A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-25 / 34. szám
Végig ment a szobán, és gondolatban kutatta feladatát. „Valamit tenni, cselekedni kellene“ — érezte valahol belül, de egy időben arra is rádöbbent, hogy pillanatnyilag minden fajta foglalatosságra képtelen, amelyet munkának lehet nevezni. Nem testi letörtség, sem nem tunyaság, valami egészen más — egész valóját magának követelő érzés — kerítette hatalmába. Nem akarta, mégis egyre kellett • gondolnia .., „Mi ez, milyen érzések ezek?“ — .merült fel benne a kérdés Mintha egy kissé kizökkent volna életének megszokottságából, s egy idegenül ható világ hangulata üldözné. Odaült az íróasztalhoz, és nyugodt, megszokott mozdulattal nyúlt a pohár után. Szeretett volna semmire sem gondolni; apró kortyokban itta ki az italt. A konyak sajátos émelyítő íze az angolkeserű fanyar aromáját juttatta az eszébe. Kizökkent a szuggesztív ön fele jt kezésből, s az előző esti kalandra kellett gondolnia, akkor is angol keserűt ivott. A szemét sem kellett lehunynia — megjelent előtte a lány szőke arca, nevetőn biztató tekintete, s már el is feledte, hogy valamit tenni, cselekedni akart... Öt évi házasága óta ez volt az első kaland az életében. Mégis, ha visszagondolt rá, izgató idegesség ülte meg egész lényét, mintha megannyi tüzes szikra lobbant volna a bőre alatt. Idegen idegesség volt ez, amelyet önmagának sem tudott volna megmagyarázni. Rejtegette a felesége ©lőtt, és mégis örült, boldog volt, hogy gazdagabbnak érezheti magát általuk. Már régebbről ismerte a lányt. Néha találkoztak, köszöntötték egymást, de különben még alig váltottak szót. Az előző este véletlenül botlottak egymásba! Az egyik szervezet vezetősége gyűlést hívott össze arra a napra. Unalmasan folyt a délelőtt tárgysorozata, a délutáni órák sem voltak mozgalmasabbak. Vagy harmincán lehettek. Este tánc — amolyan ismerkedő-féle volt. Egy asztalnál ültek a lánnyal, s közömbös tárnákról beszélgettek. Mögöttük fel-feljajduló hangoskodással rikoltott a zene, s az egész hangzavarból sajátos turbékolásával vált ki a saxofón hangja. A lány cigarettát kért tőle, aztán közös ismerőseik frissítőre invitálták őket... Később angolkeserűt ittak, s akkor vette észre, hogy a lány vonzódik hozzá... Az erős Ital fejébe kergette a vért, felbátorította, önbizalmat adott neki. Nem gondolt még az elkövetkezőkkel, nem kívánt semmit sem; egyelőre a zsibbasztó mámor kábulatát élvezte ... Valamiről beszélni kezdett, hogy szórakoztassa a lányt; valami együgyű, gyerekes témát fejtegetett, de nem ért a végére. — Olyan vagy, mint az én negyedikeseim. Ők is ilyen egyszerű dolgokról szoktak beszélni velem — mondta. Gábornak szólította a lányt, akit különben Gabinak hívtak. Ott füstölt előtte, majdnem egymás arcába fújták a cigaretta szürkéskék füstjét. Egy kicsit talán férfias természetűnek találta, s lehet, azért szólította Gábornak. — Sohasem gondoltam, hogy újrakeresztelnek — nevetett Gábor, s egész teste, és szőke, kurtára nyírt haja rázkódva hullámzott. A többiek lassan szétoszlottak már, egyesek aludni, mások sétálni mentek. A szállás bejárata előtt ők is eltévedtek; mintha nem is vették volna észre a dróthálós kaput, elsétáltak mellette ki a poros országútra, a sötéten bólogató erdő felé. A levegő párás melegen terült szét az árnyas tái felett, mint egy hatalmas, lomha madár, amely szétteregette a szárnyát a holdvilágos ég alatt. Balra — az út mellett — villanyfényben úsztak még a nyaralók; tarka sárgazöldre festett falú oldalaikkal hosszú, megnyúlt árnyat vetettek a füves térségre. — Itt egy szálló épül majd — mondta ő és a Duna irányába mutatott — a kavicsos partok felé. — Olyan sok a külföldi látogató, hogy nem tudják őket elhelyezni — mondta még. Gábor hallgatott — valami újszerű slágert dudorászott, s úgy lépkedett mellette, mintha sértődöttségében várta volna az engesztelését. — Te nem is figyelsz rám! — mondta egy kis szünet után, majdnem szemrehányóan; könnyed-gyengén megérintette mezítelen karját. Gábor kissé hozzásimult; alig érintő közelségben haladtak tovább hallgatagon. Gábor szőke arcát figyelte, aztán a gyengén ívelt ajkát, amely akaratosan csücsörödött. Ö csókravárónak találta, az állát meg összefüggéstelenül durcásnak, ahogy előre ugrott, kissé pajkosan, majdnem gyerekes grimasz-keretet kölcsönözve az arcának. — Hallod még a zenét? — kérdezte Gábor, s egy hirtelen mozdulattal megállította. Egy fél fordulattal elfordult és a mozdulatlan levegőn át fülét odatartotta a zenének. Gyengéden a vállához simult, úgy révedt a távolból hullámzó érzelemtengerbe. Néha felnézett, és tekintetét belefúrta réveteg pillantásába, hosszan, komolyan, mint aki keserű, regulázó szemrehányásra készül. Ö tehajolt és gyengéden, majdnem lehelet-könnyen megcsókolta a haját. Nem tudta, miért tette. Ez volt az első csók, amelyet ötévi házassága óta más nőre pazarolt. Most azonban, mintha minderről teljesen megfeledkezett volna. — Nagyon szép vagy!... Miért vagy ilyen szép?!... — szította önmaga érzéseit is, hogy a következő kérdéssel megnyugtassa lelkiismeretét. — Bolond vagy... kis buta vagy... — mondta Gábor, és még beljebb fúrta magát az ölelésébe. — Olyan sokszor csodáltam a szépségedet már. Valahányszor láttalak, mindig-utánad fordultam, s előre féltem, hogy eltűnsz az útkereszteződésnél, és aztán sokáig nem foglak látni. Átkarolta a lány, és ügy vitte lépésének, szíve dobbanásának az ütemére, mint egy pihe-könnyű terhet. Szétterült tenyere alatt érezte kemény kis melle pihegését; ujja hegyével tapintotta a ruha fodrát, hogy érzékelje a rezdülő, s hullámzó test puhaságát a ruha alatt. — Ne beszélj ilyenről, a zenét figyeld inkább — mondta Gábpr, és ösztönösen lefejtette magáról a férfi karját. — Mindjárt záróra, talán ez az utolsó szám — tette még hozzá, és félrefordított arcával rámosolygott. — Untatlak, igaz?... Vald be, hogy untatlak. Rám nem is figyelsz — Ingerkedett. Gábor lassan felnézett rá — nagy, barna szemét egészen az arcához emelte, s. mintha most ő igyekezett volna egy pillanatra kijózanodni, szomorú szemrehányással csitította: — Nem akarom, hogy hős légy előttem! Én sem akarok megalázott lenni előtted. Néhány lépést előre ment, s amikor megállt, akkor sem fordult vissza; úgy tett, mintha a távoli zenét hallgatta volna, amely újszerű twist-variációkat játszott. Valahogy úgy érezte, mintha egyszerre megélénkült volna a szürkeporos országút, és groteszk alakok kezdtek volna táncolni az átszűrődő úi ütemekre. 12 jdutíuszlusl IcsmaöhiiHás
