A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-06 / 40. szám
MAJOR ÁGOSTON Tengerparti találkozás 'Amint az ország határéi messzi magunk mögött hagyva, 3000 méter magasságban hol forró napfényben, hol villámcsapások közepette vergődött repülőgépünk, eszem-: be sem jutott volna, hogy találkozni fo-i gok egy érdekes emberrel, az „ismeretlen ismerőssel. Különösen nem gondoltam erre másnap reggel, amikor a Fekete-tenger partján ébredtem fel. Tenger! Milyen különösnek képzeli el az ember, milyen sok színben rajzolták már meg. Azt mondják, hogy hol hullámzó, tajtékzó, haragos zöld, hol meg csöndes, csalogató, azúrkék színű a ragyogó napfényben. A partmenti forró homok mint puha szőnyeg terül az ember lába alá. Ki tudja hány ezren, vagy tízezren ülnek a parton, ki tudja hány nemzet szülöttei, hány ország fiai. A hullámok egyhangú morajlásába bolgár, orosz, német, lengyel s más szavak keverednek. Csak mi ülünk csendben, nem hangoskodunk, különben sem értené senki a nyelvünket. Ha szót is váltunk egymás közt, ez az otthoniakra való gondolatban csakhamar sóhajba merül. Érzelmeinkét inkább á tenger csodfásának szenteltük. Néztük a zúgó, toronymagas hullámokat, melyek egymást kergetve gördültek felénk, áttetsző zöld színben ragyogtak és vízporral fröcskölték végig. Napokig járkáltunk így a bolgár Feketetenger partján, míg váratlanul valaki megszólalt mögöttünk: — Halló, maguk az a „magyar ember“? Kissé hiányosan hangzott a szó, de így is jól esett, sok ezer kilométer távolságban a hazától, hogy valaki anyanyelvűnkön szólít meg. Pár szót váltottunk, ismeretlen ismerősünkkel s amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is tűnt. Szinte rejtélyesnek tűnt szemünkben az ember, aki tört magyarsággal ugyanabban az órában mindennap megjelent, mintha valaki mellénk rendelte volna, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Am a beszéd mindennap bővült, mélyült az ismeretség, majd egyszer meghívott, hogy nézzük meg a házát, hogyan él ő, Anasztáz Sztojlov. Bolgár, s ilyen -szépen beszéli a magyar nyelvet? Hol tanulta meg? — kíváncsiskodunk nyomába szegődve. A partmenti dombokra kapaszkodtunk fel, ahol egy szépséges szőlőskertbe vezetett. A kis utakat barackfák szegélyezik, sárgás, piros barackokkal, mintha csak az árnyékukban nyugvó szőlőtőkéket mosolyognák, melyek a nagy fürtök terhétől a földre rogytak. Amint megfordultunk, hogy lenézzünk a völgybe, szemünk előtt fekszik a gyönyörű tenger. Festőién szép. A zöldesben játszó víz egyetlen dísze a felhő, mely itt-ott megjelent az égbolton, hogy élénkítse a víz sima tükrét. Rózsaszín, meg kék virágokként, nagy medúzák úszkáltak tetején. Nyugalmukat egy-egy kis hajó zavarta meg,, melynek kerekei ütemesen köpülték a habzó zöld vizet. Utasszállító hajó volt ez, kirándulókat vitt a tengerre, a szokottnál beljebb úszott, nehogy megzavarja a fürdőző embereket. (A parton végig minden hang rendkívül tisztán hallatszott, mert a tengeren teljes szélcsend uralkodott.) ~ Istenem, mint a paradicsomban, olyan itt minden, sóhajtottunk fel. — De nem mindig olyan — kezdi magyarázni az ismeretlen ismerősünk kissé szlovákos kiejtéssel — Az élet olyan, mint a tenger ^ néz végig a kék vizen hullámzó, tajtékzó. Ha az ár elkapja az embert, magával sodorja, míg a tengeri ragadozó el nem nyeli, vagy míg a hullámok ki nem vetik valamelyik szigetre. Persze más az, ha az árral úszni tud az ember, akkor ... — Engem is elkapott az élet árja — folytatta beszédét kissé visszapillantva a múltba — már gyermekkoromban. Éhenszomjan, munka nélkül ringtam az élet hullámain, míg 1925-ben Pesten kötöttem ki. Ott tanultam meg a magyar nyelvet. Mi tagadás, szép város ez a-Budapest, habár én úgy éltem benne, mint ahogy általában szegény ember a gazdag városban, mert szegény voltam mint a templom egere. Nem ismertem más, csak a munkát és a nélkülözést. Takarékoskodtam, hogy egy kis földet vehessek, hogy egyszer én is szabadon élhessek. 1933-ban már 6000 pengőm volt, Cinkotán két testvértől megvettem egy szép kertészetet, mondok, majd a bolgár Janó megmutatja, mit lehet kihozni a földből. Azért mondták, hogy Janó, mert Cinkotán szlovákok laktak, s ezek csak Janónak neveztek. Tőlük tanultam meg a szlovák nyelvet. Szerettek is engem, mert megemeltem a bérüket, s ők úgy dolgoztak, hogy évekig nem látott termés mutatkozott a bolgár Janó földjén. De csak egy évig tartott a gazdagság, mert egyszerre gazdag és szegény lettem. Ugyanis mikor már zsebemben éreztem a dús termés gyümölcsét, a két testvér közrefogott, hogy azonnal takarodjak a földjükről. — No, de kérem, ez az enyém, én ezért hatezer pengőt fizettem, tiltakoztam. Igen ám, csakhogy Janónak nem volt a fejében annyi sütnivalő, hogy írást is kérjen az adásvételről. Nem volt semmi bizonyítékom, hogy ' a földet megvettem, s az ügyvéd törvénytelennek nyilvánította a vételt. így alaposan kijátszva pénz és föld nélkül elűztek. — Megölöm őket, meg én a disznókat, forogtam napokig a gondolattól hevített lázban. Útnak! is indultam, hogy a kiserdőben, ahol délutánonként kocsikáztak, lepuffantom őket. S útközben kivel nem találkozom, mint az ügyvéddel. Azt mondja: „Én elhiszem, hogy a földet ön kifizette, de ha nincs bizonyítéka, nem tehetek semmit. Amolyan jámborlelkű ügyvédnek nézett ki. Kérdéssel merészkedtem hozzá: — Ügyvéd úr, maga mit mondja, Ha én lelövi azt a két gazember? — Hát azért felakasztják —- feleli egy-, szerűen. Huszonkét éves voltam akkor, élni akart tarn. Áldozzam az életemet két gazemberért? Inkább nem szennyezem be velük a kezemet. Megloptak, kifosztottak, csak a szegénységem hagyták meg. Elhatároztam, hogy otthagyom Pestet. Szegényen távoztam, szegényen is tértem vissza hazámba, Bulgáriába. Két -kezemben biztam, gondolván hogy becsületes munkával valahogy majdcsak megélek. Török faluban telepedtem le. Az ismerősök erre fel nekem estek, mi az, Gyuri, (most meg már csak Gyurinak neveztek) megbolondultál, törökök közé menni? Később kitűnt, hogy a törökök nálamná] jóval butábbak voltak, Pesten szerzett tapasztalataimmal csakhamar túljártam az eszükön. Egy kis vagyonra :s szert tettem. Annyira vittem, hogy ezer holdas gazda lett belőlem, a birkák és tehenek számát pedig nem is tudom, annyi volt. Ez 1949-. ben volt, amikor a szövetkezetei megalakí-. tottuk. Ugyanis engem választottak meg el, nőknek. Azt mondják, a falunkbéliek, Gyű, ri, te világot járt ember vagy, ki más, ha nem te leszel az elnök. Ezer hektáron gaz-, dálkodni egyszerre, ütött a fejembe. Aztári a kezdeti évek, egyik erre, másik arra, az állatokat az erdőbe zavarták, városba szök-, tek az emberek. Te meg Gyuri szedd össze, te vagy az elnök. Meg kommunista vagy, ki kell bírnod, biztattak hol az emberek, hol saját lelkiismeretem. Bírtam is én pár évig, hol nem ettem, hol nem aludtam, csak a cigarettát szívtam veszettül. Persze nem Ilyen „úri cigarettát“, szűzdohányt' csavartunk akkor újságpapírba. Törtük magunkat, igyekeztünk. Nehezek voltak a kezdeti évek. Nem úgy, mint ma. Van egy szövetkezetben húsz :raktor meg teherhordó kocsi, akkor egész Bulgáriában egy seni volt, most meg minden szövetkezet teli van gépekkel. Éjjeleztem, törtem magamat. Annyira szívemen viseltem a szövetkezet sorsát, hogy fáradt, ideges lettem. A népek meg csak mondogatták, belebolondul szegény Gyuri. S majdnem igazuk is volt. Idegösszeroppanással vittek a kórházba, Itt kaptam egy igazolást, hogy hosszú pihenésre, nyugalomra van szükségem. Nekem más sem kellett. A kórházban ugyanis gondolkodni kezdtem, hogy jó lenne megszabadulni a földtől, más munka után’ nézni. Elmentem a járási bizottságra, felmutattam papírjaimat. A titkár csak néz ráiri s fejcsóválva azt kérdi— Igaz volna ez, Gyuri? — Úgy ahogy meg vagyon írva, titkár elvtársi — No végre, hogy megszabadulunk tőle — lélegzett fel a titkár, csak úgy magában lelkendezve. — Hogy-hogy nem tartották vissza S szövetkezetben, imént azt mondta, hogy szívén viselte a sorsát — kívánkozott ki a közbeeső kérdés belőlem. — Igen ám, csak azt elfelejtettem mon-. dani, hogy a 'árás előtt én nem hajtottam’ fejet (mert íletben megtanultam, hogy nem érdemes fejet haitogatnij, én mindig megmondtam nekik a magamét, ami a szívemen feküdt, mert ilyen a bolgár ember, 12
