A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-29 / 39. szám
/ \ ANDOR LEON: Ugratás Ennek az emléknek azt a címet is adhatnám, hogy „Oszkárt nem hagyjuk élni“. Mielőtt elmondom, miért, röviden he kell mutatnom őt, aki az első világháború idején a legfiatalabb újságlrónemzedékhez tartozott Pesten, s a háború utolsó éveiben adta ki jó szülei pénzén, első és utolsó irodalmi művét. „Az élet, az alagút és a Lánchíd, vagy forradalom egy csésze pikkolőban“ nem hétköznapi címen. A könyv sikere ennek dacára sem tudott kibontakozni, mert röviddel megjelenése után elvesztettük a háborút, a közvélemény hoszabb ideig mással volt elfoglalva Oszkár később Bécsben telepedett le, családi támogatással ágytoll üzltet nyitott, cseh libák tollával kereskedett, s rövidesen megtollasodott. Háza volt a Mariahilfen és autója gazdag polgár lett, becsült tagja a bécsi kereskedő világnak, de azért szívesen időzött a Bécsbe vetődött kollégák társaságában, holott mi nem becsültük, sőt nem is szerettük. Nem kedveltük, mert fukar ember volt, elvből nem kölcsönzött egy vasat sem, megkívánta, hogy személyes megjelenése varázsáért lássuk szívesen kávéházi asztalunknál, holott külseje nélkülözött minden bájt; kövér, lompos alak volt, azt hiszem, nem is tisztálkodott rendesen, s hajában mindig apró tollpihék fehérlettek. Legszívesebben betegségekről társalgóit, bár kutya baja nem volt, de bizonyosra vette, hogy rövidesen elhalálozik „angina pectorisban“, aminek összes tüneteit kitűnően ismerte. Szorgalmasan olvasta a lapok halálozási híreit, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy bőségesen táplálkozzék, s éppen ezért nem néztük jő szemmel. Egyrészt, mert szörnyen rondán evett; mohón falt. csámcsogott, s közben izzadt a homloka, másrészt mivel ilyen kiadós kávéházi meleg vacsorákra nekünk nem futotta. Amikor tehát lehetett, hálálfélelmét táplálva elrontottuk étkezéseit H. Jóska barátommal akkortájt „ucsorának“ is nevezett tejeskávéból álló szerény „uzsonna-vacsoránkat“ fogyasztottuk a „Maendel“ kávéházban, amikor megjelent Oszkár és neje, s helyet foglaltak asztaliaknál. Oszkár magyaros vacsorát rendelt: tejfeles bablevest csipetkével és sertéspörköltet.emellé néhány szelet citromot, mert igy szerette. ínyenc volt. Sovány kávévacsorámmal a gyomromban, már az ételek megrendelésénél ts pokoli éhséget éreztem, s úgy döntöttem magamban, ha meginvitál vacsorára, megváltoztatom a véleményem róla, ellenkező esetben elrontom esti táplálékfelvételét. Nem hívott meg. A bablevest még engedélyeztem neki, a pörköltnél is megvártam, amíg belettinköl pár zsemledarabot az illatos zsíros piros lébe, belefacsarja a cirtomszeletke levét és felfal néhány kövér húsdarabkát, azután megragadtam a karját és ijedten rákiáltottam: — Mit csinálsz, te szerencsétlen? Értetlenül nézett rám: — Hogy-hogy mit? — Ezt az alpakka ezüst tálat szidollal pucolják. Ha rajta marad egy kevés, a citromsav és szidol keveréke oldja az alpakkát s az emberi szervezetre mérges vegyületet képez Már magam sem tudom, hogy jutott eszembe ez a marhaság, de Oszkár bedőlt és rémülten tói la el ,a pörköltes tálat. — Honnan tudod ezt? _— Nem hallottad, mi történt tegnap a „Herrenhof“ kávéházban? Egész Bécs beszéli. Kanitz mérnök pejslit evett knédlivel alpakka tálról és citromot facsart a lébe. Először csak könnyű émelygést érzett és szédült, azt hitte, múló roszullét csupán, és hazament lefeküdni. Hajnalra heves fejgörcsöket kapott, és néhány óra alatt keserves kínok között megvakult. Alpakka mérgezése volt — hazudtam folyékonyan és kegyetlenül. — Rémes — nyöszörögte Oszkár, reszkető kézzel rágyújtott egy cigarettára, de néhány szippantás után elnyomta a hamutálcán, homlokát elöntötte a verejték, síri hangon a feleségéhez fordult: — Hazamegyünk, anyukám! Nem érzem jól magam! \ A pincér, sajnos, gyorsan leszervirozta az alig megkezdett pörköltet, pedig szívesen megettem volna szidol és citromsav mérges vegyületével együtt. * * * Más történet, de a szereplők ugyanazok, kibővülve. H. Jóska barátommal, az akkor ismert nevű bécsi magyar riporterrel. A gyönyörű bécsi Ringen levő „Opern Kaffe teraszán Oszkár szokott nyári uzsonnáját fogyasztotta, szokott mohósággal: nagy adag kávéfagylaltot habbal és hozzá egy fél tucat csokoládés piskótát. Egy ideig hagytam enni, azután szomorúan bólogatva mormoltam magam elé: — Szegény Schwarz? Ki gondolta volna? ... — Tegnap ilyenkor még itt ült ennél az asztalnál — tette hozzá sajnálkozva Jóska, aki ugratásban villámgyorsan kapcsolt. — Mi az... mi az? . _ — kapta fel fejét Oszkár. — Semmi — mondtam színlelt közönynyel. — Te nem is merted a kövér Schwarzot Tegnap itt gutaütést kapott fagylaltozás közben. Csak lefordult a székről és kész. Ilyen kövér embernek, mint te, neked sem szabadna annyira mohón nyelni a jeges fagylaltot nyári hőségben — tettem hozzá jóindulatúan. Oszkár mérgesen felugrott — Szörnyűi... szörnyűi... Egy falatot sem lehet enni tőletek. Mindig valami szerencsétlenséggel traktáltokl... — És dühösen elrohant. * * * Erre az ugratásra — amelynek színhelye a változatosság kedvéért a „Mozart kávéház“ terasza volt — erre az ugratásra előre megbeszélt tervünk volt Jóskával. Ha közeledni látjuk Oszkárt, én néhány percre eltűnök a telefonfülkében, közben Jóska tapintatosan közli velem, hogy meghalt az apósom, akit nagyon szerettem. Hirtelen hunyt el „angina pectorisban“, Oszkár kedvenc betegségében. — Fogadd őszinte részvétemet — nyújtotta mindkét kezét Oszkár. — Mondd, hogyan történt? Sokat szenvedett szegény? v Bevallom, nem tudom mennyit szenvedett boldogult apósom, mert nem voltam jelen, mikor tizennégyben hősi halált halt Sabác ostrománál de az utolsó anginás rohamot olyan borzalmas színekkel ecseteltem, hogy Oszkár sápadtan eltámolygott... _ — Kicsit kimegyek sétálni a friss levegőre, nagyon felizgatott ez a dolog — dadogta, reszketve a felindulástól. Vagy fél óra múlva újra felbukkant Nem jött be, csak intett — szeretne beszélni velem. — Mondd kérlek, meddig húzta szegény apósod ezzel a szörnyű betegséggel? — kérdezte fojtott hangon. —Nem sokáig — mondtam komoran. — Nem sokáig. Gyorsan végzett szegénynyel. Pedig olyan szép testes, erős ember volt, mint te! Gyurcsó Is tván: Csalamádényelv Nem a csuvas földön 'történt, még csak nem ts Finnországban, de a török földet sem felölhetném meg ama lelőhely gya nánt, ahol nyelvünk eddig ismeretlen szókincsével találkoztam. Ebbéli szerencsém az, hogy oly közel esik a Negyed nevezetű település itt a Vág partján, ahol immár szélt ében-hosszában beszélik a gazdag idegen beütésű, magyar nyelvet. Olyannyira kereszttil-kasul, hogy az egyszerű jámbor más falubéli, teszem fel a gömöri magyar igen elmaradottnak érezheti magát, ott, ama Negyed nevezetű településen. Íme a felfedezés egyszerű története: Egyszer régen, tavasz idején meghívtak a negyediek, író-olvasó találkozóra. Tették ezt szeretettel és tisztelettel az irodalom iránt. S miután ott nékem ismerős barátaim is élnek, csak oly egyszerű, érthető szavú emberek, mint jómagam, hát igy én is őszinte szívűel készülődtem a találkozásra. Érthető dolgokról esett szó a beszélgetés elején. Bár néhány rímet és ritmust kifogásoltak a versekben, de amennyi elmarasztalás történt, ugyanannyi védő ts akadt. Mindezen vita, ahogy mondom, érthető magyar nyelven folyt, ahogy még általában beszélünk és írunk. Akkor még nem tudtam, hogy mily nagy és jelentős felfedezésekre teszek szert ott, ama vágparti településen, Negyeden. Beszélgettünk hát egyszerű szóval az irodalom egyszerűségéről és igazságáról, majd annak mindenkori küldetéséről. Es ekkor, a küldetés meghatározása körüli vitában bízták rám a legkülönösebb feladatot. Hogy ml, mármint az írók, bátrabban írjunk az életet megrontó jelenségekről. En ekkor már annak ts örültem, hogy íme az emberek nyíltcin beszélnek, sőt az írót bízzák meg, biztatva, csak tűzze tollhegyre a bajok lényegét eltakaró rongyos vásznakat. Rántsa le a leplet. Mondjon oda. Ne féljen! Ezek után csak arra vártam, hogy kezdenék a szó szerinti felsorolást, a tényleges panaszt. Ez sem késett. Es ekkor ámultam el, dobogott fel a szívem, hogy íme, mily csodálatos is a magyar nyelv, mily hajlékony, mennyire kifejező. Kitárja az igék, ragok és a fogalmak kapuját,'megtermékenyül az élet új kifejezéseivel. Hallgasd csak ómódi magyar! Egynéhány elkapott fogalmat feljegyeztem belőle: „... dlszkuzáltunk már mindenről, a drusztvo kulturni fondjáról is, merthogy abból kell invesztálni a knyizsnyicába, de nemcsak az obicsajnl drusztevnyik, a szkupinár is hibás abban, hogy túlságosan ktcserpálják a pracovni jednotkákat, így azután nem marad a kulturni fondra semmi, ha meg marad, azt a predszeda, és a vibor plánoválja magának, arra volna szükség, hogy a revizni komissziónak is legyen erre gondja, nem a kicserpálásra, de a kontrolára, ezt íriák meg az írók ...” Így hangzott a beszéd egy része, amit sikerült lejegyeznem. Most már csak arra lenne szükség, hogy néhány önkéntes néprajzkutató és nyelvész meghatározná eme jövevényszók helyét nyelvünkben és egyúttal megfejtenék jelentőségét is. Erre már azért is szükség lenne, hogy az írók is résztvehessenek a legégetőbb problémák megoldásában. 10
