A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-29 / 39. szám

OZSVALD árpád: Albert Camus, az író Camus, ez a korán elhunyt nagy francia író, éles szemű és követke­zetes ember volt, bátor emberisme­rő, s ha a lélek legrejtettebb titkait boncolgatta, olyan pontos és kérlel­hetetlen szigorral tette, mint egy hi­degvérű sebészprofesszor. Ábrázolás­­módjának szárazságához, könyörte­len, hideg realizmushoz csak ez a hasonlat illik. Sokak szerint Camus nem is szép­­író a szó hagyományos értelmében. Kritikusaink nagyrésze elsősorban fi­lozófusnak tartja őt, az egzisztencia­lizmus egyik fő szószólójának. Regé­nyeinek sajátos formája van, alak­jait programszerűen formálja meg, gondolkodásának szellemében. 1956- ban megjelent regénye, „A bukás“ például egyetlen monológ formájában kidolgozott, refelxiőkkal tarkított jellemrajz, s első regénye, a „Kö­zöny“ sem vállalja a társadalomáb­­rázalásnak azt a belső és külső gaz­dagságát, amelyet egy regénynek a hagyományos felfogás szerint vállal­nia kellene, de a maga nemében pá­ratlan ökonómia, az egyszerűsítésnek és sűrítésnek ez a tökéletessége mégis feljogosít arra, hogy Cainust szépíróként is rangos helyre állítsuk. Camus, művészi módszerét tekintve ez ún. kritikai realizmus hagyomá­nyainak folytatója. Alapállása bíráló, de eltér a nagy elődöktől, főleg ab­ban, hogy illúziók nélkül szemléli a korabeli nyugati világot, másrészt szándékosan kerül mindenféle társa­dalmi állásfoglalást pro és contra. Krónikás szárazsággal csupán azt áb­rázolja, amit lát, s azt is csupán az emberi viszonyokra, az emberi viszo­nyokra és erkölcsre szűkítve. Camus úgyszólván kiszakítja az embert a társadalmi-politikai viszonyok közül, s preparált formában csak az emberi lélek érdekli. Camus világa nyomasztó, a lélek­ben kettészakadt és egymástól elide­genedett emberek eszménytelen és kiúttalannak tűnő világa. Igaz, Cse­hov is ilyen nyomasztó világot te­remtett a valóságos társadalom hű művészi tükreként. A „Fájdalom“ kocsisa, Jona, eltemeti fiát, és bána­tát csak a lovának sírhatja el, mert az emberek rideg közönnyel hallgat­ják feltörni vágyó panaszait. Csehov azonban, és vele az egész klasszikus kritikai realizmus mindig jelezték az emberi viszonyok társadalmi okait. Camus ezt a viszonyt nem rajzolja meg közvetlenül, bár az általa kife­jezett erkölcsi jelenségek végső fo­kon társadalmi eredetűek, s az örök emberi hajlandóságon túl épp ez adott viszonyok válhatnak uralkodó jellegűvé. A különbség a hangsúly eltolódásából ered. A csehovi típusú realistáknál a bírálat elsősorban a társadalmat éri, míg Camus nem raj­zolja meg a jelenségek társadalmi hátterét, s az embert a priori vizs­gálja. Közvetve viszont nem tagadja. Művének mozgósító ereje azonban még akkor is kétségtelen, ha ő maga mereven elzárkózott minden útmuta­tástól, politikai programtól, s elvben is elkülönítette magát a szocialista realizmus célkitűzéseitől. Nem szab irányt, nem keres célt, kiutat, még­is tettre serkent, mint ahogy egy jól megfogalmazott rendőrségi helyzet­­jelentés vagy szigorúan objektív or­vosi diagnózis már eleve megszab egy bizonyos cselekvési irányt. Ca­mus a valóság elményült megismeré­sére és szigorúan pontos, objektív ábrázolására tart Igényt; s ezt vallja a művészet hivatásának. A „Közöny“ központi figurája egy algeri hivatalnok, Meursault. Teljesen passzív alak, ami keveset tesz, azt is véletlenszerűen, akaratától függet­lenül teszi, s egész óletét a legtel­jesebb lelki érzéketlenségben éli le. Nincsenek vágyai, céljai, eszményei.. Érzései eltompultak, neki minden mindegy. Anyját eltemeti, másnap szerelmi viszonyt kezd egy lánnyal, tnajd a balsors egy apaccsal hozza össze, aki miatt embert öl. Marie fér­jéül szeretné, az apacs barátjának, s mindez Maursaultnek teljesen mindegy. így él a regény többi sze­replője is. Az öreg Salamao szadis­ta kéjjel gyötri egyetlen társát, a becsületben megvénült ótvaros ku­tyát, de amikor elveszti, keservesen megsiratja. Sintes, az apacs, félholtra veri szeretőjét, mert az állítólag megcsalta. Mersault-t letartóztatják, ám az igazságszolgáltatás képtelen beleilleszkedni a fiatalember lelki­világába, s tettéért sommásan halál­ra ítéli. Meursault semmit meg nem bán, nem félti az életét, meggyőző­dése, hogy olyan „mint bárki más, teljesen olyan, mint kárki más“. Camus moralista, a helyzetjelenté­se kétségtelenül pontos és tárgyila­gos, még ha akkor is, ha tudjuk, hogy a kép egyoldalú és túlzott. A művészetnek azonban joga van ilyen túlzásokra, hogy a társadalmi jelenségeket a lehető leghatásosabb módon ábrázolhassa. Hirtelenül John. Osborne „Dühöngő ifjúságára“ gon­dolok, Jimmy tehetetlen, önperzselő lázongására, s rögtön .felsejlik előt­tem valami általános jelenség: a nyugati irodalom legjobbjai erkölcsi felelősségtudatuk magaslatán állnak, bátrak, Végig merik gondolni a dol­gukat, merik és tudják úgy ábrázolni a világot, ahogyan látják, mernek becsületes szándékkal, őszintén szem­benézni koruk és társadalmuk leg­fájóbb emberi kérdéseivel. KONCSOL LÄSZLÖ Odüsszeusz Nem akartál te harcba indulni Tróját ostromló harci sereggel, bosszút lihegni csalfa asszonyért, ki hites urát elhagyta hűtlenül. Heléna csábos arcát, tündért alakját már rég elfeledted, ifjúságod balga tüz-hevét csak cimborák közt emlegetted. S mikor jött a hírnök, hogy menni kell, így kívánja a régi esküvés: adtad a bamba, buta bolondot, kinek agyába csak hájni jár az ész. Szamarat s bikát foQt&X az ekébe, barázda mélyébe szórnád a sót.., Adtad a bamba, buta bolondot, ne kelljen tíz évig n esszi bolyongnod, idegen tájon, mortf s* reg élén, os tengeren, itthon nyugalmát, t d a balgát, megyen dolga, oltanak érte: ad gserébe. kmflJad a próbát, hánykódni vakot Megszoktad mar hírnök előtt jót. kinek mindegy, nevessenek vagy a békességet aka S mikor azt hitte fiadat tették az eke elébe. Akkor megálltáL fela '.tad a harcot, levetetted a röhögő álarcot, fiadat védted fájó sz >retettel, 1 7 | Odüsszeusz, a sziÉénék énekét csak te hallottad egyedüli... Mesélj! fcfitelek a húsodba vágtak?. Téged az.iproki Szépség vágya égetett és süketen meredt rád mijiden társad, nem hallottá^-,a gyönpöftr:éheket, nem érezték: tépted borzongását, a kínt, hogy meg kell halni menten, mert ének.\fiáikul^ mit sem ér az élet ., És hajócTegyre csak távolodott, köd ülte meg a bűvös sziget partját. Hiába szóltál, társaid konok, süket daccal húzták az evezőt, otthoni meleg ágybg bújtak volna már, rég látott asszonyuk ölelő karját érezték szélverte testükön. Odüsszeusz, hol a régi ének, ücsitul az ember szenvedélye? Áldjad, átkozd az isteneket, íogy nem zúzott sHét i szirének halálos ölelése. ni, Ülök a sziklás parton, én, tengerek legendás vándora, Odüsszeusz. Fejemet térdemre hajtom, lábam előtt kölyök-hullámok birkóznak, a föld megremeg, nem is hullámok, gőgös istenek, hívnak újra párviadalra. Őszül a hajam, deret virágzik, erőm is elhagy, mint öreg fát a nedve, harcolni ismét, ölni parancsra, ily vén embernek nincsen semmi kedve. Házam kék füstjét kémlelem, asszonyom fáradt énekét hallgatom, és elmerengek még a tengeren, ha rőt palástját felveszi az este. Meg kell hogy békítsen a nyugalom, de tudom, fiam újra tengerre száll. C 9

Next

/
Thumbnails
Contents