A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-29 / 39. szám

OZSVALD árpád:

Albert Camus, az író

Camus, ez a korán elhunyt nagy francia író, éles szemű és következetes ember volt, bátor emberismerő, s ha a lélek legrejtettebb titkait boncolgatta, olyan pontos és kérlelhetetlen szigorral tette, mint egy hidegvérű sebészprofesszor. Ábrázolásmódjának szárazságához, könyörtelen, hideg realizmushoz csak ez a hasonlat illik.

Sokak szerint Camus nem is szépíró a szó hagyományos értelmében. Kritikusaink nagyrésze elsősorban filozófusnak tartja őt, az egzisztencializmus egyik fő szószólójának. Regényeinek sajátos formája van, alakjait programszerűen formálja meg, gondolkodásának szellemében. 1956- ban megjelent regénye, „A bukás“ például egyetlen monológ formájában kidolgozott, refelxiőkkal tarkított jellemrajz, s első regénye, a „Közöny“ sem vállalja a társadalomábrázalásnak azt a belső és külső gazdagságát, amelyet egy regénynek a hagyományos felfogás szerint vállalnia kellene, de a maga nemében páratlan ökonómia, az egyszerűsítésnek és sűrítésnek ez a tökéletessége mégis feljogosít arra, hogy Cainust szépíróként is rangos helyre állítsuk.

Camus, művészi módszerét tekintve ez ún. kritikai realizmus hagyományainak folytatója. Alapállása bíráló, de eltér a nagy elődöktől, főleg abban, hogy illúziók nélkül szemléli a korabeli nyugati világot, másrészt szándékosan kerül mindenféle társadalmi állásfoglalást pro és contra. Krónikás szárazsággal csupán azt ábrázolja, amit lát, s azt is csupán az emberi viszonyokra, az emberi viszonyokra és erkölcsre szűkítve. Camus úgyszólván kiszakítja az embert a társadalmi-politikai viszonyok közül, s preparált formában csak az emberi lélek érdekli.

Camus világa nyomasztó, a lélekben kettészakadt és egymástól elidegenedett emberek eszménytelen és kiúttalannak tűnő világa. Igaz, Csehov is ilyen nyomasztó világot teremtett a valóságos társadalom hű művészi tükreként. A „Fájdalom“ kocsisa, Jona, eltemeti fiát, és bánatát csak a lovának sírhatja el, mert az emberek rideg közönnyel hallgatják feltörni vágyó panaszait. Csehov azonban, és vele az egész klasszikus kritikai realizmus mindig jelezték az emberi viszonyok társadalmi okait. Camus ezt a viszonyt nem rajzolja meg közvetlenül, bár az általa kifejezett erkölcsi jelenségek végső fokon társadalmi eredetűek, s az örök emberi hajlandóságon túl épp ez adott viszonyok válhatnak uralkodó jellegűvé. A különbség a hangsúly eltolódásából ered. A csehovi típusú realistáknál a bírálat elsősorban a társadalmat éri, míg Camus nem rajzolja meg a jelenségek társadalmi hátterét, s az embert a priori vizsgálja. Közvetve viszont nem tagadja.

Művének mozgósító ereje azonban még akkor is kétségtelen, ha ő maga mereven elzárkózott minden útmutatástól, politikai programtól, s elvben is elkülönítette magát a szocialista realizmus célkitűzéseitől. Nem szab irányt, nem keres célt, kiutat, mégis tettre serkent, mint ahogy egy jól megfogalmazott rendőrségi helyzetjelentés vagy szigorúan objektív orvosi diagnózis már eleve megszab egy bizonyos cselekvési irányt. Camus a valóság elményült megismerésére és szigorúan pontos, objektív ábrázolására tart Igényt; s ezt vallja a művészet hivatásának.

A „Közöny“ központi figurája egy algeri hivatalnok, Meursault. Teljesen passzív alak, ami keveset tesz, azt is véletlenszerűen, akaratától függetlenül teszi, s egész óletét a legteljesebb lelki érzéketlenségben éli le. Nincsenek vágyai, céljai, eszményei.. Érzései eltompultak, neki minden mindegy. Anyját eltemeti, másnap szerelmi viszonyt kezd egy lánnyal, tnajd a balsors egy apaccsal hozza össze, aki miatt embert öl. Marie férjéül szeretné, az apacs barátjának, s mindez Maursaultnek teljesen mindegy. így él a regény többi szereplője is. Az öreg Salamao szadista kéjjel gyötri egyetlen társát, a becsületben megvénült ótvaros kutyát, de amikor elveszti, keservesen megsiratja. Sintes, az apacs, félholtra veri szeretőjét, mert az állítólag megcsalta. Mersault-t letartóztatják, ám az igazságszolgáltatás képtelen beleilleszkedni a fiatalember lelkivilágába, s tettéért sommásan halálra ítéli. Meursault semmit meg nem bán, nem félti az életét, meggyőződése, hogy olyan „mint bárki más, teljesen olyan, mint kárki más“.

Camus moralista, a helyzetjelentése kétségtelenül pontos és tárgyilagos, még ha akkor is, ha tudjuk, hogy a kép egyoldalú és túlzott. A művészetnek azonban joga van ilyen túlzásokra, hogy a társadalmi jelenségeket a lehető leghatásosabb módon ábrázolhassa. Hirtelenül John. Osborne „Dühöngő ifjúságára“ gondolok, Jimmy tehetetlen, önperzselő lázongására, s rögtön .felsejlik előttem valami általános jelenség: a

nyugati irodalom legjobbjai erkölcsi felelősségtudatuk magaslatán állnak, bátrak, Végig merik gondolni a dolgukat, merik és tudják úgy ábrázolni a világot, ahogyan látják, mernek becsületes szándékkal, őszintén szembenézni koruk és társadalmuk legfájóbb emberi kérdéseivel.

KONCSOL LÄSZLÖ

Odüsszeusz

Nem akartál te harcba indulni Tróját ostromló harci sereggel, bosszút lihegni csalfa asszonyért, ki hites urát elhagyta hűtlenül.

Heléna csábos arcát, tündért alakját már rég elfeledted, ifjúságod balga tüz-hevét csak cimborák közt emlegetted.

S mikor jött a hírnök, hogy menni kell, így kívánja a régi esküvés: adtad a bamba, buta bolondot, kinek agyába csak hájni jár az ész. Szamarat s bikát foQt&X az ekébe, barázda mélyébe szórnád a sót.., Adtad a bamba, buta bolondot, ne kelljen tíz évig n esszi bolyongnod, idegen tájon, mortf s* reg élén,

os tengeren, itthon nyugalmát, t d a balgát, megyen dolga, oltanak érte: ad gserébe. kmflJad a próbát,

hánykódni vakot Megszoktad mar hírnök előtt jót. kinek mindegy, nevessenek vagy a békességet aka S mikor azt hitte fiadat tették az eke elébe.

Akkor megálltáL fela '.tad a harcot, levetetted a röhögő álarcot, fiadat védted fájó sz >retettel,

1 7 |

Odüsszeusz, a sziÉénék énekét

csak te hallottad egyedüli...

Mesélj! fcfitelek a húsodba vágtak?. Téged az.iproki Szépség vágya égetett és süketen meredt rád mijiden társad, nem hallottá^-,a gyönpöftr:éheket, nem érezték: tépted borzongását, a kínt, hogy meg kell halni menten, mert ének.\fiáikul^ mit sem ér az élet ., És hajócTegyre csak távolodott, köd ülte meg a bűvös sziget partját. Hiába szóltál, társaid konok, süket daccal húzták az evezőt, otthoni meleg ágybg bújtak volna már, rég látott asszonyuk ölelő karját érezték szélverte testükön.

Odüsszeusz, hol a régi ének, ücsitul az ember szenvedélye? Áldjad, átkozd az isteneket, íogy nem zúzott sHét i szirének halálos ölelése.

ni,

Ülök a sziklás parton,

én, tengerek legendás vándora,

Odüsszeusz.

Fejemet térdemre hajtom, lábam előtt kölyök-hullámok birkóznak, a föld megremeg, nem is hullámok, gőgös istenek, hívnak újra párviadalra.

Őszül a hajam, deret virágzik,

erőm is elhagy, mint öreg fát a nedve,

harcolni ismét, ölni parancsra,

ily vén embernek nincsen semmi kedve.

Házam kék füstjét kémlelem,

asszonyom fáradt énekét hallgatom,

és elmerengek még a tengeren,

ha rőt palástját felveszi az este.

Meg kell hogy békítsen a nyugalom, de tudom, fiam újra tengerre száll.

C

9