A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-13 / 41. szám
M 1 KU S S ÄN DOR: A gyerekek szebb álmáért Délutáni pihenőimben gyakran keres fel 'fiam egy kis beszélgetésre. Amikor már úgy érzem, hogy az ebédutáni ájuló csendességben sikerülne egy kis időt lopnom munkában megfáradt testem és szellemem megpihentetésére, vagy méginkább egy szenderedésnyire elmenekülnöm a hétköznapi szürke gondok elől, egyszeriben mintha csak véletlenül adódnék, megjelenik a nagyobbik fiam és ilyen kívánsággal áll elő: — Édesapa, mesélj nekem valamit a világháborúról. Arról, amelyiket már te is átéltél, a második világháborúról! Nem hökkentett meg különösebben a kérés, mert tudom, hogy ebben a korban, amelyben ő most van, a képzelet játékát semmilyen mesélő kedv nem szolgálhatja ki megelégedésre. A mesék, ábrándvilágából már kezd kinőni s az élet valóságaiban mindgyakrabban megfürdö fantáziája is inkább az igazibb mesék, a történelem hiteles és költött világa felé hajlítja őt, amely pedig hihetetlen gazdagsággal kecsegteti egy tízéves gyermek megismerési vágyát. — Mit tudnék én neked mesélni arról, kisfiam, amikor annyi minden történt abban a háborúban? — Hát, amit te láttál! — Nem láttam én semmi szépet, amit 'érdemes lenne elmesélni. — Mégis ... Egy kis csönd állott közénk. En sem lehettem valami nagy mesélő kedvemben, meg ő is elmélázgatott egy-két percig. Az imént már érezni véltem számban a kezdődő álom mákonyos ízét, most pedig az igaztalan bosszúság ize keveredett bele. Odakint a konyhában a rádió álmosan szűrte a vasárnap délutáni pihenéshez zsongítónak szánt zenét, s mintha csak apropóként történt volna, most abban is a részleges atomcsendről folytatott moszkvai tárgyalások és megállapodások várható hatásait v. következményeit latolgatta egy hang. Ez indította-e meg fiam boltozatos homloka alatt a gondolatot, vagy pedig az előbb megkezdett beszélgetés tanúsága szerint már régebben feszenghetett benne, újból megszólalt: — Édesapám, tudod-e hogy én mostanában milyen sokat gondolok a háborúra? — Nem kell arra gondolni, ne foglalkozz vele! — Dehát én nem tehetek róla, mindig eszembe jut. De nemcsak nappal, még éjszaka is foglalkozok vele, álmodok róla. — Te háborúval álmodsz? — Igen. Valamelyik éjszaka ts, tudod mit 'álmodtam? — Nos? í— Elmondjam? Hát, csak mondd! — Valóban nagyon érdekes álmom volt. Tisztára olyan volt, mintha csak egy színes képet nézegettem volna, tudod, olyant, mint amilyenek az első világháborúról vannak. De az is furcsa volt még benne, hogy néha gyerek voltam álmomban, néha meg felnőtt. Azt álmodtam, hogy vonaton utazunk és te Is ott voltál, édesanya is meg Balázska Is. Körülöttünk rengeteg katona volt harcoltak puskákkal meg gránátokkal, de a vonat azért csak haladit velünk. Egyszer aztán megáW és ki kellett szállni belőle. A sínek mellett kőrakások meg sziklák voltak és egy ilyen kőhalom közepén bunker állt. Ahogy leszálltunk a vonatról, gyülekeztettek bennünket és vagy hatunknak ott kellett maradni a bunkernél. Ti felszálltatok vissza a vonalra, csak én maradtam ott egyedül. Olyan borzasztó rossz volt az, édesapa! Veletek elment a vonat, énnekem meg be kellett mennem abba a bunkerba, Akkor aztan nemsokára jött az ellenség, pont olyanok voltak mint a német katonák és lövöldöztek ránk. En mindig éreztem, ahogy jönnek felém a golyók és olyan rozoga volt az a bunker, még ajtaja sem volt, hogy elbújhattam volna mögötte. Kiabálni akartam utánatok. de aztán eszembe jutott, ,hogy már csak magamban vagyok. Menekülni se lehetett sehova, csak azt vártam, hogy mikor lőnek meg. — Es te nem lőttél vissza, rájuk? — Hát hiszen, ha tudtam volna! De álmomban nem tudtam! Nagyon rémséges álom volt az édesapai Amikor felébredtem, csupa víz volt a pizsamám, meg a hajam, pedig én éjszaka nem szoktam izzadni soha. Olyan jó lett egyszerre, amikor felébredteml Gyerekarca elgondolkodó volt, amint oldalról feléje sandítva rápillantottam, de kék szeme nyugodt, tiszta tükrén ott látszott a rémes álomra való emlékezés és az álomképek nyomasztó varázsa alóli felszabadulás visszfénye. Szegény, szegény Fiam! Megsajdult a szívem. Mit élhettél át, micsoda embertelen szorongás rémíthette kis szívedet, amíg azokkal az elbeszélésekből, filmekből ismert sablonos rémfigurákkal viaskodtál, hogy verejtékben úszva kellett álmodból felkiáltanod magad? Ismerem, ismerjük mindnyájan álmaink fullasztó félelmét, amikor fantom zihál a sarkunkban és testi-lelki elgyöngülésünkben kiáltani sincs már erőnk, pedig ez a lefogott, kínlódó hang jelentené a szabadulást. Mégis mennyivel nagyobb lehetett a Te rémületed, hiszen Te nagyon valóságos formájú veszedelmek között hányódtál. Acélsisakos, feltűzött szuronyú drakulák loholtak feléd — és bizony, tízéves létedre meg kellett ismer: ed álmodban a fronton ebek harmincadjára vetett katona kietlen, szívfájdalmas magányosságérzését és atavisztikus állati féléimét is. Kezdtem érteni, hogy miért húzódott hozzám rejtett gyámoltalansággal. A kegyetlen álomélménytől megriadt lélekkel harmóniát kereshetett. Régi uralkodók várhatták csak ilyen gyötrelmes kíváncsisággal álmaik megfejtését, mint ahogy most ő várta a megnyugtatást tőlem álma valószerűtlensége és az élet valószerűségei felöl. Szeretett volna egy biztos ponton elnyugodni, jelentett volna az számára bármit. csak bizonyosság legyen — ezt olvastam ki várakozó hallgatásából. Az élet kérdéseit feszegetni készülő kis agya minden makacsságával ezért ragaszkodhatott annyira ahhoz, hogy meséljek neki a második világháborúról. Az ő egyszerű kis logikai áttételeiben az játszhatott főszerepet — hogy én, c felnőtt valóságosan is láttam a háborút és ráadásul' voltam már katona is. ö csak hallgatott, hallgatott s én sem tudtam mit szólni. Milyen nagyképűek is tudunk lenni és micsoda lehengerlő érvekkel tudunk vitatkozni, amikor társasági téma a nevelés, s olykor mégis milyen bizonytalanokká, elszomorítóan meghunyászkodókká válunk, amikor megérezzük annak veszélyét, hogy tettünk ■ vagy szavunk dönthet gyermekünk lelki válságainak elrendeződésében vagy erkölcsi fejlődésében. Mert mit is mondhatnék neki? Hogy rettenetes dolog és a legnagyobb emberi bűn a háború? Azt a maga módján ő is érzi és tudja. Hogy nincs az az eszmei vagy társadalmi célkitűzés, amelyeknek nevében érdemes lenne vagy jogosult lehetne bárki is az emberiséget végső romlásba taszító háborút, modern, nukleáris háborút kirobbantani? Ha abban éppen a legértékesebb dolog, az emberi boldogulás és' jövőnk, égne el?. Talán meg U sejtene valamit a kérdés súlyosságából, de nem értené világnézeti vonatkozásait. Vagy valami filantróp hajlandóságból arról beszéljék neki, hogy az egész világot összefogó nagy-nagy emberi szeretetre lenne szükségünk, hogy elkerülhessük Földünk halálát? A felnőtt világot tapogató értelme mélyén valahol ott pislákolhatna az ösztönszerű kétely, hogy mai áldatlan viszonyaink között ez még elérhetetlen, legyen bár a világ va-. lamennyi kis és nagy gondja között legfőbbík az emberi civilizáció és kultúra meg-, mentése. —Kisfiam, nagyon szomorú és rossz álmod volt neked. De azért ne gondolj a háborúra túlságosan sokat. Majd csak elrendezik valamiképp, hogy ne legyen háború. Hiszen, hallhattad a rádióban is, azért tárgyalnak annyit a politikusok, hogy ne lehessen — szólaltam meg hosszas hallgatás után az elfogódottságtól kissé rekedtes hangon, abban a hitben, hogy ez a triviálisan hangzó kijelentés majd csak megnyugtatja őt valahogy. Hiszen, mondhattam volna e mást neki, amitől lecsendesedhetnének rosszemlékű, álmától felzavart, nyugtalan gondolatai? Valamit megérezhetett áldatlan töprengéseimből, gondolhatóan azt, hogy mi felnőttek is csak olyan gyámoltalan játékszerei lehetünk a háborúnak, ha az már, egyszer elszabadult — mint ők, a gyerekek, mégha a kis emberpalánták gyalázatosabb módon is vannak kitéve vak dühének. Lehetséges, hogy csak én véltem ezt túlhajtott érzékekkel, de kell lenni abban valaminek, hogy a gyerek, az ő kifinomult érzékléseivel belelát néha még az apa gondolataiba is, mert hirtelen így szólt: — Tudod, mit, édesapa? Ne mesélj akkor a háborúról, de meséli valami érdekeset a történelemből! — Mi legyen az? — Hát, azt már te tudod. Te tanítasz történelmet! Ahhoz már nekem is eléggé megfáradt a kedélyem, hogy valami különös gonddal kutathattam volna alkalomhoz való mesetéma után a történelemben, ezért hát elkezdtem mesélni, ki tudja hányadszor, Amerika felfedezésének históriáját, bőven fűszerezve anekdótás elemekkel is. Hálásan simult hozzám a délutáni forróság elől lesötétített szobában és pár perc múlva már szívből kacagott azon, hogy a nagyobb vonzalom kedvéért, tréfás megszokottságból Galambos Kristófnak neveztem a történet hősét, s egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy kanyarodjam el egy ktssé már az indiántörténetek felé is. En sem gondoltam rá, meg ő sem tartotta számon, hogy ezt a Galambos Kristófot olyan rossznevű emberekövették útján, mint a Pizarro meg Cortez nevezetűek, s hogy rengeteg szenvedés fér el a nevezetes esemény és a ma Játszódó történelem közé Amerika földjén is. mert mi már csak a múlt megszépítő távolságából, Bőrhárisnya és Vadölő ’•egényének tükrében szemlélhetjük az új földrész őslakosságának szomorú történetét. Valami névtelen igyekezettől ösztökélve csak arra ügyeltem, .hogy bármivel is, de feledtessem fiam nagyonis közeli múltból táplálkozó félelmét. Legfeljebb még magamban, tudatom másik felével időztem el egy kissé azon a gondolaton, hogy vajon mikor jön el az. idő, amikor nem mérgezi már a gyermekek álmát sem a háború rémsége. 10
