száinára. De szóváltásainkban egyébként sem' csak problémák tisztázása a cél, ha? nem az új embertípus kialakítása is, a gondolkozó és véleményét mindig bátran megvallő emberé. A közvetlen cél tehát: a legszélesebb tömegeket bevonni a diskurzusokba, hogy a le-i hetö legtöbb emberre hathasson a vita szelleme. A vita nem csak bizonyos csoport, vagy csoportok privilégiuma, hanem az új etika iskolája is. S beszélni kellene még a dillettánsok érzékenységéről is, akik minden bírálatban és ígénykövetelésben személyes támadást sejtenek és tudnak, s igazukat bizonyítandó, nem átallanak beteg szivükre hivatkozni, sőt rendőrséggel fenyegetőzni. S beszélni kellene arról az író és költő fajtáról is, aki szentségtörésnek érzi, ha költő költőről ír, vagy költőt kritizálni mer. Szerinte a költőhöz nem méltó más költőnek a bírálása, a költő jelenség, akit el kell fogadni vagy el kell dobni, de nem' lehet bírálni. S mint minden szenve-; délyes állításban, ebben is van valami igazság, csakhogy ez a felfogás nem számol azzal, hogy a mi irodalmunkban ez egyenlő lenne az ösztönös, esetleges fejlődéssel, mert a pn kriti-. kusaink már csak számuknál fogva sem tudják hivatásukat maradéktala-. nul teljesíteni. De még ha nem így, lenne sincs abban semmi sértő, vagy, lealázó, ha költő költőről ír. Hiszen csak így cserélődhetnek ki a vélemé-. nyék, így alakulhat ki műhely, így hat'-i hatnak az írók egymásra. Tudjuk, hogy Ady recenziói és glosszái milyen népszerűek voltak a maguk idejében, ismerjük József Attila alapos elemző-, sét Mécs László költészetéről, s mind-i nyáján emlékszünk rá, tv'gy Juhász Ferenc annak idején nem átallotta SI-. mon kötetéről írni. Nem az becstelenség és költőhöz nem méltó, ha valaki költő társáról ír és méltatja, hanem az, ha költőtársáról lenézően, szenté-, lyeskedő hangon, s a maga érvényesít-: lését szem előtt tartva ír. De egyéb!-, ként egymásról írni, egymásról tudomást venni, s helyünket tudatosítani — kötelességünk. Vitatkozzunk hát, de ... a szakéin-: berek ne velünk vitatkozzanak, s tor-, kolljanak le bennünket, hanem ott' szóljanak, ahol a szakszerű vélemény-, re, segítségre szükség van. S vitatkozzunk, de meggyőződésből, bátran. Szenvedélyesen és indulattal, s ne számításból és személyes érdekeinket féltve. Tanuljuk meg elviselni a kudarcot is, tanuljuk meg elfogadni az tgaz bírálatot, s ne lássunk mögötte mindig gyűlölködést és rosszakaratot. TÖZSER ÁRPÁD. 9
