A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-06 / 40. szám

Féltek is tőlem, mint a tűztől. be ki nem dobhattak, mert jó párttag voltam, meg a szövetkezet sem ment rosszul. No de mondják, ki szereti, ha fejére - olvassák a hibáit ,.. — jegyzi meg kissé mosolyogva. Főleg azt nem veszik szívesen, ha felsőbb szervet bírál az ember.

Ezért örültek, hogy megszabadultak tőlem, s én szintén örültem, hogy megszabadultam tőlük. így lettem másodszor gazdag ember s másodszor szegény. De azért mégsem volt a Gyuri olyan bolond — néz szét a szőlőtőkék közt, nehogy valaki hallja, merthogy ma a szőlőfürtöknek is fülük van — higgyék el, jobb megélhetést kerestem. Nyakamba vettem az országot s az emberáradat az Arany fövényre sodort. Ugyanis így nevezik Várnától keletre minálunk a tengerpartot. 1956-ban kezdték építeni itt az üdülőtelepet. Az építkezéshez sok kő kellett, a kőbányában jól fizettek. Én is ott jelentkeztem munkára,

' Istenem, mennyi kő, s milyen nehéz lehet, lepett meg a bánya, mivel még életemben nem láttam ilyet. De a kő mögött ott láttam a rengeteg pénzt, mert a kibányászott kőért jól fizettek, S engemet az érdekelt.

A friss tengeri levegő és az állandó moz-. gás úgy rendbehozták a vérkeringésemet, hogy csakhamar élmunkás lett belőlem. Na meg a pénz is ömlött. Mert nem hiába volt Gyuri világot járt gyerek. Meg aztán nem is volt ő bolond, csak jobb megélhetést keresett. Utóvégre az a bolond, aki nem keresi. Nem igaz? —- mosolyog nagy füstöket eresztve. — Vettem itt egy darab' sziklás domboldalt — mutat körül —, ezt ahol most ülünk. Ebből kibányásztam annyi követ, hogy hatvanezer levát kaptam érte, Azon vettem egy szép házat Várnában. A felbányászott földből pedig ez lett... Látják, gyönyörű gyümölcsös és szőlő*

Ha azzal kezdtem, Hogy egész életem olyan volt, mint a háborgó tenger, most boldogan mondhatom, hogy tud ez a tenger sáép és csöndes is lenni, akárcsak most.a nyugalom, reménység zöld színével. Ilyen most az én életem is. Csendes, magabiztos. Dolgozgatok a kertben, melyből átlag három leva napi jövedelmem van. Feleségem a Balkantoucistnál szakácsnő, havi 90 levét keres. Én is kapok havonta 50 levát, mint éjjeliőr az újságírók üdülőházában, Igen, ott ahol maguk laknak. Látják, én már ismerem is magukat, magyarokat.

Hogy-hogy nézünk össze megle-. pödve, csak nem ,..

—■; Tetszik tudni, az úgy van, hogy én szeretem a magyar embert — mentegetődzik kissé Anasztáz, vagy Gyuri bácsi, No meg a Kádár elvtárs is megkért, hogy törődjek a magyarokkal, ha ide jönnek. No, de hadd mondjam el, hogyan is találkoztam vele. Itt volt nyaralni a tengernél, s egyszer bejelentette, hogy eljön hozzánk, meglátogatni az üdülő magyar újságírókat. Azonnali készültséget rendeltünk el. Tudják, hogy szokott az lenni, ha egy államfő érkezik látogatóba. Én a kapuban teljesítettem szolgálatot, azonnal Jelezzem, hogyha megérkezik. A magyar újságírók az előcsarnokban várták. Este hat óra, nyolc óra, sehol semmi. Tíz óra tájban jön egy Csarjka kocsi, s kiszáll belőle egy fáradt arcú ember, meg egy öregedő aszszony. Karonfogva indulnak befelé. Mondok, biztosan olyan jobbfajta munkás lehet, kinek felvitte az isten a dolgát, hogy ilyen szép kocsiban utazgat. De ufóvégre utaznak így ma már sokan, legyintettem, S amint így elmélkedem, valaki csak megbök, hogy Kádár elvtárs már bent van az épületben.

— Bent az öreganyád — mondom dühösen. — Majd csak úgy egyedül fog járni egy miniszterelnök, minden kíséret nélkül, nem gondolod? S eközben mégiscsak látom, hogy bent az előcsarnokban összeölelkeznek az emberek, s amint közelebb érek, hallom, hogy így meg úgy, Kádár elvtárs. Én is beléptem. Mondok, ha ő így, egyszerűen, miért ne mondjam meg neki, ami a szívemen fekszik. Mondok, János, hát maga nem fél így egyedül járni? Hát nem gondolja, hogy ez nem lesz így jó? Én kinn várok, maga meg berontasz minden pompa nélkül. Nem is gondolsz arra, hogy Gyurinak ez a kenyerébe kerülhet. Azt mondják a mieink, hogy nem vagyok elég figyelmes, hogy beengedek _ezt, azt, minden ..,

Megbarátkoztunk s többek között Kádár elvtárs azt mondja: „Gyuri barátom, ha már ilyen szépen beszéled a magyar nyelvet, megkérnélek valamire. Mivel, hogy a magyar ember nehezen töri az idegen nyel-, vet, szórakoztasd itt a mieinket, hogy ne érezzék annyira egyedül magukat.“

■— Na látják, így bízta rám magukat az apjuk.

— Mi nem vagyunk magyarországiak — mondjuk Gyuri bácsinak.

— Hát honnan jöttek? — néz rám kíváncsian.

— Csehszlovákiából.

Hát az nem mindegy? — ölel át boldogan. Én azokat is nagyon szeretem, ott van az én sógorom, Csehországban él a tachovi járásban. Na lássák, még utóbb kisül, hogy rokonok vagyunk. Jöjjenek hát, hadd vendégelem meg magukat, invitál egy fa alatt lévő kis asztalhoz. Pálinkával kínálgat, meg jó bolgár szőlővel.

— Egyenek, finom bolgár szőlő, úgysenf ettek még ilyet.

—- Ismerjük mi már ezt, Gyuri bácsi * fogjuk a szót dicsekvésre.

— Hogy-hogy, csak nem lopnak?

— Dehogyis! Dehát vagonszámra szállíts Ják a bolgár szőlőt Csehszlovákiába!

— Vagy úgy — könnyebbült meg Gyuri bácsi. — Mert becsületesnek ismerem éti a cseheket, úgy mint a magyarokat. Na, tessék, fogyasszák, érezzék jól magukat!

Három hét alatt sokat találkoztunk Anasztáz Sztojlovval. Sokat beszélt a nap-, keltéről, mely talán a leggyönyörűbb ai tengeren. Vannak meleg, barátságos naps kelték, amikor a hajnal nehezen születik meg az éjszaka csendjéből. Az ég keleten' gyengéden megkékül, a csillagok elhomás lyosulnak, nem alszanak ki egyszerre, ha-, nem egyre távolabb, távolabb vonulnak, kisebbedve és halványulva az ég mélyébe, majd elvesznek a felkelő nap fényében'. A parti fák árnyékot szórnak a vízre, s ebs ben az árnyékban a víz sötét malachif színt ölt. Az ilyen napkeltét a halászok angyalinak nevezik.

A búcsúzás napján ott ültünk ismét Anasztáz Sztojlov kertjében, borral, szőlős vei ajándékozott meg. Jólesett érezni szí? vességét. Búcsúztunk. Búcsúzott a nyár is. Szeptember nyolcadika volt. S akárcsak mi, mintha a nyár is sajnálna megválni ettől a tájtól, ezektől az emberektől, s figyelmesen hallgatná életük zaját. Dej mégis csak kezet fogtunk. Mire elköszön? tünk egymástól, a nap arany koronája már; elhagyta az égi sivatagot s lassan a habok fénylő ölébe merült. Mi is elmerültünk, mégpedig az utazók rengetegében, boldog emlékekkel hívott, csalogatott haza ismét az élet.

!Anasztáz Sztojlov a jeleségével '(A szerző j elvét ele fj_

13