A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-08-25 / 34. szám

den költői kelléktől leliántott, csak-* nein száraz tényszerű közléssel: Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhitatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, így válunk lassan immunisakká minden iránt,ít Szükségünk van (Gondolatok Gondolom, az olvasó szereti Qzsvald verseit. Bárkit könnyen megragad csöndes, egyszerű, minden harsogó színt, disszonanciát, pátoszt gondosan kerülő lírája, formai igényessége, verseinek finom, csaknem nőiesen ki­finomult muzsikája. Hallása valahol az impresszionisták versein csiszoló­dott, egykori költőket idéz a zené­jük, de témavilágában is van valami anakronizmus. Nem keresi a minden­áron újat, megmarad a hagyományos témáknál, és van benne valami csön­des, mosolygós nosztalgia a falu, egy idillikus paraszti életforma és letűnt korok, 'kultúrák után. Lírája egészé­ben mintha idegen volna attól, amit úgy. hívunk, hogy a költészet kor­szerűsége. Ez a líra azonban nagyon emberi, s ott ahol humanizmusa ta­lálkozik a kor izgató erkölcsi kérdé­seivel, egyszeriben van mondanivaló­ja a modern ember számára is. Ilyen közvetlen kapocs mű és kor között a háromrészes „Földközelben“, amelynek zárórésze önálló címmel a Hét 32. számában jelent meg („Őszin­te szóval“]. A vers első része a kozmikus jövő­re utal. Megkapja Ozsvaldot az űrka­landok távoli romantikája, de úgy valahogy mint a gyermeket, szemé­lyes élményként, kalandosan, egysze­rűen és nagyon emberi módon. Meg­kapó, ahogyan belopakodik a versbe, egy-egy hasonlaton, mondaton, vágy szón át a jellegzetes ozsvaldi világ: Ó, tudom én, szükségünk van a messziségre, csillagokkal komázunk lassan, úgy sétálunk az égi térben, közvetlenül, mint most a parkban a szerelmesek, vagy akik a magányt vágyják A „komázunk“, ez a humoros színe­zetű népi ige és a rá következő ha­sonlat a szerelmesekkel máris meg­­kapóan naiv emberi közelségbe, „föld­közelbe'' rántja a messzi csillagokat. a messziségre... egy versről) Ez a lassújáratú, tűnődő ritmusú egyszerűség végighalad az egész ver­sen, s az emberi világ állandó jelen­léte kalandszerűen izgalmassá vará­zsolja az élményt: Lehet, öreg Földünket elhagyjuk egyszer, ,,.s csak úgy térünk meg, mint falusi házba visszajáró, városba szakadt • gyermek \ A búvárharangok, izotóp-ujjak, és radarszemek, a modern technika cso­dái között is újra a nagyapja jut eszébe, aki életében csak Léváig ju­tott, nem szerette a könyvet, „de cso­dás dolgokat mesélt a csillagokról“. Ez az első szakasz az ember neki­rugaszkodását, megismerési vágyát, ősi nyugtalanságát idézi, ezúttal kife­lé, filozófiai fordulattal élve, a tu­datunktól függetlenül létező anyag irányába, de a képek hasonlatok két­­irányúságán keresztül utal a múlt‘és a jövő között feszülő tudományos és társadalmi ellentétekre is. A második szakasz váza egy há^­­romszor megismétlődő költői kérdés: „Mi a Föld?“. A gondolat ritmussze­rűn tovagyűrűző kérdésekben ember és Föld, világegyetem és Föld viszo­nyát feszegeti. A végső következtetés ez: Mi a Föld? — baktériumnak óriás világ! A következő sorokban újra az em­berre irányul a figyelme: Az ember kinőtte volna tán a Földet, mint gyerek a ruhát? Ezzel a két sorral kapcsolja be a versbe korunk emberi kérdéseit, ame­lyekért érzésem szerint a vers végső fokon íródott. Itt újra szinte demon­­stratívan „földközelbe“ jut Ozsvald. Ez a rész az önmagától, egymástól, a hagyományos erkölcsi kategóriától elidegenedett, útját tévesztett mo­dern ember kritikája, dísztelen, min-Sorra kerül az emberi érzéketlen­ség embertársaink sorsa iránt, a tár­sadalmi felelőtlenség, a tunya meg­szokás, az, hogy „a szépség tisztasá­­íhh (>szégyeljük mások és magunk előtt . (Mennyire igaz! Emlékszem jól gúnyos, fölényes, lenéző mosolyokra, ha valaki baráti beszélgetések alkal­mával egy szép képről, versről, ze­nei élményről beszélt, vagy éppen vé­delmébe vette a harmonikus, eszmei szerelmet], Ozsvald idézi korunk em­beri betegségeit: a klasszikus erények tagadását, a cinizmust, az önmagunk­ba gubózást, s a vers végén szorongó bűntudattal vallja be, hogy nem tisz­teljük embertársainkban az embert. Az egész verskompozíció gondolati lényegét abban lehetne összegez­nünk, hogy hiába repülünk maholnap a világűrbe, hiába tárjuk fel az anya­gi világ titkait, hiába az anyagi jó­lét, a technika, a tudomány, ha az ember, a titkok ostromlója és tudója nem hozza rendbe mindenekelőtt ön­magát, nem rendezi ember és ember viszonyát egy tudatosan vállalt kö­zösségi erkölcs, magasrendű és tisz­ta eszmények szellemében. A művészet sohasem szakadhat el az embertől, s nagyon jó, üdítő él­mény egy elgépiesedő, automatizáló­dó, atomizálódó és kibernetizálódó világban (anélkül, hogy egy percig is ellenségei lennénk a technikai hala­dásnak) ilyen szép, egyszerű emberi figyelmeztefést hallani: Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. KONCSOL LÁSZLÓ 'Oszt réJtm..: Valaki járt már itt előttem Valaki átvágott erekkel Erre szaladt bukdácsolva Kikerics-vérpettyek jelzik a nyomát Kikericsek — Apollinaire kikericsei Azt rebesgetik hogy valaki Meggyilkolta á Nyarat a faluban S Ö még utolsó erejével a rétre szaladt Meghalni csendesen és szépen Kikericsek — Apollinaire kikericsei- - ... - - - . TÖTH ELEMÉR 9

Next

/
Thumbnails
Contents