A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-01 / 35. szám
^ \ Mogorva csillag Tőzsér Árpád, új verseskötete Két fiatal költőnket: Tőzsér Árpádot és Cselényi Lászlót alighanem jobban ismeri áz olvasóközönség vitacikkei, mint költeményei alapján. A Hétben széles mértékben kibontakozott vita azt mulatja, hogy nemcsak a kritikusokkal kerültek ellentétbe. hanem az olvasókkal is; az előbbiekkel az irodalomtudat, az utóbbiakkal pedig az érthetőség miatt. Mindebből azonban főként arra akarunk következtetni, hogy valami új kerül itt összeütközésbe a megszokottal, a régivel, s véleményünk szerint ez az új költői irány majd szertelenségeitől, túlzásaitól megtisztulva ki fogja harcolni az elismerést. Ehhez persze több időt álló műre és kevesebb vitára lesz szüksége, mert, minden új törekvést csak az alkotások igazolhatnak. Alighanem tévednek Tőzsérék, amikor cikkeikben főként a csehszlovákiai magyar „irodalomtudatot“ támadják, mert a modern kísérletezők elsősorban az irodalmi ízléssel kerültek összeütközésbe, ezért tartják verseiket érthetetleneknek. Az irodalmi tudat szerintünk nem azonos a közvéleménnyel, hanem történelmi és tudományos kategória, melyet a szakemberek (kritikusok, irodalomtörténészek) alakítanak ki, s ehhez bizonyos időbeli távolság is szükséges, míg irodalmi ízlése az átlagos olvasónak is van. Az olvasóközönséggel való összeütközésnek egy kissé szélsőséges példáját látjuk Cselényi Lászlónak Érvekkel és indulattal c. riportjában (Írod. Szemle 1963. 3. sz.) Erősen kifogásolja, hogy a megkérdezett diákok nem ismerik a francia egzisztencialista Írók műveit, majd a „jókai-kultusszal“ való leszámolást követeli. (A mi olvasóközönségünk számára ez kb. úgy hangzik, mintha egy húsra éhes embernek azt mondanánk, hogy egyék fagylatot, mert az modernebb eledel.) Az ízlés természetesen változik, de lassúbb fejlődés formájában, nem ilyen szertelenül, s nekünk ezt a fejlődést elő kell segítenünk. Fő törekvésükben egyet értek a modern lírai kísérletezőkkel: az új tartalomhoz lehetőleg új formát is kell találni. Egyik legjelentősebb irodalomtörténészünk, Horváth János már évtizedekkel ezelőtt rájött arra a dialektikus igazságra, hogy a korfordulatokat ízléskülönbségek összeütközése jelzi, „s megnyugvás, korszerű megállapodás csak aikkor áll be, ha új és régi egy közös ízlésben ismét kiegyenlítődött.“ AlighaneijU-ilyen korfordulatnak vagyunk ma is tanúi, s az új ízlés-iránynak nálunk még kevés követője van. Az ötvenes évek elején egyes magyar esztéták (főként Révai József) azt állították, hogy a magyar szocialista realista líra Tormájában Petőfiéhez fog hasonlítani, az Irodalom fejlődése azonban aligha fogja igazolni ezt a dogmatikus szabályt. Az érthetőség vitájában nekünk az a vélemiényünk, hogy a költő igyekezzék mondanivalóját olyan formában kifejezni, mely szerinte a legtökéletesebb, s ha kísérlete nemcsak feltűnni vágyásból fafcad, a szakemberek előbb-utóbb észreveszik műve értékét s átviszik azt az irodalomtudatba. Magyar szakos tanárainknak (nálunk Szlovákiában kb. ötszázan vannak) kötelességük volna, hogy a költői képalkotás modern formáit is tanulmányozzák és megismertessék vele a diákságot, s így számos „érthetetlen vers fokozatosan érthetővé válik. Persze az olvasóknak abban igazuk van, hogy a modern form^ nem lehet öncél, s nem szolgálhat valami homályos tartalom leplezésére, mint azt néhány kevésbé sikerült költői kísérletben láttuk. Ne legyünk türelmetlenek az iródalomtudattal szemben se, mert a nálunk megjelent versek alapján aligha kiálthatunk ki valakit mindenki fölé emelkedő nagy költőnek, de elismerhetjük az újszerű kísérletek értékét. Az is valószínűnek látszik, hogy a modern forma nem válik az új magyar költészetben egyeduralkodóvá, inkább az új ízlésnek és a réginek Horváth János megjósolta kiegyenlítődésére lehet számítani. Tőzsér Árpád költeményei először 1958- ban, a Fiatal szlovákiai magyar költők c. antológiájának megjelenése után találtak kritikusi elismerésre. „A világgá-tágulás pattanó dinamikája — a leiilepedettség ellenszere — a képelevenséget szinte belénk marja. A gesztus-mondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világ- Iendiiletét realizálja. Amit Tőzsér kimond, az ki van mondva. Két lábon áll mondanivalója talaján. Rögös, kemény, megbízható, nyakas. De ha ez a konokság ugrik, akkor messze jut“ — írja Fábry Zoltán, s ez a jellemzés egy kezdő költőről bizonyára jelentős, méltatásnak számít. Tőzsérnek most megjelent első kötete három ciklusra oszlik: Egy világ lakója, Törvény és epe, Fémek ideje; s az első még jórészt hagyományos, Petőfire, Illyés Gyulára, Bábi Tiborra emlékeztető verseket tartalmaz. A kötet tehát nem annyira „modern“, mint Cselényi Reselylábú csikókoromja, s szinte az első iépésektől kezdve a legújabbakig bemutatja Tőzsér fejlődését. Egy lírikusnál lassúnak látszik ez a fejlődés, hiszen a kis gyűjtemény első versei márthat évvel ezelőtt megjelentek, •de a költőt objektív akadályok (főként á katonai szolgálat, „Huszonhárom hónapi vállalt kínom“) gátolták az alkotásban. A Mogorva csillag szinte teljes élet- és jellemrajz, Tőzsér erőpen szubjektív költő, valamennyi versében elsősorban önmagát fejezi ki — vagyis vérbeli lírikus. Lírájában természetesen benne vannak társadalmunk lényeges problémái is, egy fiatal költő élményeiként. Sőt, témakörét tekintve társadalmi, politikai tartalmú program-költeményeit tartjuk kiemélkedőeknek, szemben átlagos jelentőségű szerelmes verseivel. (Ebben a tekintetben is Bábira hasonlít, ami nem tudatos utánzás, hanem hasonló költői és emberi tulajdonságok eredménye). A Mogorva csillag tehát különböző értékű költemények gyűjteménye. Az első ciklus Közhelyei, Hazai naplója, Karácsonyi morzsái stb. inkább csak arra jók, hogy figyelemmel kísérhessük egy kezdő költő fejlődését, „Gömörország bolygó fiának“ vallomásait. Itt-ott falura visszavágyó nosztalgiára s bizonyos „népies“ parasztromantikára találunk tájleíró verseiben és falusi életképeiben. Mint hörgő eb, láncát, lelkem önvád tépi. Fényre emelt a falum, hogy fáklya legyek néki. S én, mint a rúdugró, ki a lécen túlra huppan, ami odalökte itt marad a rúdja. [Vallomás a Kis-Kriván alatt) Egy-egy jelzője, sajátságos kifejezése azonban már eredeti, saját lábán járó költőt sejtet első verseiben is: „inas bulldozérok“, az Istennel telt aranyszék c. költeményének az eső utáni határt megelevenítő képei. Költői nyelvének fő erőssége (ebben Cselényihez hasonlít) elsősorban a főnévi származású metafora: „fénykrizantémok“, „atumtűz-gomba“, „rézbajaim“, „húsvirágok“, „velökék fémek“. A természettel és az állatvilággal kapcsolatos hasonlatai, költői képei azt bizonyítják, hogy a költői képalkotó fantázia területén — Cselényivel együtt — sokat ianult Juhász Ferenctől. Ilyen tipikus költői képek: „sört iszom meg fűzöld ruhám van / járok benne táltos a hámban / kikerics virágból illatot / akarnak belőlem hadnagyot / tarolhatok tőle nyíhatok / hullnak rám a sárga csillagok / lennék szívesebben hadnagya / az írásnak szónak marsallja“. Az idézett példa egyúttal azt is bizonyítja, hogy Tőzsér csupán a szó nemes értelmében tanult költő-elődeitől, semmit sem vesz át szószerint. Kór, hogy az egyes költemények alatt nem találjuk meg a szerzés évszámát, mert így jobban láthatnánk Tőzsér költői fejlődésének irányát, de így is kétségtelen, hogy a kötet végén található, modernista képekkel alkotott és számokkal ciklusokra osztott versek (Credo ut intellegam, Fémek ideje, Mogorva csillag) jelentik legújabb költészetét, az előző témakörből pedig erősen kiemelkedik forradalmi pátoszú, igazi fiatalos . temjieramentumú költeménye: a Férfikor. „Tövis lettem, mert fagyok neveltek. Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak. Csak a nád hajlik, törik a férfi: nem tört derékkal próbáljak élni... Ha bimbót látok, virággá lássam, hogyha gazt látok, tűzlánggá nézzem: járjon az ember szegfűfehérben.“ Ez a férfias egyenesség, nyíltság Tőzsér költészetének legszimpatikusabb sajátsága, erkölcsi ereje. Igaz, hogy egyenessége, őszintesége néha önfejűséggé válik, s falusi életképeiben kurjantós hetykeséggel, paraszti gőggel párosul, de a lírikusnak csak előnyére válik bizonyos mértékű nyakasság, mert együttvéve azt is jelenti, hogy költészetének tárgya egy határozott egyéniség. Ebből a szempontból legtömörebben jellemző költeménye A fejem meg én: Fejem, ez a makacs különvilág, néha velem furcsa dolgot mivel. Nálam nélkül szügyre szegi magát, S okos szóra nem áll senkivel. Donghatják körül érvek: darazsak felkergetett fullánkmérgű hada, az égből rántott isten hitével hiszi, hogy csak neki van igaza. CSANDA SÁNDOR 14
